„Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg” – írta Bartók Béla (1881–1945) haza egyik levelében 1945 júliusában. Ő soha már nem jutott haza, 1945 szeptemberében egy New York-i kórházban halt meg. Hamvai 43 évvel később jutottak el Budapestre.
A levél írásakor már négy és fél éve élt „önkéntes száműzetésben”. Nélkülözés, súlyos betegség, idegenség volt osztályrésze, amit csak idővel és időnként enyhítettek zenei sikerei. Vákuumban élt, amibe csak néha szökött be némi friss levegő. A közös munka Menuhinnal, Koussevitzkyvel, Benny Goodmannel, Szigeti Józseffel vagy Ormándy Jenővel átmenetileg azért felvillanyozták.
1940. október 8-án adta utolsó koncertjét Budapesten, aztán nyakába vette a világot, ahogy ezt már az Anschluss óta tervezte. 1938-ban egyik levelében így ír motívumairól és dilemmáiról: „az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek. [A hitleri Harmadik Birodalomnak - EJK.] A kérdés csak az: mikor, hogyan? Hogy azután egy ilyen országban hogyan tudok tovább élni, vagy – ami ugyanazt jelenti – tovább dolgozni, el sem lehet képzelni. Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet. De még a legkedvezőbb esetben is – óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése (most, 58. életévemben újra kezdeni valahol, és teljesen ráutalva lenni), annyira, hogy erre gondolni sem lehet. Mert ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkáimat elvégezni. Tehát teljesen mindegy, hogy megyek-e, vagy maradok. Amit eddig írtam, Magyarországra vonatkozik, ahol sajnos a »művelt« keresztény emberek majdnem kizárólag a náci-rendszernek hódolnak: igazán szégyellem, hogy ebből az osztályból származom.”
Kodály Zoltánnal együtt kilépnek az osztrák zeneszerzői egyesületből, miután a náci irányítás alá kerülő szervezetnek a felmenőik származásáról és árjaságukról kellene nyilatkozniuk („ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ehhez a törvényellenes kérdőívhez sincs semmi közünk, és ezért válaszolatlanul kell maradnia”).
Bartók nyilvánvalóan nem volt ideológus vagy politikai gondolkodó, de morális érzéke felnőttként nem hagyta cserben. (Rövid ideig akadémistaként hajlott a zsidó- és idegenellenességre.) A nácizmus, fasizmus és ezek változatai elborzasztották, a hazájában történtektől viszolygott, semmilyen módon nem akart velük közösséget vállalni. Bartók egyike volt annak az 59 „nem zsidó” értelmiséginek, aki 1938-ban nyilatkozatban ítélte el az I. zsidótörvényt.
Legendás gondossága és előrelátása a sokat idézett, 1940-ben papírra vetett végrendeletében is tetten érhető: „Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” A két ki nem mondott nevű személy Mussolini és Hitler volt.