Az erkölcsi relativizmussal, istentelenséggel és az athéni fiatalság megrontásával vádolt Szókratész (i. e. 469–399) tárgyalása a történelem egyik legismertebb bűnpere. A történteket és az agg filozófus védekezését a tanítvány Platón elbeszéléséből ismerjük leginkább. Szókratésznek nem sikerült elkerülni a halálbüntetést, a tartós válságát élő Athén bírái mindenképpen el akarták söpörni az egykori aranykorból itt maradt, zavaró, különc figurát.
(Hangos változat, podcast itt.)
Szókratész egyetlen napig tartó főtárgyalása füstáldozottal meg imával vette kezdetét, és bűnössége meg halálbüntetése kimondásával ért véget. A pert mégsem tekinthetjük justizmordnak, mert a formai előírásokat az eljárás alatt végig betartották. Az egynapos (nagyjából 9 és fél órás) tárgyalási idő is ilyesfajta athéni szabály volt, nem a filozófusnak „dukáló” szeszély. És valójában a főtárgyalást megelőzte több eljárási cselekmény is: volt lehetőség írásban válaszolni a vádindítványra, valamint a feleket előzetesen kikérdezték és kivizsgálták jogigényeiket. Ráadásul esküdt bírák ítélkeztek, nem is kevesen, a népbíróság 501 athéni polgárból állott.
Maga a törvénykezés valószínűleg a piactéren folyt, a bíróságnak ugyan voltak falai, viszont nem volt teteje. Legalábbis Horváth Barna jogfilozófus így írta le a per feltételezhető környezetét. A felek önmagukat képviselték. Az eljárás eleve „magánvádas” volt, az ügyészt akkor még „nem találták fel”. De a vádlottnak sem volt „ügyvédje”, magának kellett védekeznie. Ha az agg filozófusnak lett volna jogi segítője, talán lebeszélte volna arról a lenyűgöző védőbeszédéről, amely retorikai értelemben mesterinek számít ugyan ma is, de nem igazán szolgálta Szókratésznek mint vádlottnak az érdekeit, és nem volt képes megakadályozni halálbüntetését. Az is lehet, persze, hogy esélye sem volt a büntetlenség kimondásának. Évezredekkel később csak találgathatunk.
A bűnösség megállapítása szavazással, többségi alapon dőlt el. Utána a vád és a védelem is javaslattal élt a büntetés nemére és mértékére. Szókratész esetében a vád halált kért, míg a vádlott mindössze egy nem túl jelentős pénzbüntetést tartott volna elfogadhatónak. A bírák csak a két indítvány közül választhattak, vagyis a filozófus „komolytalan” javaslata valószínűleg sokakat terelt a vád oldalára, olyanokat is, akik például a száműzetést elfogadhatóbbnak tekintették volna, mint a méregpoharat. Biztosan, persze, nem tudhatjuk.
Az azonban bizonyos, hogy a büntetés kiszabása után Szókratésznek 11 bírája jelenlétében kellett bürökpoharát kiüríteni, amit a börtönszolga még aznap nyújtott át neki. Hogy ez a mi időszámításunk szerint május 15-én történt volna, azt azért nem állíthatjuk, az ókortudomány mindenesetre májusra teszi a napot. Mi pedig ezt a májusi napot választottuk, hogy megemlékezzünk a perről.
Ennek az ősrégi büntetőeljárásnak milyen tanulságai lehetnek a ma embere számára? Szókratész (vagyis valójában Platón) szép és okos gondolatai a bűnről és bűnhődésről, a hasznos társadalmi szerepről vagy az emberi megismerés korlátairól biztosan nem veszítettek érvényükből. De az igazság és a jó felé törekvő embernek az intézményes jogi garanciák tekintetében is hasznára válhat a Szókratész-per ismerete.
Bár másutt még nagy számban igen, de ilyen vádak miatt a mi „civilizáltnak” nevezett világunkban már nem ítélnek halálra senkit. És nem csak azért, mert Európában tiltva van a halálbüntetés. Erkölcstelenség, „a közösség (pl. a nemzet) elárulása”, blaszfémia vagy szexuális szabadosság ügyében – szélsőséges kivételektől eltekintve – már nincs teendője a büntetőjognak. Az egyén jogai széles körű védelmet élveznek a nehezen definiálható, folyamatosan változó közerkölccsel, a vallási intézményekkel vagy akár az állammal szemben is. A büntetőeljárás terheltjeit védelemhez való jog illeti meg, az állam köteles ügyvédet biztosítani nekik. A védelemnek ma sokkal jobbak az esélyei, mint Szókratésznek, de akárcsak a fiatal Deák Ferencnek a korában. Kollektív bíráskodás esetében ma nem lehetséges mindenféle tanácskozás nélkül ítéletről szavazni. Mérlegelésben, minősítésben és büntetéskiszabásban pedig nagyobb szabadsága van az eljáró bíróságnak.
De a leglényegesebb különbség mégis az, hogy ma a jogállami garanciák gátat szabnak a többség zsarnokságának. A büntető igazságszolgáltatás mintája már nem a népítélet, hanem az intézményesen elkülönült, a garantált bírói függetlenségen és a szakszerű, törvényeken alapuló jogszolgáltatás. A Szókratész pere óta eltelt néhány ezer évnek ez az eredménye. Érdemes ragaszkodni hozzá, és ha úgy alakul, mindent megtenni megvédése érdekében.