„Amikor gyerekeket zárnak be a halálnak kitéve őket, egyszerűen az emberi szív legmélye is tiltakozik a brit uralom ellen.” E szavak a későbbi angol miniszterelnök, az akkor ellenzékben lévő David Lloyd George képviselőtől valók, aki élesen támadta az angol kormány háborúját Transvaal és Oranje, a két dél-afrikai búr köztársaság ellen. A hódító háborúnak akkor veszett el a támogatása brit földön, amikor kiderült, hogy Kitchener tábornok a nyakas búr gerillákat azzal akarja megtörni, hogy tanyáikat felperzseli, az otthon maradt asszonyokat és gyerekeket hatalmas sátortáborokba kényszeríti. Ezeket szokás az újkor első koncentrációs táborainak tekinteni.
(Hangos változat, podcast itt.)
Pedig 1900-re, amikor a táborok működni kezdtek, a búrok voltaképpen már vereséget szenvedtek. Komoly reguláris erejük nem volt, s a berendezkedő brit gyarmati erőknek tudtak csak kellemetlenséget okozni szabotázsokkal, kisebb csetepatékkal. A britek azonban minél hamarabb le akarták zárni a háborút, amely terveik közt nem is szerepelt, mert nem számítottak ilyen szívós ellenállásra a többségében parasztokból álló, néhány tízezres haderőtől.
Az aljas terv bevált, a búr erők 1902 tavaszán végképp feladták a kilátástalan küzdelmet, és május 31-én Pretoriában aláírták a békediktátumot. A mintegy másfél éven át működő koncentrációs táborokban 25 ezer nő és gyerek halt meg, többségük fertőző betegségekben, járványokban. Az elégtelen és egyoldalú élelmezés is hozzájárult a nagy emberveszteséghez.
Nagy-Britannia nemzetközi presztízse többszörös csorbát szenvedett. A puskás farmerekkel szemben tehetetlenkedő hadsereg lebőgésénél sokkal nagyobb volt magának a birodalomnak az arcvesztése, amelynek propagandája igyekezett civilizációs misszióként feltüntetni a gyarmati hódítást. Hát itt szó sem volt erről: a birodalomnak gazdag nyersanyag-lelőhelyekre fájt a foga, és nem számított neki tízezrek, ártatlan gyerekek és nők halála sem.