Augusztus 17.: utolsó nap a woodstocki fesztiválon (1969)

„Az ifjúság forradalma világméretű jelenség, amilyet még soha nem látott a történelem. Nem hiszem, hogy megnyugszanak és hirdetési igazgatóként dolgoznak majd 30 évesen, ahogy azt az establishment szeretné velük elhitetni. A fiatalok milliói szerte a világon megelégelték a sekélyes és értéktelen tekintélyt, a maszlagra alapozott hatalmat” – lelkesedett William Burroughs író néhány hónnappal Woodstock előtt. Várakozásaiban tévedett, mert a ’68-asokból, mint szüleikből, hirdetési igazgatók és államelnökök lettek, a maszlagot ők is nyomják tovább. Mégsem volt haszontalan a generációs lázadás, a következő fiatal nemzedékek előtt taposta az utat.

A ’68-asok referenciafesziválját ’69-ben rendezték. A háromnaposra tervezett rendezvény négynapos lett. Az utolsó nap valójában nem is az utolsó volt, a vihar miatt a műsor igencsak belenyúlt az éjszakába, így az utolsóként színpadra lépő Jimi Hendrix és zenekara már augusztus 18-án, hétfőn hajnalban zárta le a bulit. Ami igazából nem is Woodstockban, hanem Bethel városában volt, pontosabb nem is ott, hanem Max Yasgur farmer birtokán.

A háború idején és a háború után született generáció, „a fiatalok” kísérlete volt ez arra, hogy megmutassák, lehet másképp élni, lehet más a világ, sőt lehet a politika is más, mint ami eddig volt. Zavaros, szédítő, naiv, mégis üdítő szabadságkarnevál volt a woodstocki. Igaz, kellett hozzá a csillagok szerencsés együttállása, hogy ilyen ünnepire sikeredett, de hogy így alakult, véletlennek mégsem mondható.

Előzetesen „három nap békét és zenét”, „vízöntő-korszakbeli produkciót” ígértek a közönségnek. Az amerikai fiatalok torkig voltak már a vietnami háborúval, a faji szembenállással és a taylorista kapitalizmussal. Úgy látták, hogy ők viszik vásárra bőrüket más generációk, az „öregek” érdekében. A vietnami háború vonatkozásában ez szó szerint kellett érteni. A bizonyítékok véresek voltak.

A fiatalok szempontjából ez mindig is így volt, mondhatni, ez számított „a világ természetes generációs rendjének”. Paradox módon azonban ahhoz, hogy éppen itt és éppen ekkor kérdőjelezzék meg mindezt, kellett az a háború utáni két évtized, ami a gyerekek és a fiatalok emancipációját is magával hozta. A hatvanas években sokkalta könnyebb volt középosztályi amerikai gyereknek és fiatalnak lenni, mint a harmincas években vagy előtte.

De tévedés elkényeztetett kölykök hepciáskodásának beállítani a történteket. Radikális és türelmetlen ifjúsági mozgalmak nélkül sokkal lassabb lett volna a jogkiterjesztés. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az amerikai alkotmányt is csak 1971-ben módosították úgy, hogy leszállították a választási korhatárt 18 évesre. Más kérdés azóta is, hogy a fiatal korosztályok mennyire akarnak vagy képesek élni politikai lehetőségeikkel. A szomorúan alacsony választási részvételükkel biztosan kezdeni kellene valamit.

A „romlatlan fiatalság” eszményére épülő juvenalizmus tévút, valójában éppúgy egyenlőtlenséghez és igazságtalanhoz vezet, mint a gerontokrácia. Az életkor szerinti megbélyegzés és megkülönböztetés nem jelent megoldást, tűnjön az adott pillanatban bármennyire hatékonynak és kívánatosnak. A generációknak meg kell tanulniuk együttműködni. Ez elvileg nem is annyira nehéz, mert az életkor szerinti az egyetlen kisebbségi létforma, amelynek mindegyik változatáról személyes tapasztalatokkal rendelkezünk, már ha elég hosszan élünk.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020