A német szokásjog is megengedte, hogy a szegények fát gyűjthessenek, és ne fagyjanak meg. Később változott a szabályozás, és megalkották az ún. „falopási törvényt”, amely elzárással, pénzbírsággal büntette a „faelvételt”, így a gallyak, a rőzse összeszedését is. A Napóleon után Berlin fennhatósága alá kerülő Rajna-tartományban 1836-ban például 150 ezer esetben jártak el „fatolvajok” ellen, ami a büntetőügyek 77 százalékát (!) tette ki. Mindezt Karl Marxtól tudhatjuk. Az „Egy Rajna-vidéki” álnéven publikált cikksorozata 1842-ben jelent meg a Rheinische Zeitungban.
Miért fontos ez ma? Egyrészt lényeges szerepe volt Marx filozófiája és politikai programja szempontjából, aki ekkoriban vált szocialistává. Ennél azonban nekünk, mai magyar olvasóknak fontosabb, hogy a cikkei időszerűek maradtak számunkra, mert a 170–180 éves regulákhoz hasonló drákói jogszabályok nálunk is léteznek. Csak míg ott és akkor parázs vita dúlt, nálunk simán, vita nélkül fogadta el őket a parlament 2012-ben.
A publicista Marxot leginkább az izgatta, miért kellett V. Károly egyébként drákói Btk.-ját tovább szigorítani, és megtiltani azt, hogy a „tulajdonnélküli” szegények összeszedhessék a gallyakat az erdőben. A törvényhozás egyáltalán nem volt egységes a kérdésben.
A városok egyik küldöttje például arról beszélt, hogy a súlyos büntetés, ami hosszú fogságig terjedhet, még a különben jó úton járó embereket is a bűnözés útjára viheti. A börtönben összekerülhetnek notórius tolvajokkal. Ezért szerinte a száraz gallyfa gyűjtését vagy elvételét szabálysértésnek kellene tekinteni, nem pedig bűncselekménynek. Erre egy másik városi képviselő azzal replikázott, miszerint az ő vidékének erdőségeiben gyakran előfordul, hogy a fiatal fákba először csak belehasítanak, majd miután elszáradnak, gallyfának tekintenek.
„Ennél elegánsabb és ugyanakkor ennél egyszerűbb módon már nem is lehetne a fiatal fák jogáért ledönteni az emberek jogát. […] A fabálványok győznek, és az emberáldozatok hullanak!” – szúrt oda a fiatal újságíró. Feltűnt neki az is, hogy az új törvény miatt a gallyfaszedést szigorúbban büntetik, mint a valóságos falopást.
Ez az aránytalanság nálunk is fennáll, hiszen ha a boltból eltulajdonítunk 6 üveg brandyt (á 8 ezer forint), akkor megúszhatjuk szabálysértéssel, de ha akárcsak egyetlen ágat vágunk le fejszével vagy fűrésszel, máris bűncselekményt, vétséget követünk el. Az is visszás, hogy a hatályos Btk.-rendelkezés csak az erdei fákra vonatkozik, a gyümölcsösben vagy az árokparton, esetleg a Városligetben kivágottakra már nem.
Marx egyetértve idézte Montesquieu-t, aki A törvények szelleméről szóló művében így ír: „Kétfajta romlottság van: az egyik, amikor a nép nem tartja meg a törvényeket; a másik, amikor a törvények rontják meg a népet. Ez gyógyíthatatlan baj, mert magában az orvosságban rejlik.” Marx szerint ha a törvény egy cselekményt, ami szabálysértésnek, kihágásnak is nehezen nevezhető, bűncselekménynek tekint, akkor „a törvény hazudik, és a szegény ember egy törvénybe foglalt hazugságnak az áldozata lesz”.
Az illegális fakivágást, a magántulajodon sérelmét mi nem látjuk általánosságban véve bagatell ügynek, de nem értünk egyet azzal, hogy az okozott kártól függetlenül a jogalkotó bűncselekménynek tekintse. Helyes államcélnak tekintjük a magántulajdon védelmét, de helytelennek tartjuk, hogy ma nálunk éppúgy nincs különbség kisebb súlyú szabálysértés és súlyosabb bűncselekmény szankcionálása között, mint fakihágás és falopás közt a XIX. századi Poroszországban. Hogy nincs ez jól, abban Marxnak ma is igazat lehet adni.
Mint ahogy abban is, hogy az aránytalan, az elkövetett cselekmény súlyához képest túlzó büntetés romboló hatású. Ahogy a trieri szerző írta:
„A valóságos bűntett körülhatárolt. A büntetésnek körülhatároltnak kell lennie már azért, hogy valóságos legyen, s bizonyos jogelv szerint kell körülhatároltnak lennie, hogy méltányos legyen. A bűntettesnek a büntetésben saját tettét kell látnia. Büntetésének határa tehát tettének határa kell hogy legyen. […] A büntetésnek nem szabad nagyobb irtózatot keltenie, mint a vétségnek, a bűntett gyalázatának nem szabad a törvény gyalázatává változnia; az állam talaja alá van aknázva, ha a szerencsétlenség bűntetté vagy a bűntett szerencsétlenséggé válik.”
Felfigyelt arra is, hogy csak a súlyosító körülményeknek (élőfa kivágása, szekerce- helyett fűrészhasználat) volt jelentősége, az enyhítőeknek már nem. De a rajnai Landtagban folyó vita során szóvá tette ezt egy városi küldött is, akinek szemet szúrt, hogy „az egész törvényben nincs egy értékmegjelölés, amelynek alapján a büntetést súlyosbítanák vagy enyhítenék”.
A magyar Btk.-nak ebben a passzusából azért nem hiányzik az értékmegjelölés – világosan ki van ugyanis mondva, hogy az nem számít: bármilyen kicsi is a kár, büntetni kell, valamint a kárérték csakis a büntetés súlyosítójaként jöhet szóba. Ezt neveznék jogfejlődésnek?
Külön pikánssá teszi a magyar helyzetet, hogy a 2012-es törvénymódosítás előterjesztője egy bizonyos Mengyi Roland volt. Ő az a volt kormánypárti képviselő, akit 2019-ben jogerősen négy év letöltendő szabadságvesztésre ítéltek különösen nagy vagyoni hátrányt okozó, bűnszövetségben elkövetett költségvetési csalás bűntettének kísérlete és más bűncselekmények miatt. Ropog az avar az őszi erdőben.