Mihail Gorbacsovnak és Ronald Reagannek öt hivatalos találkozója volt egymással. Egyetlen más amerikai elnök sem találkozott ennyit személyesen a Szovjetunió egyetlen első emberével sem. Közvetlen eredményét tekintve biztosan nem az első, a genfi volt a legjelentősebb Gorbacsov és Reagan közötti kétoldalú megbeszélés, mégis az első érzékelhető mérföldköve lett annak a folyamatnak, amely elvezetett a hidegháború végéhez.
„Bár a Reagan–Gorbacsov-találkozó csupán a kezdet kezdete, az elkövetkezendő világpolitikai fejlődés körvonalai meglepő élességgel kirajzolódnak. Ez a folyamat más lesz, mint a ’70-es évek elejének enyhülése volt” – írta jövőbelátónak bizonyuló elemzésében Kis János filozófus.
Sok mindent elmond a korról, hogy az állástalan, üldözött rendszerellenzéki írása nem jelenhetett meg a pártirányítás alatt lévő hivatalos sajtóban, csak az illegális, azaz a szamizdat Beszélőben.
Az új elnökként 1981 januárjában beiktatott Reagan egyértelművé tette, hogy más politikát fog folytatni a Szovjetunióval, mint elődei a ’70-es években tették. Véget vet az enyhülési szakasznak. A fegyverkezési verseny felpörgetése mellett nem csak a republikánus héják sugallatára döntött, hanem kényszerek és lehetőségek is erre ösztökélték.
Amerika végre lezárta a vietnami háborút, igyekezett túllépni a fiaskón és kezdett kikecmeregni a gazdasági válságból. A Szovjetunió viszont az elhibázott Brezsnyev-doktrínát követve bevonult Afganisztánba. Gazdasági-technológiai hátránya évről-évre nőtt a Nyugattal szemben. Számára nem alakult jól a helyzet a szatelit államokban sem, elsősorban Lengyelországban nem.
Nyilván, azt, hogy hova fog majd vezetni ez a folyamat, csak ma, utólag látjuk pontosan. Valós időben minden sokkal zavarosabb. Ezért aztán azon sem lehet csodálkozni, hogy Reagan 1983-ban bejelentett „csillagháborús tervein” (SDI) eleinte nyugati szövetségesei is megütköztek. Az európai közvélemény azt sem fogadta kitörő örömmel, hogy közép-hatótávolságú nukleáris rakétákat telepítenek ide, a szovjetek az SS-20-asokat, az amerikaiak válaszul a Pershingeket.
A tájékozottabbak azonban már kapisgálták, hogy az amerikai döntések, „a hidegháborús félfordulat” célja nem csupán a katonai erőegyensúly fenntartása volt, hanem a fegyverkezési verseny felpörgetése, ami kifullaszthatja a Szovjetuniót. Azt persze, még a „héják” sem remélték, hogy mindez elvezet a szovjet birodalom gyors összeomlásához. De 1985-re az erőegyensúly már megbomlott, a Szovjetunió kárára és Amerika javára. A bizalmas tárgyalásoktól távol ezt érezte meg éles látóan a kortárs Kis János is.
A frissen hatalomba került szovjet pártfőtitkárnak időt kellett nyernie országának és önmagának. Ez magyarázza, hogy viszonylag nagy leszerelési engedményeket tett Reagannak Genfben annak ellenére is, hogy az nem volt hajlandó lemondani az SDI-ról. Mindez valójában elismerése volt az amerikai erőfölénynek, aminek közvetlen hatása volt a két világrendszer helyi konfliktusövezeteire is.
Kis Jánost élénken foglalkoztatták, mennyiben javulhat majd az emberi jogok kelet-európai helyzete. Biztató és nyugtalanító jeleket egyaránt felfedezett a csúcstalálkozó zárónyilatkozatában. Ezért is tartotta fontosnak leszögezni, hogy „a humanitárius ügyeken túlmutató s az egész kelet-európai térségre kiterjedő, konstruktív emberi jogi politika nem lehet kizárólag az Egyesült Államok műve.” Elsősorban a nyugatnémet politikától várna többet, amelyik pártállástól függetlenül „hajlandónak mutatkozott odadobni a lengyel népet elnyomóinak”.
De – és ez akár az emberi jogok mai lengyel és magyar híveinek is szól – arra is figyelmeztetett, hogy nem elég külföldről várni a megoldást:
„Amíg az Elbától keletre lesznek, akik emberi jogaikat követelik, az emberi jogok ügyét a nemzetközi politikából sem lehet teljesen kitörölni. S ha azt mondjuk, hogy lesznek, ezzel nem csupán morális akaratnyilvánítást teszünk.”
A nyolcvanas évek közepén ezek a civil mozgalmak a politikai-gazdasági rendszer válságáról is tanúskodtak, és a világpolitikai események mellett ezek a mozgalmak kínálták a változás reményét is. Tanulságos ez ma is.
Gorbacsov és Reagan csúcstalálkozói a bipoláris világrend felszámolásának mérföldkövei voltak. A folyamat George Bushnak és a szovjet vezetőnek a máltai megállapodásában csúcsosodtak ki, amikor 1989. december 3-án végleg véget vetettek a százmilliók életét megkeserítő hidegháborúnak.