„Meg akarjátok előzni a bűntetteket? Tegyétek, hogy a törvények világosak, egyszerűek legyenek, és hogy a nemzet egész ereje azok védelmére összpontosuljon, s egyetlen része se használtassék fel megsemmisítésükre. Tegyétek, hogy a törvények ne annyira az emberek osztályait, mint inkább magukat az embereket szolgálják. […] Végül a legbiztosabb, de a legnehezebb eszköze a bűnök megelőzésének a nevelés tökéletesítése” – írta máig alapműnek számító rövid könyvecskéjében, a Bűntett és büntetésben Cesare Beccaria (1738–1794) milánói jogfilozófus.
Némely jogtudósok némileg lefitymálva értékelték Beccaria teljesítményét. „Becsüljük Beccariát, aki szereti az emberséget, de egyáltalán nem ismeri a tudományt és a történelmet” – fölényeskedett Eugène Lerminier, a neves XIX. századi büntetőjogász. Az olasz szerző elleni kritikák másik fele az eredetiséget vitatta el tőle, mondván, művében szereplő minden nézet megtalálható volt mások, elsősorban a francia felvilágosodás, Voltaire és az enciklopédisták korábbi írásaiban. Egykori milánói barátai, a Verri fivérek egyenesen plágiummal vádolták Beccariát. A lényeget illetően azonban meglehetősen túlzóak és igazságtalanok ezek a bírálatok.
A XVIII. században minden lényeges filozófiai köntösben jelent meg. Így írtak életről, politikáról, államról, esztétikai, társadalmi és erkölcsi problémákról, zoológiai és jogi jelenségekről, szexualitásról és szövőszéktípusokról. A milánói születésű Cesare Beccaria is, aki képzett jogász volt, elsősorban a filozófia felől közelítette meg a büntettek és büntetések témáját. Hogy meglehetős sikerrel, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy legfontosabb megállapításait, sejtéseit a korszerű kriminológia is visszaigazolja.
Az egyik legfontosabb állítása, hogy a bűncselekmény nem „istencsapás” vagy pokoli gonoszság dolga, hanem leginkább társadalmi jelenség. Ahogy Kádár Miklós 1967-ben írta:
ezzel „felbecsülhetetlen értékű indítékot adott a büntetőjog elmélete és gyakorlata modern eszmékkel történő gyarapításához”.
De nem csak a létező szocializmus tekintélyes és az ötvenes években is szép karriert befutó büntetőjogásza fogalmazott róla superlativusokban, hanem egy világszerte ma is használatos kriminológiai tankönyv is Amerikából:
„Beccaria szavai váltották ki azt a szikrát, amely a középkori barbárságnak véget vetett.”
Így aztán mai hősünk Jeremy Bentham mellett joggal tekinthető a kriminológia megalapítójának.
A fiatal olasz jogfilozófust társai 1763 áprilisában azért sarkallták, hogy foglalja össze a felvilágosodás álláspontját a büntetőjog szerepéről, mert számos önkényes bírósági ítélet háborította fel a formálódó európai közvéleményt. Az egyik ilyen volt a Calas-ügy. Itt egy idős toulouse-i protestáns férfit kínoztak meg és végeztek ki nyilvánvaló ártatlansága ellenére. Mint arra Voltaire rámutatott, a justizmord, az állam büntetőhatalmának önkényes és szeszélyes alkalmazása mögött leginkább a vallási fanatizmus húzódott meg.
Beccaria korában a legtöbb helyen nem volt még írott, kodifikált büntetőjog, a bírók meglehetősen önkényesen vezethették le az eljárásokat és ítélkezhettek. Ezért az először 1764 júliusában szerző feltüntetése nélkül megjelent Bűntett és büntetés alapelvei nagy számban vonatkoznak a jogbiztonságra, joguralomra és a törvény előtti egyenlőségre. A Calas-ügy közvetlen hatása, mondhatni túlhajtása érezhető abban, miszerint a bírói önkény elkerülése érdekében egyenesen odáig megy, hogy teljesen ki akarja zárni a bírói törvényértelmezést.
Nagyon fontos meglátása volt az is, hogy nem a büntetés szigorúsága, hanem a büntetés elkerülhetetlensége és az ítélet gyors kimondása tarthatja vissza a bűnelkövetőket. A büntetésnek azonnalinak és hatékonynak kellene lennie. Világosan kimondta azt is, hogy jobb megelőzni a bűncselekményeket, mint büntetni.
Kortársai leginkább arra figyeltek fel nézetei közül, hogy kategorikusan elítélte és tiltani javasolta a halálbüntetés és a kínvallatás minden formáját. A XVIII. századig is a büntetések leginkább a test sanyargatását, csonkítását vagy elpusztítását tekintették a büntetés legfőbb céljának. Beccaria ebben gyökeres fordulatot jelentett, noha már a filozófus Spinoza is hasonló húrokat pengetett.
Beccaria könyve nem csak a szellemi életre, de Európa hatalmasságaira is jelentős befolyással volt. A büntetőszabályokat részben az ő szellemében írták át Spanyolországtól Oroszországig. Mária Teréziára, II. Józsefre és II. Lipótra is erősen hatottak alattvalójuk nézetei (Milánó akkor a Habsburg Birodalomhoz tarozott). Ahogyan Nagy Frigyes porosz király is – erős megszorítással – „beccarianusnak” számított, merthogy reformok ide, reformok oda, a halálbüntetést azért nem szüntette meg, mondván „kezdjék előbb a gyilkos urak”. Hiába, egy felvilágosult uralkodónak is vannak korlátjai, még ha Beccariáék nem is ezeket, hanem a hatalmi korlátokat hiányolták.