A második világháború után új Németország jött létre az NSZK-val. Ezt sokan sejtették, remélték már a hatvanas években is, de a megrendült Willy Brandt kancellár szimbolikus gesztusa, amikor letérdelt a gettófelkelés varsói emlékműve előtt, egész Európa előtt egyértelművé tette a gyökeres változást. 1971-ben Nobel-békedíjjal honorálták a kontinens békéjéért folytatott tevékenységét.
Ugyanaz a szokatlan gesztus sok mindent kifejezhet. A letérdelés így jelenthet vallásos elragadtatottságot, letaglózottságot, megadást, behódolást vagy – mint az amerikaifocista Colin Kaepernick és társai himnusz alatti térdelése – dacos ellenállást. Brandté a németség súlyos történeti bűneivel való őszinte szembenézés és a megbánás gesztusa volt. És mindenki megértette, lengyelek, németek és a többi európaiak.
A kortársakat erősen foglalkoztatta, hogy Brandt előre eltervezte-e, mit fog majd tenni az emlékműnél vagy spontánul cselekedett. Mindenesetre eddig nincs nyoma annak, hogy bárkivel előre megbeszélte volna a dolgot. Ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a helyzet súlyát átérezve cselekedett. „A német történelem mélypontjával szembesülve és a meggyilkoltak millióinak súlya alatt azt tettem, amit akkor tesz az ember, amikor megbénul a nyelve” – idézte fel önéletírásában.
A történelmileg eleve terhelt, a második világháború miatt pedig még annál is ellenségesebb német–lengyel szembenállás éppen Brandt látogatása előtt kezdett enyhülni. A Brandt és Egon Bahr fémjelezte Ostpolitik éppen csak kezdte éreztetni hatását. De a dolog nem ment könnyen, a lengyel és német viszonyt a nagyhatalmak, a két világrendszer szembenállása, a hidegháború is tovább terhelte.
A nácik bestiális bűntettei és Lengyelország felprédálása volt a mérleg egyik oldalán, míg a területveszteségek és németek háború utáni üldözése és elűzése a másikon. De az Adenauer utáni német politikai elit, különösen Brandték világossá tették, ők nem tekintik egyenlőnek a két ország felelősségét és veszteségeit. Az 1945 utáni német sérelmek gyökerei 1933 és 1939 német-náci bűneiből eredtek.
Willy Brandtot antifasiszta ellenállóként és szociáldemokrata emigránsként semmilyen személyes felelősség nem terhelte a nácik és németek bűnei miatt. Valószínűleg ez tette különösen is hitelessé a megbánás gesztusát. És ezzel nem ért véget Brandt történelmi látogatása. Két nap múlva aláírta a szerződést, amelyben az NSZK elismerte Odera–Neisse-határ fennálló és jövőbeni sérthetetlenségét. A háborús jóvátételben is sikerült megállapodni, és lehetőség nyílott a németek szabályozott családegyesítésére is.
Brandtnak 1972 tavaszán saját ellenzékével szemben is meg kell majd védeni a lengyelekkel és a szovjetekkel aláírt szerződéseket. A kancellár túléli a bizalmatlansági indítványt, és a Bundestag megszavazza a szerződések ratifikációját. Amikor ellenfelei a német egység és a német érdek feladásával, a szülőföld kiárusításával vádolják meg, akkor leszögezi, kormánya semmi olyat nem játszott el, amit a nácik korábban ne herdáltak volna már el.