December 14.: aláírják a daytoni békeszerződést (1995)

Bár a boszniai háborút lezáró egyezséget a daytoni légibázison sikerült tető alá hozni még 1995 novemberében, magát a békeszerződést 1995. december 14-én írták alá Párizsban. Az amerikai (clintoni) külpolitika nagy sikere volt mindez. Általános vélemény szerint nagyban volt köszönhető az alkudozást vezető Richard Holbrooke diplomatának. Bár igaz, hogy nem hozott békét a volt Jugoszlávia minden népének, a daytoni alku a fanyalgások ellenére mégiscsak lezárta a délszláv háborúk legvéresebb szakaszát.

Az 1992 óta harcban álló ellenfelek 1995-re igencsak ki voltak merülve. Különösen a szerbek álltak rosszul. A horvátok és a boszniai muszlimok (bosnyákok) túllépve ellentéteiken összeálltak ellenük, és jelentős katonai sikereket értek el. A NATO szerb erők elleni bombázásai és a nemzetközi gazdasági embargó is kompromisszumkészebbé tette Slobodan Miloševićet, Szerbia első emberét.

A tárgyalások közvetlen előzménye volt a srebrenicai mészárlás is, amikor 1995 júliusában 8700 muszlim férfit és fiút gyilkoltak le a Szerb Köztársasági Hadsereg (VRS) martalócai Ratko Mladić vezetésével. A második világháborút követő legnagyobb európai tömeggyilkosság után a világ vezetőitől elvárta a demokratikus közvélemény, hogy a boszniai öldöklést mihamarabb állítsák le.

A nagyhatalmak lagymatag téblábolásból valóban határozottabb ügymenetre váltottak. Különösen az Egyesült Államok.

Holbrooke gyakorlati kérdésekben a Camp David-i tárgyalásokat tartotta mintának. Onnan vette, hogy amiként 1978-ban az izraeli és egyiptomi vezetőket, itt is elszigetelték a külvilágtól a tárgyalófeleket, Slobodan Miloševićet, Franjo Tuđman horvát államfőt és Alija Izetbegovićot, a független Bosznia-Hercegovina első elnökét. Az amerikaiak azzal is megzsarolták a delegációkat, hogy amelyikük először feláll az ohiói tárgyalóasztaltól, azt teszik felelőssé a háborúért. A számos kiborulással, sőt ordibálással tarkított három hét a végeredmény szempontjából eredményes volt. A felek megegyeztek a háború befejezéséről, a békéről, a rendezésről, Bosznia-Hercegovina határairól és alkotmányos berendezkedéséről.

A három nép békés és igazságos együttélését egy igen bonyolult és igen bürokratikus rendszer garantálja, de ez idáig működik. Számos gond ellenére béke van még ma is. (Ahogyan így van a nagypénteki egyezmény óta Észak-Írországban is, a clintoni külpolitika másik kibrusztolt békéjének köszönhetően.)

Mindenképpen sokkal jobb a békekötés óta, mint az azt megelőző háború és polgárháború idején volt. Önmagában pedig egy alkotmányos rendszer bonyolultsága nem érv a működésképtelenség mellett, a multietnikus Svájc például évszázadok óta szépen elboldogul a maga különleges kantonális berendezkedésével. Igaz, a Daytont követő békés években nagy szükség volt nemzetközi figyelemre, sok-sok fejlesztési pénzre és békefenntartó fegyveres erőkre is.

A békeszerződés nem zárta le végleg az ellenségeskedést és háborúskodást a nyolc részre szakadt egykori Jugoszlávia területén. A koszovói konfliktust sem volt képes megelőzni. Ahogyan arra sem volt alkalmas, hogy a 42 hónapon át tartó háborús megpróbáltatásokat orvosolja és a veszteségeket ellensúlyozza Boszniában. De hát ilyenre még egyetlen békeszerződés sem volt képes.

A délszláv háborúk következtében 4 millió embernek kellett elmenekülnie egykori otthonából, ezek fele boszniai muszlim volt. A 100 milliárd dollárra becsült anyagi kár nagyobbik fele, mintegy 50–60 millió dollár Bosznia-Hercegovinát sújtotta. Mintegy százezer ember halt meg a boszniai háborúban, közülük 65 ezre bosnyákok voltak.

A halottak emléke és az élők jövője is az követeli, hogy a béke tartósabb és gyümölcsözőbb legyen, mint egykori aláírói gondolták.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020