An Lu-san hadvezér seregei élén Kajfengre és Lojangra
támad, elfoglalja a Mennyei Birodalom fővárosát, Csangant (Hsziant) is. Az
öldöklés nyolc évig tart, amelynek leghíresebb áldozatai maga An Lu-san és Hszüan-cung
császár ágyasa, Jang Kuj-fej. A lázadás igazából december 16-án kezdődhetett,
de 13 évszázad múltán ez talán már nem is annyira fontos. Mindenesetre az lényegesebb,
hogy ez volt a történelem egyik legvéresebb fegyveres konfliktusa, ha nem
egyenesen a legvéresebb.
A kulturálisan aranykornak számító Tang-dinasztia idején (618–907) Kína egyáltalán nem volt annyira zárt ország, mint rendesen más időkben. Ez köszönhető volt annak, hogy ekkor enyhült számottevően a nomád fenyegetés. Sőt, a nomádokkal alkalmi szövetségeket kötve a császárság képes volt területét növelni, és a selyemutat ellenőrzése alatt tartani. A VIII. század közepén azonban a nyugati terjeszkedést megállították az arabok, utóbb pedig tibetiek és türkök területeket szereztek a Mennyei Birodalomtól, majd a IX. században az ujgurok is.
De ne szaladjunk előre. A VII. és a VIII. század közepéig élte egyik fénykorát Kína. Élénk volt a kapcsolat Perzsiával és Japánnal, a kikötőkben arab kereskedők üzleteltek, az országban megjelent az iszlám és a nesztoriánus kereszténység, a városokban idegen módik hódítottak. Sokkal mobilabb lett a társadalom is. A megkövesedett elit, az arisztokrácia elveszítette vezető szerepét, és a hivatalnoki testület is sokat változott Vu Cö-tien, a valaha volt egyetlen (egyébként trónbitorló) kínai császárnő reformjai hatására Polonyi Péter sinológus szerint.
A hatalmas országban egyre nagyobb szerepük volt az óriási katonai helyőrségeknek és vezetőiknek. Míg korábban a császári sereg zöme a fővárosban összpontosult, és onnan indult ki „rendet tenni”, ha szükség volt rá, a megerősödő külső fenyegetés miatt felértékelődtek a határ menti katonai bázisok. Az észak-kínai vezetője An Lu-san volt. (Ő látható mai képünkön.) 150 ezer katonának parancsolt, ami nem kis szám még egy 53 milliós országban sem. A közép-ázsiai hadvezér azon dühödött föl, hogy a császár nem őt nevezte ki főminiszternek.
A seregei 755-ben a fővárosra törtek. A menekülő császárt arra kényszerítették, hogy fojtsa meg imádott ágyasát, akit An Lu-sanék a rossz szellemének tartottak. A császár lemondott, és átadta a trónt fiának. Közben An Lu-san is császárnak kiáltotta ki magát. De őt meg saját fia fogja megfojtani 757-ben.
A felkelést csak 763-ra sikerült leverni az országba behívott nomádok segítségével. A különösen véres polgárháborúban egyik fél sem kegyelmezett legyőzött ellenfeleinek, a megtorlások során minden elfogott embert levágtak.
Egyes becslések szerint ez volt a valaha volt legvéresebb fegyveres konfliktus az emberiség aktuális lakosságszámához mérten. Steven Pinker evolúciós pszichológus, aki érdekfeszítő könyvében, Az erőszak alkonyában megpróbálta összeállítani a történelem legvéresebb eseményeinek listáját, az An Lu-san-felkelést a maga 36 millió áldozatával abszolút értékben a negyedik helyre teszi, a II. világháború, Mao „nagy ugrása” miatti kínai éhínség és a XIII. századi mongol hódítások („tatárjárás”) mögé. Úgy számol, hogy arányait tekintve ez akkora pusztítást jelentett, mintha a XX. században 429 millió embert gyilkoltak volna meg.
Pinker a történész Matthew White számait vette át. Ő abból indult ki, hogy közvetlenül a lázadás előtt 9 millió adófizető háztartást és 53 millió lakost írtak össze a hivatalnokok. A lázadás után 764-ben pedig 3 millió háztartást és 17 millió embert. Később White belátta, az adatok drámai csökkenése egyebekből (statisztikai módosulásokból, hiányosságokból) is adódhattak, nem csak a háborús pusztításból és járulékos következményeiből. Így ma már nem 36, hanem 13 milliósra taksálja az emberveszteséget. Ez is persze, 155 millió ember halálának lenne megfeleltethető a XX. században, ami mértékét tekintve még így is a mongol pusztítás után a második helyet foglalná el Pinker listáján.
Az ő könyve egyébként azt mutatja be, hogy a történelem során hogyan szelídül meg az emberiség, hogyan csökken az erőszak mértéke, ha nem is folyamatosan, zökkenőmentesen, de trendszerűen és Pinker szerint egyértelműen. Persze, azt is mondja: nem tudhatjuk, hogy ez a tendencia a jövőben is folytatódni fog. Leginkább rajtunk áll vagy bukik.