Mit tehetsz, ha nyugdíjas korú anyukádat börtönbe zárják? És fogva tartott anyaként és nagymamaként te mit teszel azért, hogy büntetésed ne dúlja fel a családodat? A rab anyával kicsit börtönbe kerülnek gyerekei, unokái is. Eta és Mónika, anya és lánya párhuzamos története.
“Anya ül, és ott ülök az ölében én.”
(Zelk Zoltán: Este jó, este jó…)
Eta közokirat-hamisításért kapott 2 év 10 hónap fegyházban letöltendő szabadságvesztést. Teljesen készületlenül érte, hogy a másodfokú tárgyalásán súlyosították az előző ítéletét, és a felfüggesztettjét letöltendőre változtatták jogerősen. Arra sem készítették fel, még ügyvédje sem, hogy azonnal lefoghatják megkezdeni a büntetése letöltését. Annyira biztos volt a dolgában, hogy senki sem kísérte el a családból, pedig különösen szoros kötelék fűzi lányához és családja többi tagjához. Megbeszélték, hogy az ítélethirdetés estéjén majd otthon koccintanak, és lezárják végre a hét évet, amíg az eljárás tartott.
Végítélet
Amikor becsapott a mennykő, ott állt Eta egyedül – pénz és megfelelő ruha nélkül. „Elsötétült egy pillanatra minden. Fel kell állni az ítélethirdetésnél, és úgy éreztem, hogy el fogok ájulni. Eszembe jutott, hogy van a táskámba egy szem cukor, amit gyorsan bekaptam.” A telefonja még nála lehetett, így gyorsan megírt a többieknek: „Elítéltek, elvisznek.”
A lánya, Mónika, amikor ráébredt, hogy ezek után nincs miben reménykedni, összeroskadt, lerogyott a járdára és zokogott.
Az anya így emlékszik azokra a drámai pillanatokra:
„még tartott volna az indoklás, de a bíró megszakította, és mondta, hogy foganatosítja az ítéletet azonnal, ami azt jelenti, hogy odajött két rendőr és velük kellett mennem.”
Az V. kerületi rendőrkapitányságról ő már nem beszélhetett a családjával. Csak annyit tudhatott meg a rendőröktől, hogy a többiek azt üzenik: legyen erős, és támogatni fogják a börtönben is.
Matrac, takaró, párna
Eta a Gyorskocsi utcába került át, leadta a civil holmit, beöltözött formaruhába. „A fehérneműn kívül semmit nem tarthattam meg, csak a két papírzsebkendőt, ami még nálam volt. Így mentem az egyszemélyes zárkába. Felvettem az ellátmányt, ami matrac, takaró, párna.”
A lánya, semmi kézzelfogható tájékoztatást nem kapott: „Én tudom, hogy az emberek többsége, aki ide bekerül, az megérdemli, de az emberi méltósághoz akkor is van joga. A családnak mondják el, hogy mi van, hogy legalább úgy feküdjek le aludni, hogy tudom. Az egészben a legszörnyűbb ez a bizonytalanság.”
Másnap összerakta az anyja fehérneműjét, fogkefét, fogkrémet, wc-papírt, amire szüksége lehetett, és becsengetett a Gyorskocsi utcába.
„Elküldtek, hogy ugye én ezt nem gondolom komolyan, hogy ide bejövök, hogy valamit leadok. Visszakérdeztem, hogy de akkor honnan lesz fogkeféje, és csak tessékeltek ki az utcára.”
Könny nélkül
Másfél hónap is eltelt, amire végre beszélhettek egymással. Közben Etát egy vidéki börtönbe szállították át. Mivel nem volt nála készpénz, telefonálni sem tudott, nem kaphatott börtönmobilt. Hetek teltek el, mire Mónikát hivatalosan is „kapcsolattartónak” fogadták el, és végre pénzt küldhetett be az anyjának.
A magányos napokon tudatosult benne, hogy nem két évet, hanem két évet és tíz hónapot kapott. Különös módon ez nem törte meg, inkább elszánttá tette. „Az inkább 3 év mint 2. Aztán a házirendből láttam, hogy ha megfelelek mindennek, akkor lehetőségem lesz az utolsó 10 hónapot otthon, távfelügyeletben tölteni. Akkor elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni ezért, és akkor tényleg 2 év lesz. Éreztem, hogy valami átfordul az agyamban, egy könnyet sem ejtettem.”
Pedig nem volt könnyű. Korára tekintettel ugyan alsó ágyra került, ami legalább megkímélte a szakadatlan fel-lemászástól, de más kedvezményben nem volt része.
„Hajnali 4 órakor kell kelni. Egy wc meg egy mosdó van 9-18 emberre, és mindenkinek sorra kell kerülni. Közben kiosztják a gyógyszereket, beadják a reggelinek valót. Üres kenyér, májkrém vagy lekvár. Nincs folyadék hozzá. Ott a csap a zárkában… Reggel adják be a kenyerert, ami elég az ebédhez és vacsorához is.”
Pusztító tétlenség
Az összezárt idegenek, a fogvatartottak között mindennaposak a konfliktusok, nehéz elviselni a szoros társas magányt. És a személyzettel is óvatosnak kell lenni, ha valaki nem szeretne fegyelmit kapni. A fegyelmi ugyanis veszélyezteti a korai szabadulást. Eta sikeresen lavírozott az akadályok között.
A munka sokat segített. „Fél évet kellett harcolnom azért, hogy dolgozhassak. A doktornő nem engedte 65 éves kortól. Egy társammal együtt, aki egy héttel volt idősebb tőlem, mondtuk a nevelőnek, hogy a civil életben is lehet dolgozni 65 év felett.” Nem a munkabér motiválta, egy-egy végigdolgozott hónap után 20 ezer forintot kapott, hanem az idő eltöltése.
Persze, lehet olvasgatni meg levelet írni, „de az ember begolyózik” a zárkában. Könyvtár ugyan van, de nem könnyű oda bejutni, és az olvasnivaló is siralmas. Etának a család küldött könyveket, újságokat. Rejtvényfejtéssel igyekezett enyhíteni a börtönélet sivár egyhangúságát.
Könnyekben
Anya és lánya két hónap után találkozhatott először. Végigzokogták a 90 percet.
Eta ügyvédjének kellett elmagyarázni nekik, milyen bankszámlára kell pénzt küldeni, amit az asszony megkap, és így hozzájuthat egy feltöltős telefonhoz. Merthogy „a büntetés-végrehajtástól nem kaptam semmilyen tájékoztatást. Te mint családtag a büntetés-végrehajtás szemében ugyanaz vagy, mint aki bent van. Egy mocskos bűnözőnek éreztem magam minden alkalommal, amikor beszélőre mentünk” – kesereg Mónika ma is.
„Az első időszakban mindenkit egy kalap alá vesznek. Az ott dolgozók nem különböztethetik meg az embereket. Kollektív büntetés van. Elég hamar éreztem, hogy kilógok a sorból, de ez odabent nem jelent könnyebbséget” – jelzi finoman a nehézségeket Eta.
Azért voltak emberséges őrök is, akik kifejezték együttérzésüket a lánnyal és anyjával. Mónika még most is dühösebb, mint Eta. Mások az elvárásai, mint börtönviselt anyjának: a lány evidensnek tekinti, hogy emberszámba kell venni őket. Eta megkeményedett, igyekszik elrejteni érzéseit: „remélem, hogy hátrányomra nem válik, ott ez nagyon hasznos volt”.
Az unoka
Miután már hozzájutott a börtönmobilhoz az anya, intenzívebbé válhatott a kapcsolatuk. Igaz, a börtönben mindennek sokkal nagyobb az ára, mint kint, így a telefontarifa is többszöröse a kintinek, és heti 35 percben van maximálva a beszélgetés.
Eta családja valóban kitartott mellette és támogatta. Fel se merült bennünk, hogy titkolni kellene a nő büntetését. De mi legyen Eta unokájával? Mit lehet neki elmondani és hogyan?
„Akkor volt 9 éves, vajon mit jelent neki a börtön? Mi van akkor, ha elhiszi, hogy ilyen csak azzal történhet, aki valóban bűnös?” Sokat rágódtak rajta. Végül „ahhoz hasonlítottam, amikor van pár rendetlen gyerek az osztályban, és úgy dönt a tanító néni, hogy nem csak a rendetleneket bünteti meg, hanem a teljes osztályt.”
Minden óvatosság ellenére a kisfiút eleinte rettenetesen megviselte nagyanyja elvesztése. És itt nem csak a hirtelen jött fizikai távolságról lehetett szó. A kisfiú és a börtönben bűnhődő nagymama közti lelki távolságról. A kisfiúban az erkölcsi világrend remegett meg.
„Rettenetesen kiborult, üvöltött, csapkodott – emlékezik most Mónika. – Belém égett ez a jelenet, de úgy voltunk a férjemmel, hogy hagyni kell, hogy ez most kijöjjön, és majd megnyugszik. Fontosnak tartottam, hogy megmaradjon a kötelék. Mindig beszéltek telefonon, írtak egymásnak, csináltak rejtvényeket. Aztán a férjem vetette fel, hogy találkozzanak. Ettől nagyon ódzkodtam, de úgy gondoltuk, nincs más megoldás egy év eltelte után. Az első alkalommal a kapu előtt vártunk, és épp kivezettek egy tetovált rabot lábbilincsben, pórázon. Tátott szájjal végignéztük, aztán jött a beengedési folyamat: motozás, zsebek kipakolása, fémdetektor. Ezt ugyanúgy megcsinálják gyerekekkel is, nincs különbség. Anyu tele volt poloskacsípésekkel, amire allergiás. A legrosszabb állapotban volt. Ezzel együtt jó döntés volt bemenni.” Innentől kezdve rendszeresen magukkal vitték a gyereket.
S hogy mi segített a két nőnek elviselni ezt a két hosszú évet? Etának éppenséggel a családja. És Mónikának is.