Gyászmunka a börtön falai között

A kegyeleti jog kiterjed a haldoklótól való elbúcsúzásra, a temetésen való részvételre, valamint a sírhely meglátogatására. A fogvatartott kegyeleti joga is. Különösen nagy a tét, hiszen a haldoklótól elbúcsúzni vagy a temetésén részt venni csak egyszer van lehetőség. Vagy egyszer sem, ha a börtönparancsnok önkényesen elutasítja az elítélt kérvényét.

Révész Renáta Liliána gyásztanácsadóval annak jártunk utána, milyen pszichológiai károkat idézhet elő a gyász félresiklott feldolgozása, és hogyan lehetne ezeket elkerülni a rabok esetében.

Találkoztál a praxisodban gyászoló fogvatartottal?
Igen, többükkel is. Megfordult nálam olyan gyászoló, aki közben készült arra is, hogy az apja be fog vonulni a börtönbe. És előfordult, hogy egy fogvatartott hozzátartozója járt hozzám, és ez a fogvatartott végül személyesen meg is jelent a temetésen.

Mi az, amitől eleve más lehet börtönben megélni, hogy meghal egy családtag, aki fontos volt?
Sok nehézség van ebben. Nem azok vesznek körül, akiket én választottam, pedig a krízishelyzetekben – és kimondottan a gyászban – nagyon fontos a társas támogatás: hogy meghallgassanak, megértsenek, megtartsanak engem, együtt tegyünk valamit, beszélhessek hozzájuk. A család, a barátok támogató szerepe néha csak annyi, hogy kibírnak engem, mert ismernek és tudják, hogy ha én most morgok is, majd lehiggadok. Támogató közegben oldottabb az ember.

Másrészt ilyenkor a gyásszal együttjáró szükséges és fontos lépések sem tudnak igazán megtörténni. Az elítélt búcsúja a haldoklótól vagy a temetésen való részvétele is nehezített, vagy sokszor meg sem történik. Ráadásul az érintett bizonytalan, amíg elbírálják a kérelmét, mert fogalma sincs, ott tud-e majd lenni.

Milyen szerepe van a gyászfeldolgozásban a temetésen való részvételnek?Szakmailag úgy fogalmazunk, hogy a gyász a temetéssel kezdődik. Ha valaki meghal, az természetesen egy biztos pont: innentől fogva nincs velünk, el kell tőle búcsúznunk. Ám ez gyakran egy sokkszerű helyzet, és a temetés az a rítus, ami végül szembesít minket a halál bekövetkeztével – már ha ott tudunk lenni –, hogy igen, most elbúcsúzunk a testétől.
Ma a legtöbb ember kórházban hal meg. Sokszor csak halljuk valakiről, hogy kórházba vitték és ott meghalt. Nagyon nehéz nem azt gondolni, hogy a kórházból valahogy mégis visszatér az illető.

A gyász időben zajló folyamat, amiből az első három hónap a legintenzívebb, kb. hat hónap után enyhül, és a gyászévnek is van jelentősége. Ezért, ha csak három év múlva mehet ki valaki a sírhoz, az már nem tölti be ugyanazt a funkciót, amit a temetés.

Van hasonló funkciója a halotti tornak is?
A temetésre azt mondjuk, hogy az egy elválasztó rítus, a tor pedig egy távolító rítus, ami a társas viszonyokat erősíti meg. A torral távolodunk a fájdalomtól, levezetjük a temetés feszültségét. A régiek azt tartották, hogy ott már előre felé kellett nézni. Ez már inkább a gyászolók közösségéről szól, akik mennek tovább az elhunyt nélkül. A temetésen szabadott sírni, de némely néprajzi megfigyelésekben az szerepel, hogy a toron már nem illett. Ott egymással beszélgetünk, együtt iszunk, együtt eszünk. Mindez előre vezet, hogy nekünk élnünk kell tovább az életünket.

A legtöbb esetben a rabok hiába kérvényezik a szerettük temetésén való részvételt, nagy többségüket elutasítják. Sokan már be sem adnak kérelmet, mert úgy hiszik, felesleges, nem fogják engedélyezni nekik, hogy ott lehessenek. Milyen hatással lehet a gyászolóra, ha elmarad a temetésen való részvételük? És ha később se adódik alkalom a kegyelet lerovására?

Sokszor fogalmaznak úgy, hogy “elkísérjük utolsó útján” a halottunkat. A kegyelet lerovása azt jelenti, hogy ott vagyok a temetésen a sírnál. Vagy: “megadom a végtisztességet”, azaz oda felöltözöm, ott vagyok, vállalom ennek a nehézségét, fájdalmát. Ha ezt valamilyen okból nem tudtam megtenni, az egy fájó pont, ezt tapasztalom a gyászolókon. Még a szülőknek is azt tanácsolom, hogy a kisgyerekeknek is érdemes elmenni, mert ez egy pótolhatatlan, egyszeri esemény.
Ezen felül évente legalább egyszer vagy kétszer, jeles napokon, évfordulókon is fontos lenne kimenni a temetőbe megemlékezni.

Van, hogy azért nem vesz részt a fogvatartott a szertartáson, mert nem engedik, hogy önállóan távozzon a börtönből, és térjen vissza megadott időben, hanem csak megbilincselve és több őr felügyelete mellett jelenhetne meg a rokonság előtt, majd a temetés után azonnal visszavinnék. Mivel jár jobban: ha vállalja a megalázó helyzetet, vagy ha lemond róla, hogy részt vegyen az eseményen?
Épp egy ilyen temetésen jártam, amit a beszélgetésünk elején említettem. Egy intézetben dolgoztam, ahol elmentünk a gondozottjainkkal a temetésekre. Az egyik ilyen szertartáson tényleg bilincsben és rabruhában jelent meg az egyik hozzátartozó, és azt láttam, hogy minden családtagnak az volt a fontos, hogy ott lehetett és láthatták egymást. A fogvatartott is így érezte. Én csak biztatni tudok mindenkit, hogy ha teheti, akkor ne hagyja elveszni ezt az egyszeri és megismételhetetlen alkalmat.

Van olyan is, amikor Skype-pal, élő “videoközvetítéssel” oldja meg a büntetés-végrehajtás, hogy a fogvatartott legalább virtuálisan “ott lehessen” a temetésen. Mit szólsz ehhez a megoldáshoz?
A rítusnak az a meghatározása, hogy egy valaminek dedikált tett. Én az élő közvetítés követését nagyon passzívnak érzem, és szerintem épp a rítus pszichológiai funkcióját ez nem tudja betölteni.
Az, hogy felöltözöm, odamegyek személyesen, tűröm a hideget vagy meleget, a beszédet, a fájdalmat, ez az, amit az elhunytért teszek, amit befektetek ebbe. Miatta veszek részt ezen a rítuson. Az időmet, az energiámat, az érzelmeimet adom, nem csak a virágot. Hiszen itt nem a látvány vagy az elhangzottak a fontosak, szemben azzal, ahogy mondjuk egy konferenciát elég, ha a világ másik feléről hallgatok.

Az engedélyeztetés folyamata a börtönben elég körülményes, lassú, idegőrlő. Az elutasító döntést van, hogy a temetés napján közlik a kérelmezővel. Hogyan lehetne segíteni ezt a kifejezetten nehézkes ügyintézést?
A haláleset körüli ügyintézés rettenetesen megterhelő lehet még itt kint is. Iszonyúan szoktak ezzel szenvedni a gyászolók. Mindenképpen kellene ebben segítséget nyújtani. És az információra is nagy szükség lenne, hogy időben kiderüljön, mire lesz lehetőségük, mi vár rájuk. Azt nem is kell külön ecsetelni, hogy miért embertelen dolog ezt tenni valakivel, aki az utolsó pillanatig reménykedik, hogy ott lehet a búcsúszertartáson.

Mivel járulhatna hozzá a büntetés-végrehajtás a gyászfeldolgozáshoz azon kívül, hogy kiengedi azokat a rabokat temetésre, akik nem jelentenek különösebb biztonsági kockázatot?
Mindenek előtt fontos lenne a pszichoedukáció, a krízishelyzettel járó pszichés folyamat ismertetése, és hogy a szakmai segítség rendelkezésre álljon. Lehet ez egy pszichológus, mentálhigiénés szakember vagy akár szociális munkás is, ha ért ehhez.
Mivel manapság a kultúránkban a halál és a gyász tabu, ezért az emberek tanácstalanok, hogy mit kellene ilyenkor csinálni, mi az, ami igazán segít, vagy mit is jelent ez a munka. A gyászoló sokszor csak azt érzi, hogy valamit tennie kell, de fogalma sincs, hogy mit. Éppen ezért a pszichológiai felvilágosítás az első lépés ahhoz, hogy tudják és értsék, mi történik velük. A gyász segítése a tünetek csökkentésére irányul és azzal párhuzamosan a feldolgozásra: az elhunyttal való kapcsolatokra, a közös történetre, majd az emlékállításra és annak gondozására.

A gyász elején persze mindkettő jellemzi a gyászolókat. Aki átélt ilyet, az ismeri az ezzel járó alvászavart, étvágytalanságot, levertséget. A folyamat előrehaladtával azonban ezek a tünetek csökkennek, amíg vissza tudunk térni a hétköznapokba, és kilábalunk a krízisből. Ha viszont nincs ez a segítő folyamat, ami a feldolgozást előreviszi, akkor a tünetek megmaradnak. Sokan vannak, akik úgy érzik egy haláleset után, hogy nem tudnak a szerettük nélkül élni. Mindezt érdemes megelőzni szakmai segítség igénybevételével.
Azzal is segíthetnek a börtönben, ha támogatják a fogvatartott kapcsolattartását a hozzátartozóival. Ha meghal valaki, azt általában nem egyetlen ember gyászolja, hanem egy család. Ők egymásért is aggódhatnak ilyen helyzetben, vagy az is bánthat egy rabot, hogy ő maga nem tud segíteni és támaszt nyújtani ebben a helyzetben a szeretteinek.
Fontos lenne ilyen krízishelyzetben a feszültségoldásra odafigyelni. Ha több sétaidőt vagy más mozgás- és kikapcsolódási lehetőséget kapna a rab.
Ha valaki nem tudott ott lenni a temetésen, és nem volt lehetősége végső búcsút venni a halottjától, akkor egy helyettesítő rítusra is szükség lehet. Ez általában egy kitüntetett helyhez kapcsolódik. A börtönben alkalmas erre egy kápolna vagy más hasonló hely, ahol meghitten tud emlékezni és lehetősége van elbúcsúzni. Lélektanilag ez azt jelenti, hogy hálát ad mindenért, amit az elhunyttól kapott, és azt kívánja neki, hogy bárhol is van, legyen neki ott jó. És az intézmény lelkésze is tudna segíteni, függetlenül attól, hogy vallásos-e a gyászoló.

Mivel segíthetnek a kinti barátok, családtagok a fogvatartott szerettüknek?
A kapcsolattartás önmagában nagyon sokat segít, függetlenül a tartalmától. Például, ha csak magukról beszélnek, és nem szigetelődnek el a gyászukban, hanem kapcsolódnak, hagyják, hogy menjen tovább az életük. És természetesen az elhunyttal közös emlékek megosztása is óriási segítség lehet. Bár korlátozott, hogy milyen tárgyak küldhetőek be a börtönbe, de egy kisebb emléktárgy, egy óra, tárca vagy sál sokat jelent ilyen helyzetben.

Hátráltathatja akár évekkel később a szabadulás utáni talpraállást egy haláleset félresiklott feldolgozása?
Igen. A megrekedt gyász úgy nyilvánul meg, ahogy a traumafeldolgozás elakadása is: amikor beindítja valami, akkor újra kibomlik.