A kegyeleti jog kiterjed a haldoklótól való elbúcsúzásra, a temetésen való részvételre, valamint a sírhely meglátogatására. A fogvatartott kegyeleti joga is. Különösen nagy a tét, hiszen a haldoklótól elbúcsúzni vagy a temetésén részt venni csak egyszer van lehetőség. Vagy egyszer sem, ha a börtönparancsnok önkényesen elutasítja az elítélt kérvényét.
Révész Renáta Liliána gyásztanácsadóval annak jártunk utána, milyen pszichológiai károkat idézhet elő a gyász félresiklott feldolgozása, és hogyan lehetne ezeket elkerülni a rabok esetében.
Találkoztál
a praxisodban gyászoló fogvatartottal?
Igen, többükkel is. Megfordult nálam olyan
gyászoló, aki közben készült arra is, hogy az apja be fog vonulni a börtönbe.
És előfordult, hogy egy fogvatartott hozzátartozója járt hozzám, és ez a
fogvatartott végül személyesen meg is jelent a temetésen.
Mi az,
amitől eleve más lehet börtönben megélni, hogy meghal egy családtag, aki fontos
volt?
Sok nehézség van ebben. Nem azok vesznek körül,
akiket én választottam, pedig a krízishelyzetekben – és kimondottan a gyászban
– nagyon fontos a társas támogatás: hogy meghallgassanak, megértsenek,
megtartsanak engem, együtt tegyünk valamit, beszélhessek hozzájuk. A család, a
barátok támogató szerepe néha csak annyi, hogy kibírnak engem, mert ismernek és
tudják, hogy ha én most morgok is, majd lehiggadok. Támogató közegben oldottabb az ember. Lehet, hogy
jó viszony alakul ki azokkal, akikkel egy zárkában vagyok, de ők nem tudják
helyettesíteni a szeretteimet. Ha a környezet nem segít, nem tudom kivel
megbeszélni, akkor még nehezebb ez a folyamat.
Másrészt ilyenkor a gyásszal együttjáró
szükséges és fontos lépések sem tudnak igazán megtörténni. Az elítélt búcsúja a
haldoklótól vagy a temetésen való részvétele is nehezített, vagy sokszor meg
sem történik. Ráadásul az érintett bizonytalan, amíg elbírálják a kérelmét,
mert fogalma sincs, ott tud-e majd lenni.
Milyen
szerepe van a gyászfeldolgozásban a temetésen való részvételnek?Szakmailag úgy fogalmazunk, hogy a gyász a
temetéssel kezdődik. Ha valaki meghal, az természetesen egy biztos pont:
innentől fogva nincs velünk, el kell tőle búcsúznunk. Ám ez gyakran egy
sokkszerű helyzet, és a temetés az a rítus, ami végül szembesít minket a halál
bekövetkeztével – már ha ott tudunk lenni –, hogy igen, most elbúcsúzunk a
testétől.
Ma a legtöbb ember kórházban hal meg. Sokszor
csak halljuk valakiről, hogy kórházba vitték és ott meghalt. Nagyon nehéz nem
azt gondolni, hogy a kórházból valahogy mégis visszatér az illető. Egy elítélt
pedig abban a reményben köszön el az otthoniaktól a bevonuláskor, hogy a
büntetés letöltése után viszontláthatják egymást. Ha közben meghal valakije,
akinek még a temetésén sem lehet jelen, akkor még nehezebben tudatosul, hogy
valóban nincs már, akit szeret.
A gyász időben zajló folyamat, amiből az első
három hónap a legintenzívebb, kb. hat hónap után enyhül, és a gyászévnek is van
jelentősége. Ezért, ha csak három év múlva mehet ki valaki a sírhoz, az már nem
tölti be ugyanazt a funkciót, amit a temetés.
Van hasonló funkciója a halotti tornak
is?
A temetésre azt mondjuk, hogy az egy
elválasztó rítus, a tor pedig egy távolító rítus, ami a társas viszonyokat
erősíti meg. A torral távolodunk a fájdalomtól, levezetjük a temetés
feszültségét. A régiek azt tartották, hogy ott már előre felé kellett nézni. Ez
már inkább a gyászolók közösségéről szól, akik mennek tovább az elhunyt nélkül.
A temetésen szabadott sírni, de némely néprajzi megfigyelésekben az szerepel,
hogy a toron már nem illett. Ott egymással beszélgetünk, együtt iszunk, együtt
eszünk. Mindez előre vezet, hogy nekünk élnünk kell tovább az életünket.
A
legtöbb esetben a rabok hiába kérvényezik a szerettük temetésén való
részvételt, nagy többségüket elutasítják. Sokan már be sem adnak kérelmet, mert
úgy hiszik, felesleges, nem fogják engedélyezni nekik, hogy ott lehessenek.
Milyen hatással lehet a gyászolóra, ha elmarad a temetésen való részvételük? És
ha később se adódik alkalom a kegyelet lerovására?
A gyásszal szinte mindig jár bűntudat. Ezt
táplálhatja, hogy nem köszönhettem el vagy a temetésen sem tudtam ott lenni. Ez
egy hosszan elnyúló negatív stressz, gyötrő érzés, ami fűti a gyászt.
Sokszor fogalmaznak úgy, hogy “elkísérjük
utolsó útján” a halottunkat. A kegyelet lerovása azt jelenti, hogy ott vagyok a
temetésen a sírnál. Vagy: “megadom a végtisztességet”, azaz oda felöltözöm, ott
vagyok, vállalom ennek a nehézségét, fájdalmát. Ha ezt valamilyen okból nem
tudtam megtenni, az egy fájó pont, ezt tapasztalom a gyászolókon. Még a szülőknek
is azt tanácsolom, hogy a kisgyerekeknek is érdemes elmenni, mert ez egy
pótolhatatlan, egyszeri esemény. Később kimenni a temetőbe már nem ugyanazt
jelenti, mert akkor már nem tudom elkísérni az elhunytat.
Ezen felül évente legalább egyszer vagy
kétszer, jeles napokon, évfordulókon is fontos lenne kimenni a temetőbe
megemlékezni.
Van,
hogy azért nem vesz részt a fogvatartott a szertartáson, mert nem engedik, hogy
önállóan távozzon a börtönből, és térjen vissza megadott időben, hanem csak
megbilincselve és több őr felügyelete mellett jelenhetne meg a rokonság előtt,
majd a temetés után azonnal visszavinnék. Mivel jár jobban: ha vállalja a
megalázó helyzetet, vagy ha lemond róla, hogy részt vegyen az eseményen?
Épp egy ilyen temetésen jártam, amit a
beszélgetésünk elején említettem. Egy intézetben dolgoztam, ahol elmentünk a
gondozottjainkkal a temetésekre. Az egyik ilyen szertartáson tényleg bilincsben
és rabruhában jelent meg az egyik hozzátartozó, és azt láttam, hogy minden
családtagnak az volt a fontos, hogy ott lehetett és láthatták egymást. A
fogvatartott is így érezte. Én csak biztatni tudok mindenkit, hogy ha teheti,
akkor ne hagyja elveszni ezt az egyszeri és megismételhetetlen alkalmat.
Van
olyan is, amikor Skype-pal, élő “videoközvetítéssel” oldja meg a
büntetés-végrehajtás, hogy a fogvatartott legalább virtuálisan “ott lehessen” a
temetésen. Mit szólsz ehhez a megoldáshoz?
A rítusnak az a meghatározása, hogy egy valaminek dedikált tett. Én az élő
közvetítés követését nagyon passzívnak érzem, és szerintem épp a rítus
pszichológiai funkcióját ez nem tudja betölteni.
Az, hogy felöltözöm, odamegyek személyesen,
tűröm a hideget vagy meleget, a beszédet, a fájdalmat, ez az, amit az
elhunytért teszek, amit befektetek ebbe. Miatta veszek részt ezen a rítuson. Az
időmet, az energiámat, az érzelmeimet adom, nem csak a virágot. Hiszen itt nem
a látvány vagy az elhangzottak a fontosak, szemben azzal, ahogy mondjuk egy
konferenciát elég, ha a világ másik feléről hallgatok. Ha az ember azt
választja, hogy részt vesz személyesen, az mindig több.
Az engedélyeztetés folyamata a börtönben
elég körülményes, lassú, idegőrlő. Az elutasító döntést van, hogy a temetés
napján közlik a kérelmezővel. Hogyan lehetne segíteni ezt a kifejezetten
nehézkes ügyintézést?
A haláleset körüli ügyintézés rettenetesen
megterhelő lehet még itt kint is. Iszonyúan szoktak ezzel szenvedni a
gyászolók. Mindenképpen kellene ebben segítséget nyújtani. És az információra
is nagy szükség lenne, hogy időben kiderüljön, mire lesz lehetőségük, mi vár
rájuk. Azt nem is kell külön ecsetelni, hogy miért embertelen dolog ezt tenni
valakivel, aki az utolsó pillanatig reménykedik, hogy ott lehet a
búcsúszertartáson.
Mivel
járulhatna hozzá a büntetés-végrehajtás a gyászfeldolgozáshoz azon kívül, hogy
kiengedi azokat a rabokat temetésre, akik nem jelentenek különösebb biztonsági
kockázatot?
Mindenek előtt fontos lenne a pszichoedukáció,
a krízishelyzettel járó pszichés folyamat ismertetése, és hogy a szakmai segítség rendelkezésre
álljon. Lehet ez egy pszichológus, mentálhigiénés szakember vagy akár szociális
munkás is, ha ért ehhez.
Mivel manapság a kultúránkban a halál és a
gyász tabu, ezért az emberek tanácstalanok, hogy mit kellene ilyenkor csinálni,
mi az, ami igazán segít, vagy mit is jelent ez a munka. A gyászoló sokszor csak
azt érzi, hogy valamit tennie kell, de fogalma sincs, hogy mit. Éppen ezért a
pszichológiai felvilágosítás az első lépés ahhoz, hogy tudják és értsék, mi
történik velük. A gyász segítése a tünetek csökkentésére irányul és azzal
párhuzamosan a feldolgozásra: az elhunyttal való kapcsolatokra, a közös
történetre, majd az emlékállításra és annak gondozására.
A fogvatartottak gyászfolyamatának szakmai
segítése preventív szerepet tölthetne be. Az elhúzódó vagy megrekedt gyász
megbetegíthet, akár PTSD-t (poszttraumás stressz zavart) vagy pszichoszomatikus
zavarokat is okozhat (magas vérnyomás, szív
problémák, gyomorfekély stb.). Állandósult magas szorongással vagy
depresszióval járhat. A gyász elején persze mindkettő jellemzi a gyászolókat.
Aki átélt ilyet, az ismeri az ezzel járó alvászavart, étvágytalanságot,
levertséget. A folyamat előrehaladtával azonban ezek a tünetek csökkennek, amíg
vissza tudunk térni a hétköznapokba, és kilábalunk a krízisből. Ha viszont
nincs ez a segítő folyamat, ami a feldolgozást előreviszi, akkor a tünetek
megmaradnak. Nem ritka, hogy a bűntudat vagy tisztázatlanul maradt konfliktusok
akár öngyilkos gondolatokat is felhoznak. Sokan vannak, akik úgy érzik egy
haláleset után, hogy nem tudnak a szerettük nélkül élni. Mindezt érdemes
megelőzni szakmai segítség igénybevételével.
Azzal is segíthetnek a börtönben, ha
támogatják a fogvatartott kapcsolattartását a hozzátartozóival. Ha meghal
valaki, azt általában nem egyetlen ember gyászolja, hanem egy család. Ők
egymásért is aggódhatnak ilyen helyzetben, vagy az is bánthat egy rabot, hogy ő
maga nem tud segíteni és támaszt nyújtani ebben a helyzetben a szeretteinek.
Fontos lenne ilyen krízishelyzetben a
feszültségoldásra odafigyelni. Ha több sétaidőt vagy más mozgás- és
kikapcsolódási lehetőséget kapna a rab.
Ha valaki nem tudott ott lenni a temetésen, és
nem volt lehetősége végső búcsút venni a halottjától, akkor egy helyettesítő
rítusra is szükség lehet. Ez általában egy kitüntetett helyhez kapcsolódik. A börtönben
alkalmas erre egy kápolna vagy más hasonló hely, ahol meghitten tud emlékezni
és lehetősége van elbúcsúzni. Lélektanilag ez azt jelenti, hogy hálát ad
mindenért, amit az elhunyttól kapott, és azt kívánja neki, hogy bárhol is van,
legyen neki ott jó. És az intézmény lelkésze is tudna segíteni, függetlenül
attól, hogy vallásos-e a gyászoló.
Mivel
segíthetnek a kinti barátok, családtagok a fogvatartott szerettüknek?
A kapcsolattartás önmagában nagyon sokat
segít, függetlenül a tartalmától. Például, ha csak magukról beszélnek, és nem
szigetelődnek el a gyászukban, hanem kapcsolódnak, hagyják, hogy menjen tovább
az életük. És természetesen az elhunyttal közös emlékek megosztása is óriási
segítség lehet. Bár korlátozott, hogy milyen tárgyak küldhetőek be a börtönbe,
de egy kisebb emléktárgy, egy óra, tárca vagy sál sokat jelent ilyen
helyzetben.
Hátráltathatja
akár évekkel később a szabadulás utáni talpraállást egy haláleset félresiklott
feldolgozása?
Igen. A megrekedt gyász úgy nyilvánul meg,
ahogy a traumafeldolgozás elakadása is: amikor beindítja valami, akkor újra
kibomlik. Onnan tudom, hogy megrekedt a gyász, ha bizonyos dolgokra képtelen
vagyok. Ha valaki így jön ki a börtönből, akkor azzal kellene kezdenie, hogy
ezt a gyászmunkát elvégzi, különben az egyéb nehézségek mellett a gyász
állandósult tünetei is hátráltatni fogják a talpraállásban.