2015. április 8.
Akár fél évig is őrizetben tartható a menedékkérő, s ha kérelmét elutasítják, őt pedig kiutasítják Magyarországról, újabb egy évet raboskodhat. A hatóságok sokszor olyanokat is elzárnak, akiknek esélyük sincs a hazaútra. Az olasz Szenátus vizsgálata bizonyítja, a hosszas idegenrendészeti őrizet nem pusztán embertelen, de értelme sincsen. Rácsok a nyírbátori idegenrendészeti őrzött szálláson. Fotó: Móricz-Sabján Simon
2015. március 13.
Menekültjogot kapott az az eritreai nő, akit hazájában krónikus betegsége ellenére is behívtak volna katonának. Köztudomású, hogy az eritreai hadseregben a nők nem kizárólag katonáskodnak, hanem szexuális rabszolgaságra is kényszerítik őket.
2014. március 27.
Ha menekült vagy, vagy valamelyik Európán kívüli országból jöttél, akkor nem túl sok esélyed van arra, hogy magyar állampolgárságot kapj. Az okokat földi halandó nem tudhatja meg. Miért is? Csak, csak, csak, csak azért is csak.
̶ Keziccsókolom, azért jöttem, hogy megtudjam átment-e a kocsim a műszaki vizsgán / felvettek-e az egyetemre / megkaptam-e az építési engedélyt a telkemre.
̶ Várjon egy kicsit, mindjárt nézem. Mi volt az azonosító szám?
̶ 9383743/AC/92., itt látja a papíron.
̶ Aha… egy kis türelmet. Hoppá, meg is van: a kérelmet elutasították.
̶ Micsoda?! Biztos benne? Kérem, hogy nézze meg még egyszer!
̶ Itt áll feketén-fehéren: ELUTASÍTVA.
̶ Na de mégis miért? Mi az indok?
̶ Indok, az kérem szépen nincs. Nem vagyunk kötelesek megindokolni a döntést.
̶ És most mégis mit csináljak, hol lehet fellebbezni? Itt egész biztosan valami hiba történt.
̶ Nincs fellebbezés, a döntésünk végleges, jövőre próbálkozhat újra. Higgye el, tudjuk, mit csinálunk, viszlát. Kérem a következőt!
Furcsa és nyomasztó érzés azzal szembesülni, hogy egy állami szerv úgy hoz döntést az életünket érintő lényeges kérdésekről, hogy nem árulja el, miért döntött úgy, ahogy döntött. Ha a kocsim nem megy át a műszaki vizsgán, az azért van, mert rossz benne a fék, és ezért veszélyezteti az utasokat és a többi közlekedőt. Ha nem vesznek föl az egyetemre, az azért történik, mert a nyilvánosan közölt ponthatár 412 pont, és én csak 405-öt értem el. Ha a családi házra nem kapok építési engedélyt, az azért van, mert a telek egy tájvédelmi körzetben van, ahol nem lehet ilyen magas épületet felhúzni. A fontos kérdéseknél a döntéshozó mindig köteles megindokolni, hogy miért dönt a „kérelmező” ellenében, akár általánosan (felvételi pontszám), akár egyéniesítve (építési engedély). Ráadásul, ha nem értünk egyet a döntéssel, általában fordulhatunk egy másodfokú szervhez, panasztestülethez, bírósághoz, ami megvizsgálja, hogy az illetékes szerv vajon helyesen értelmezte-e az előírásokat, amikor elutasította a kérelmünket. Jó esetben ezek a garanciák biztosítják, hogy egy hatóság ne utasíthassa el önkényesen, indokolatlanul vagy diszkriminatív alapon a kérelmünket.
Mindez másképp működik az állampolgárság esetében. Tegnap futhatott bele mindebbe a nagyközönség, amikor az Index hírt adott egy hosszú ideje nálunk élő, üzbég születésű filmkészítő állampolgársági kérelmének különös elutasításáról.
Az állampolgárság életünk egyik meghatározó tényezője, bár ezzel leginkább csak azok szembesülnek, akik tartósan külföldön élnek, vagy egyáltalán nincs állampolgárságuk (hontalanok). A Magyarországon sok éve, évtizede élő bevándorlók számára a magyar állampolgárság megszerzése egyrészt nagyon fontos gyakorlati kérdés: a magyar állampolgárok sokkal kedvezőbb státuszban vannak jogi, gazdasági vagy politikai szempontból, mint a nem magyar, különösen mint a nem uniós állampolgárok. (Nem egészen ugyanúgy néz a nyaraláskor a horvát határőr a magyar és az üzbég útlevélre…) A magyar állampolgárság megszerzése ugyanakkor nagyon fontos érzelmi, önazonosságbeli kérdés is. Aki sok éve itt él (sőt itt született), itt dolgozik és fizet adót, jól beszél magyarul, az joggal várhatja el, hogy ezt az erős jogi, gazdasági, érzelmi kötődést az állampolgársága is kifejezze. Nem véletlen, hogy a Magyarország által is aláírt nemzetközi egyezmények is megszabják, hogy elő kell segíteni, hogy az országban régóta élő bevándorlók, a menekültek és a hontalanok állampolgárságot szerezhessenek. (Tévedés, hogy az állampolgárságról szóló döntés kizárólag az állam akaratán múlik, ez ma már nincs így.)
Az állampolgárság megadása tehát egy lényeges, az érintett ember életének számos területére jelentős hatást gyakoroló döntés. Joggal várnánk el, hogy – a felvételi pontszámhoz vagy műszaki vizsgához hasonlóan – az illetékes hatóság indokolja, miért ad valakinek magyar állampolgárságot, és a másiknak miért nem. Ehhez képest Magyarországon a hatóság évtizedek óta nem köteles indokolni ezeket a döntéseket. A Helsinki Bizottság napi gyakorlatában számos olyan esetet lát, amikor minden szempontból megfelelőnek tűnő, Magyarországon tökéletesen beilleszkedett, büntetlen előéletű, sokszor kifejezetten jómódú bevándorlók állampolgársági kérelmét utasítják el. Ha menekült vagy, vagy valamelyik Európán kívüli (közel-keleti, afrikai) országból jöttél, akkor nem túl sok esélyed van arra, hogy magyar állampolgárságot kapj. Még akkor sem, ha naponta életeket mentő sebészorvosként dolgozol, vagy olyan vállalkozó vagy, aki húsz éve Magyarországon él és egy tucat magyar állampolgárt foglalkoztat saját cégénél. De a gyermekek sem sikeresebbek: a Magyarországon született, a magyart anyanyelvükként beszélő, már csak ide kötődő gyermekek sem feltétlenül kapják meg az őket minden bizonnyal megillető állampolgárságot. Nyilvános és részletes statisztikák a tényleges döntési gyakorlatról természetesen nincsenek.
Ezekben az esetekben a válasz a miértre annyi, hogy CSAK. Ráadásul eltérően a cikk elején felhozott példáktól (és egyébként az összes bevándorlási és menekültügyi eljárástól) itt jogorvoslati lehetőség sincs, tehát aki úgy érzi, hogy indokolatlanul utasították el akár sokadik kérelmét, az nem fordulhat független bírósághoz igazának bizonyítására. Magyarul soha, senki nem fogja tudni, hogy a döntéshozó miért döntött úgy, ahogy döntött.
Na de ki is hozza ezt a döntést? Hivatalosan a köztársasági elnök, valójában a vizsgálatot a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) folytatja le. Arról nincs semmilyen nyilvánosan elérhető adat, hogy a köztársasági elnök vajon időnként felülvizsgálja vagy megkérdőjelezi-e a BÁH előterjesztését, mindenesetre a Helsinki Bizottság sok év alatt egyetlenegy ilyen üggyel sem találkozott. Nagyon úgy tűnik, hogy valójában egy közigazgatási hatóság ügyintézője dönti el: ki válhat magyarrá és ki nem, mégpedig úgy, hogy kifelé soha, senkinek nem kell elszámolnia a döntés indokairól. Visszatérve példáinkhoz, ez éppen olyan, mintha az egyetemi felvételin nem lenne nyilvános ponthatár, és egy-egy diák felvételéről vagy elutasításáról ugyan az érintett egyetem írná alá az egyébként indokolás nélküli döntést, azt azonban valójában egy a háttérben működő másik szerv hozná, ismeretlen kritériumok alapján. Akinek pedig nem tetszik, jövőre újrázhat. (Azt persze nem fogja tudni, hogy melyik tárgyból kell jobban felkészülnie.)
A jogállam és a jól működő közigazgatás alapvető ismérvei az átláthatóság és a kiszámíthatóság. Különösen fájdalmas, ha ezek az elvek pont a nemzethez tartozás hivatalos megítélésénél nem működnek. Magyarország többszázezer magát magyarnak valló, érző embertársunk számára tette lehetővé a szinte automatikus honosítást az elmúlt években. Most itt az idő rendet tenni a házunk táján is, és végre jogszabályban biztosítani, hogy ne csak az egyetemre felvételiző vagy a műszakilag alkalmatlan kocsi tulajdonosa tudhassa meg, hogy miért „bukott el” a vizsgán, hanem a magyar állampolgárok közösségébe felvételiző jelölt is.
El Duende
2013. január 16.
A luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága látszólag egyedi magyarországi ügyben hozott döntést tavaly december közepén, ítélete mégis több tízezer palesztin menekült jogi helyzetét rendezheti megnyugtatóan.
[caption id="attachment_1325" align="aligncenter" width="560" caption="A libanoni Ein el-Hilweh menekülttáborban. Terhes örökség"][/caption]
Mostafa Abed El Karem El Kott az Ein el-Hilweh táborban élt. Volt munkája, de mivel a családját keresetéből nem tudta eltartani, alkoholt kezdett árusítani a táborban. A Jund el-Sham nevű terrorista csoport ezt követően felgyújtotta házát és megfenyegette. A férfi elmenekült a táborból és Libanonból is.
Chadi Amin A Radinak a Nahr el-Bared táborban lévő otthona és üzlete a libanoni hadsereg és a Fatah közti összecsapásokban semmisült meg. Mivel a közeli Baddawi táborban nem volt hely, Chadi Amin A Radi szüleivel és testvéreivel Tripoliban szállt meg egy ismerősnél. A libanoni katonák azonban bántalmazták, önkényesen letartóztatták, kínozták és megalázták őket. A férfi édesapjával együtt hagyta el Libanont.
Hazem Kamel Ismail a családjával élt az Ein el-Hilweh táborban. A Fatah és a Jund el-Sham közti fegyveres összecsapások során a hadviselők fel akarták használni a házát. Mikor a férfi ezt megtagadta, megfenyegették, és meggyanúsították, hogy az ellenség ügynöke.
A három palesztin férfit nem csak múltjuk és üldöztetésük köti össze, azaz hogy megpróbáltatásaik miatt Magyarországra menekültek, de az is, hogy menedékkérelmüket a magyar Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal elutasította, bár visszaküldési tilalmat állapított meg javukra vagy kiegészítő védelemben részesültek. Az is közös bennük, hogy nem nyugodtak bele a döntésbe, és bíróságon támadták meg a BÁH határozatait. Magyarországon több tucatnyian lehetnek olyan palesztinok, akik üldöztetésük ellenére sem juthattak menekültstátuszhoz, annak ellenére sem, hogy korábban „speciális palesztin” védettséget élveztek.
A Fővárosi Bíróság (ma Törvényszék) 2011 nyarán úgy döntött, nem fogja élből elutasítani a palesztinok, jellemzően hontalanok felülvizsgálati kérelmét, hanem észlelve a probléma súlyát kezdeményezi a luxembourgi bíróság jogértelmezését.
Az ún. előzetes döntéshozatali eljárás során ugyanis bármely tagállam bírósága megkeresheti az EU bíróságát, hogy értelmezzen olyan uniós jogi rendelkezést, amelyet a tagállami bíróság az előtte folyó perben alkalmazni szándékozik. Főszabály szerint az uniós bírák adta értelmezés iránymutatást jelent az Unió összes bíróságának az adott jogszabály értelmezését illetően, sőt, a luxembourgi döntést általában a közigazgatási hatóságok is követik. A luxembourgi eljárásába a peres felek mellé bekapcsolódhat valamennyi tagállam és az Európai Bizottság is. Jelen ügy súlyát jelzi, hogy a palesztin felpereseken és a magyar kormányon kívül beavatkozóként részt vett benne az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, valamint számos tagállam, köztük Nagy-Britannia, Németország és Franciaország is.
A luxembourgi bíróság ítélete ugyanis közvetve a menekültek helyzetéről kötött ún. Genfi Egyezmény egyik speciális rendelkezése (az 1. cikk D. pontja) értelmezésére irányult, amely a palesztin menekültek helyzetét volt hivatott rendezni Izrael állam megalakulását, illetve a hatnapos háborút követő 1967-es területfoglalásokat követően. E két történelmi esemény során ugyanis olyan ritka helyzet állt elő, amikor palesztinok tízezreit az ENSZ (azaz gyakorlatilag a világ nemzeteinek közösségének) határozata kényszerítette korábbi otthonaik elhagyására; a Genfi Egyezmény ezt a különleges(en súlyos) helyzetet igyekezett rendezni.
Mindezt az ENSZ úgy képzelte el, hogy a palesztinoknak létrehoznak egy, a Genfi Egyezménynek a menekültek részére nyújtott általános védelemével párhuzamosan futó, eredetileg eseti és ideiglenesnek szánt rendszert, viszont nem teszik lehetővé a palesztinoknak, hogy más nemzetbeli menekülőkhöz hasonlóan védelmet kaphassanak távolabbi országokban. (Leginkább azért, mert a nyugati országok nem kívánták felvállalni az esetleges palesztin menekülthullámmal járó terheket.) Viszont kiegészítő szabályként azt is megfogalmazták, hogy amennyiben ez a párhuzamos védelem bármely okból megszűnik, akkor a palesztin menekültek automatikusan menekültstátuszt kaphatnak az Egyezményt aláíró bármely tagállamban. Ez pedig nyilván azt a célt szolgálta, hogy a palesztinok sose maradjanak védelem nélkül. (A palesztinokra vonatkozó külön szabályok csak azért nem számítanak egyedülállónak, mert a véres koreai háború idején hasonlóak vonatkoztak az ottani menekülőkre is, ám az „újjáépítési ügynökséget”, az UNKRA-t és a koreaiakról szóló speciális rendelkezéseket már 1960-ban megszüntették.)
Az Izraelből elmenekülők és elüldözöttek védelmi rendszerének két pillére az Egyesült Nemzetek Palesztinai Egyeztető-bizottsága (UNCCP) és a Palesztin Menekülteket Segélyező és Támogató Közel-keleti Ügynöksége (UNRWA) nevű ENSZ-szervek lettek volna; azonban az előbbi – amelyet a védelmi–biztonsági feladatokra szántak – soha nem kezdte meg tényleges működését, az utóbbi pedig legfeljebb korlátozott mértékben tud szociális–humanitárius segítséget nyújtani néhány olyan országban és térségben, ahol palesztin menekültek élnek (ilyen Szíria, Libanon, Jordánia, illetve a Gázai-övezet és Ciszjordánia, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is). Az UNRWA-nak nincs hadereje vagy biztonsági szolgálata, így a palesztin menekülttáborokban uralkodó erőszakot képtelen megfékezni, illetve az izraeli hadsereg harci tevékenységétől sem tudja megóvni a civil áldozatokat.
A magyar bírósági eljárás (ahol a három palesztinunk ügyét egyesítette a Fővárosi Bíróság) arra kereste a választ: milyen esetekben állapítható meg a palesztin menekülteknek a „helyben”, egykori lakhelyük közelében (az UNRWA által) nyújtott védelem megszűnése; és a védelem megszűnése esetén valóban automatikusan menekültként kell-e elismerni a palesztinokat?
A palesztin felpereseket a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) ügyvédei képviselték, mind a magyar bírósági, mind a luxembourgi eljárásban.
A luxemburgi bíróság mostani ítéletében igen méltányos és az eljárásban részt vevők közül leginkább az MHB álláspontjához közel álló értelmezést fogadott el. Eszerint a védelem megszűnése nem csupán azt jelenti, hogy az UNRWA-t jogilag felszámolják vagy beszünteti tevékenységét, hanem az is, hogy az adott palesztin menekült az adott területen (például egy libanoni menekülttáborban) biztonságban tud-e élni, és az UNRWA képes-e számára biztosítani az ENSZ-ügynökség mandátuma szerinti támogatásokat, szolgáltatásokat.
Az uniós bírák szerint, amennyiben a palesztin menekült biztonsága komoly veszélyben van (például polgárháború vagy harci tevékenység, esetleg a menekülttáborokban dúló bandaháborúk miatt), és az UNRWA nem tudja ellátni a mandátuma szerinti feladatát, akkor az adott palesztin menekült vonatkozásában a védelem megszűntnek tekintendő. Vagyis ha bármelyik uniós tagállamban menedékkérelmet nyújt be, automatikusan menekültként kell elismerni (feltéve persze, hogy ún. kizáró okok nem állnak fenn, azaz például nem terrorista az illető).
Az Unió luxembourgi bíróságának ítélete tehát – értelmezésünk szerint – palesztin menekültek tízezrei előtt nyitja meg az utat a menekültstátusz felé az uniós országokban, amennyiben a fenti feltételeknek megfelelnek. Vagyis az egykor „speciális palesztin védelemben” részesülő menekültek sikerrel folyamodhatnak új védelemért európai országok hatóságaihoz, ha igazolni tudják, hogy az UNRWA nem volt képes őket megvédeni.
Így tehát a továbbiakban a palesztinok nincsenek rákényszerítve arra, hogy olyan védelmet vegyenek igénybe „helyben”, amely védelem önhibájukon kívül sosem vált teljessé, és sosem biztosított számukra ugyanolyan biztonságos, nyugodt életet, amely kijut minden más menekültnek, aki üldözés elől menekül el az országából.
2012. december 17.
Bújtattak, hát, bújtam vala mint üldözött. Aztán megnyílott előttem a konténernek érckapuja, és támadt előttem nagy fényesség. Hang szólított – lettem haladék nélkül kiszólítva búvóhelyemről.
2012. november 21.
Tegnap több mint száz afgán menekült jött el a bicskei menekülttáborból a Kossuth térre. Azért gyűltek össze, hogy ismertessék követeléseiket. A Belügyminisztérium máris válaszolt nekik. A gyorsaság dicséretes, a semmitmondás meg nem.
[caption id="attachment_1102" align="aligncenter" width="560" caption="Tüntető menekültek a Kossuth téren. Munkát, kenyeret"][/caption]
A menekültstátusz megszerzése utáni hat hónap leteltével és a tél közeledtével egyre több menekült érzi kilátástalannak a helyzetét, mert a rugalmatlan támogatási szabályok, a szinte átláthatatlan bürokrácia annyira megnehezíti a helyzetüket, hogy úgy érzik, esélyük sincs új életet kezdeni, noha erre jogilag erre megvan a lehetőségük.
A Kossuth téren órákon át skandálták, hogy segítséget kérnek a magyar államtól. A jelszavak olykor naivan és esetlenül, mégis torokszorítóan adták a járókelők tudtára, mit is akarnak a többségükben Afganisztánból elmenekült férfiak, asszonyok és gyerekek: segítséget, lakhatást, munkát, segítséget a valódi integrációhoz. A legmellbevágóbb talán ezek közül az az „állapotjelző” komor mondat volt, hogy „Magyarország, fáradtak vagyunk”.
Hogyan fogalmazták meg problémáikat a menekültek a Belügyminisztériumhoz (BM) eljuttatott petíciójukban?
„Mi, a tüntetés szervezői mindenekelőtt köszönetünket és hálánkat kívánjuk kifejezni a magyar államnak és minden polgárának ezért a védelemért és segítségért.
Mi, a tüntetés szervezői, a Bicskei Befogadó Állomáson lakó nemzetközi védelemben részesültek nevében érdemi esélyt kérünk arra, hogy az ország hasznos lakóiként élhessünk ezen a földön, ahová azért kényszerültünk menekülni, hogy saját és családjaink életét mentsük. Azt szeretnénk, ha valódi esélyt kapnánk arra, hogy a magyar társadalom részei lehessünk, hogy tisztességes és becsületes munkával hozzá tudjunk járulni az ország gyarapodásához.
Miután azonban védelmet kaptunk, és lehetőséget arra, hogy a bicskei menekülttáborban éljünk és nyelvet tanulhassunk, amint elhagyjuk a bicskei tábort, annak a reális veszélyével kell szembe néznünk, hogy munkanélküliek leszünk, és ami még rosszabb, hogy hajléktalanná válunk.”
Ingyenes lakhatást kérnek, amíg nem tudnak önállóan talpon maradni. Ez a követelés túlzónak tűnhet, ám ne felejtsük, éves szinten 100-200 emberről van szó, akik bár papíron a magyar állampolgárokkal azonos jogokkal rendelkeznek, nincsenek rokonaik, barátaik akik segíthetnének a bajban. A menekültek hajléktalansága sajnos valós probléma, ezt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) már 2010-ben kifogásolta. A szervezet 2012 áprilisi jelentése szerint a jelenlegi integrációs rendszer nem képes megadni a nemzetközi védelmet élvezőknek az integrációhoz szükséges ismereteket és támogatást.
A menekültek további követelései teljesen érthetőek: ahhoz, hogy az integráció kezdeti nehézségeivel sikeresebben küzdjenek meg, a jelenleginél több, őket segítő szociális munkást, valamint rugalmas feltétekkel biztosított nyelvoktatást szeretnének. Kérik, hogy amíg nem tudnak elég jól magyarul, biztosítsanak számukra tolmácsot az orvosi vizsgálatokhoz, hogy panaszaikat valóban megértsék.
Az érintettek éppúgy hiányolják a menekültekre kidolgozott reális és átgondolt integrációs stratégiát, mint a menekültekkel foglalkozó szakemberek és szervezetek. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága idén áprilisban figyelmeztetett: „olyan kormányszerv hiányában, amely kimondottan a menekültek közösségi integrációjának ösztönzésével foglalkozna, sok menekültnek nincs valódi lehetősége az 1951. évi Egyezményben és más nemzetközi és regionális emberi jogi dokumentumokban lefektetett jogai gyakorlására, ideértve a megfelelő lakhatáshoz való jogot. Leginkább csak az elszigetelt, alulfinanszírozott és projekt-alapú budapesti menekülteket támogató szolgálatokra támaszkodhatnak, amelyek nem képesek megoldani a strukturális problémákat, hiszen ehhez stratégiai és minisztériumokat összefogó intézkedésre lenne szükség.”
Ehhez képest a BM tegnap a petícióra és a tüntetésre adott, kutyafuttában összedobott reakciójában, amely bájos módon „Sajtóközlemény” névre hallgat, az áll, hogy „Magyarországon a nemzetközi védelemben részesített menekültek részére társadalmi beilleszkedésük elősegítése érdekében a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) a hatályos menedékjogi szabályokban foglaltak alapján széles körű támogatást nyújt”. A menekülteknek erről más személyes tapasztalata van.
A Helsinki Bizottság azért segített a tüntetést bejelenteni a rendőrségen, mert őszintén reméljük, hogy akciójukkal a menekülteknek sikerül ráirányítani a figyelmet a problémáikra. Ezek az emberek biztosan többet érdemelnek semmitmondó közleményeknél. Az állam által elismert, nemzetközi védelemben részesülő oltalmazottak és menekültek érdemi válaszokat, megoldást várnak a minisztériumtól és BÁH-tól.
Iván Júlia
2012. november 5.
A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.
[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"][/caption]
Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.
A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)
***
Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira
A BM közleményének címe azt a látszatot keltheti, mintha a strasbourgi bírói fórum csak holmi vitatható, valójában semmire nem kötelező „kritikát” fogalmazott volna meg. Ezzel szemben a „tényszerűség megkívánja”, hogy tisztázzuk: az Emberi Jogok Európai Bírósága nem a kívülálló kritikus szerepét tölti be az európai alapjogi bíráskodásban, így ezekben az ügyekben sem, hanem olyan ítéletet hoz, amelyet az Európa Tanácsnak az ítélettel érintett tagállama, köztük Magyarország magára nézve kötelezőnek tekint – jelesül nálunk – az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény 46.cikke alapján.
„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”
Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.
„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”
Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.
Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.”
Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.
„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”
Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.
Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)
„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott. Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”
A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.
„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”
Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)
Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.
„A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”
– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.
„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”
A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.
Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.
Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.
„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”
A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.
ij-pb-zzs
2012. augusztus 31.
Mi dolga lehet három magyarnak három szírrel a polgárháború kellős közepén? Menedéket kérhet-e a magyarokkal együtt kiszabadult szír a nagykövetségen? Vajon mi vár a Magyarországon menedéket kereső többi szírre, akik nem a TEK közreműködésével lépnek magyar földre?
[caption id="attachment_620" align="alignnone" width="265" caption="Forrás: Day of Rage, Michael Thompson"][/caption]
Augusztus 13-án arról értesült a magyar közvélemény, hogy három honfitársunk néhány szír társával együtt emberrablók fogságába esett. Kilétükről ekkor kevés biztosat lehetett tudni, kiderült róluk, hogy korábban rendőrök voltak, valamint, hogy a Terrorelhárítási Központ (TEK) is aktivizálódott az ügyükben. Majd eljött a várva várt fordulat és Hajdu János, a TEK főigazgatója nyilatkozott kiszabadulásukról. Majd utóbb Martonyi János külügyminiszter is, aki számára rejtély, hogy mit csinálhatott a három magyar Szíriában, emellett köszönetet mondott a szír ellenzéki katonáknak, amiért lehetővé tették kiszabadulásukat annak ellenére, hogy az „ellenkező oldalon folytattak szakértői tevékenységet”.
Mivel nem vagyok „biztonságpolitikai szakértő”, félve teszem csak fel a kérdést: milyen szakértői tevékenységet folytathat vajon az, aki az Aszad elnök által vezényelt, civilek elleni támadásokhoz és légicsapásokhoz asszisztál a magyar kormány tudta nélkül? Anélkül, hogy az amerikai háborús propagandával egy percig is egyetértenék, és emlékeztetve az amerikaiak Irakkal kapcsolatos csúnya lukra futására, fontos momentumnak tartom a szír elnök fokozatos elszigetelődését a NATO szövetségesek, így Magyarország előtt is. Afelől ne is legyenek kétségeink, hogy a kínai és az orosz diplomácián kívül Aszadra keménykezű rosszfiú helyett már inkább tömeggyilkosként gondolnak. Ezzel összhangban Martonyi kifejtette, hogy a magyar külpolitika egyik sarokköve, hogy az Aszad-rezsimnek távoznia kell.
[caption id="attachment_621" align="alignnone" width="300" caption="Fotó: Freedom House"][/caption]
A magyarokkal együtt fogságba esett szírek közül ketten állítólag magyar kötődésűek és hamarosan vissza is térhetnek Magyarországra, harmadik társuk itt járt egyetemre, majd hazatért Szíriába. Sajtóhírek szerint a családjával együtt menedékkérelmet kíván benyújtani a damaszkuszi nagykövetségen, mert „nincs magyarországi tartózkodási engedélyük, így a jelenlegi kaotikus szíriai belpolitikai helyzetben az életük veszélyben van.”
A szír polgárháború közepén nem csak ennek a családnak forog veszélyben az élete. Becslések szerint a közel másfél éve tartó polgárháború miatt több mint 200 ezer menekült hagyta el Szíriát. Többségük török és jordániai menekülttáborokban él. A konfliktus halálos áldozatainak számáról eltérő becslések láttak napvilágot, a szír ellenzék szerint már több mint húszezer halottat követeltek a harcok és a kormányerők módszeres kivégzései. Ez utóbbiról számoltak be a Damaszkuszhoz közeli Darayya városból, ahol meg nem erősített hírek szerint 300 holttestet találtak alagsori és pincehelyiségekben.
Ahogy az Aszad-rezsim ismét elveszti az ellenőrzést néhány külvárosi kerület felett, egyre súlyosabbá vált a helyzet az ország fővárosában, Damaszkuszban. Súlyosbodó harcokra utal, hogy a múlt héten az ellenzékiek szerint 31 férfit ölt meg a hadsereg a fővárosi házkutatások során, és pár napja az ellenzéki erők lelőttek egy katonai helikoptert, miután a főváros keleti részén található Jobar városrészt vasárnap óta lőtték. A katonai siker valószínűleg ismét erőt ad az ellenzékieknek, hogy kitörve a defenzívából, Bassár el-Aszad elnök légicsapásokat is előszeretettel alkalmazó, egyre növekvő harci kedvével szembeszegüljenek.
Vajon hány szír kér Magyarországon menedéket a háború miatt?
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) adatai szerint 2011-ben 91, 2012 augusztusáig pedig 53 szír állampolgár nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon. Idén júliusban valamelyest nőtt a Magyarországon védelemért folyamodó szírek száma, noha az újonnan benyújtott 17 menedékkérelmet túlzás lenne drámai növekedésnek neveznünk. Az egyre komolyabb helyzet ellenére úgy tűnik, a Bevándorlási Hivatal szerint a szír kérelmezők gyakorlatilag nem érdemesek a menekült státuszra: értesüléseink szerint tavaly összesen egy esetben, idén pedig egy kérelmező sem kapott menekültkénti védelmet. A hasonló, de részleteiben jóval kedvezőtlenebb oltalmazotti védelemmel járó státuszt azonban 2012-ben hét szír menedékkérő kapta meg, befogadotti státuszra – ami semmilyen ellátásra, támogatásra sem jogosít – tavaly három, idén tizenöt szír volt érdemes.
[caption id="attachment_657" align="alignnone" width="575" caption="(Forrás: Külföldiek Magyarországon, Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához, Gyulai Gábor, Magyar Helsinki Bizottság. 2011.)"][/caption]
Menedékkérelem a nagykövetségen?
Bár a bíróság által védelemben részesített szírek számáról nincsen adatunk, a Bevándorlási Hivatal előtti eljárás statisztikáiból látszik, hogy a magyar hatóságok korántsem olyan nagylelkűek, illetve a szírek nem érkeznek és maradnak olyan tömegesen itt, ahogy egy ilyen súlyos polgárháború esetén gondolhatnánk. A fentiek fényében különösen érdekes, hogy az MNO értesülése szerint a történetben szereplő és gondosan nevén nevezett (!) harmadik szír férfi menedékjogot szándékozik kérni a damaszkuszi magyar nagykövetségen. Ez egyrészt azért érdekes, mert erre a magyar menedékjogi szabályozás szerint nincs lehetőség, menekült státuszt magyar hatóság előtt csak Magyarországon lehet kérni. A magyar jog ugyanis nem ismeri az ún. védelem-érzékeny beléptetési eljárást (protection-sensitive entry system), vagyis nincs arra lehetőség, hogy valaki ahhoz kapjon konzuli segítséget, hogy a menedékkérelem benyújtásának előre rögzített céljával beutazhasson az országba. A nagykövetségen benyújtott menedékkérelemnek, vagy egy menedékkérelem benyújtására jogosító vízumnak bizony lenne értelme, nagymértékben csökkenthetné például a menedékkérők embercsempészeknek való kiszolgáltatottságát, így nem lennének életveszélyben vagy folyamatos sakk-matt helyzetben, amíg elérik a biztonság ígéretével kecsegtető Európát. A rendvédelmi szervek által gyakran hangoztatott illegális migráció elleni harc egyik hatékony eszköze lehetne az, ha a legsérülékenyebbeket már a magyar külképviselet ellenőrizné és védelembe venné, emellett pontosan meghatározott feltételek fennállása esetén, képzett menekültügyi szakértők bevonásával kimenekítésüket is elősegítené.
[caption id="attachment_622" align="alignnone" width="300" caption="Pusztítás Homszban. Fotó: Bo yaser, 2012. április 5."][/caption]
Elefánt a porcelánboltban
A menedékjogi nüanszokon túl azonban megdöbbentő volt az újságírók érzéketlensége vagy tájékozatlansága, amiért felfedték cikkeikben a védelemre szoruló férfi nevét. A szír titkosszolgálatnak biztosan vannak hatékonyabb forrásai a magyar lapoknál. Nem kell a témában különösebben járatosnak lenni, hogy egyértelmű legyen, a menekültügyekben éppen a dolog természetéből fakadóan olyan (élet)veszély is fenyegetheti a kérelmezőt, ami okot ad az adatai és története bizalmas kezelésére. A tapasztalat is azt mutatja, hogy a menekültek a legritkább esetben állnak kamerák elé és nem szívesen vállalják nevüket sem a nyilvánosság előtt. Ennek egyetlen egyszerű oka van: még mindig félnek. És a szír polgárháború képeit elnézve az az érzésünk, joggal.
Ajánljuk olvasóink figyelmébe a TIME Magazin sokkoló fotósorozatát Szíriáról.
Szerző: Piréz Teréz
2012. augusztus 17.
Mustafa 1977-ben született Ghazniban, Afganisztán egy vidéki tartományában. Menekülési története szülei korai halálával kezdődött. Mustafa ugyanis egyke volt, ami ritkaságszámba megy Afganisztánban. Szülei halálával a család jól jövedelmező gyümölcsöseit mind ő örökölte. Az apja testvérei ezért már gyerekkorában életére törtek, hogy megszerezhessék örökségét, azonban anyai nagybátyja Kabulba vitte, hogy ott a védelmébe vegye, így élhette túl rokonai kapzsiságát.
Nagybátyja azonban nem bánt jól vele, az árvasága miatt neki járó pénzből nem költött rá, és már gyermekként dolgoznia kellett. Önálló csak akkor lett, mikor nagybátyja lányát, Malihát feleségül vette, és az immár apósává is vált nagybátyja nyomása ellenére visszaköltöztek Ghazniba. Feleségével boldogan éltek, 1999 és 2008 között egy lány és négy fiúgyermekük született. Felesége a gyermekeket nevelte, Mustafa képeket festett, a gyümölcsös és az autókereskedés bevételeiből nélkülözés nélkül megéltek.
Mustafa először tévében látta, hogy Nyugaton mennyivel békésebb az élet, míg saját környezetében öldöklést, a nők elnyomását, zsarolást, korrupciót, pusztítást látott.Miután az amerikaiak elüldözték a hatalomból a tálibokat, több nemzetközi szervezet jelent meg, hogy a szétesett társadalom tagjait a talpraállásban segítse. Falujában egy svéd szervezet kezdte el a nők oktatását, amihez házában biztosított helyet. Felesége írni, olvasni, varrni tanította a környékről odajáró nőket. Ám ez nem tarthatott sokáig, mert felütötte fejét az a szóbeszéd, miszerint a házban keresztények térítik az asszonyokat. Ez nem volt igaz. Ennek ellenére az asszonyokat többé nem engedték férjeik Mustafáék házába, és rövid idő múlva a rokonok - akik még mindig Mustafa halálát kívánták, hogy örökségét megszerezhessék - felbujtották a tálibokat, hogy öljék meg, mondván házában keresztény térítést folytat.
Egyik este rajtaütést hajtottak végre a háznál, tűzharc alakult ki, Mustafa ezt követően kényszerült menekülésre.
Először Iránig jutott, ahol dolgozni kezdett, de nem akart hosszasan ott időzni, célja mindig is Európa volt. Iránban azonban emberrablók kapták el, akik váltságdíjat követeltek rokonaitól. Egy hónapig kínozták, mire kifizették érte a váltságdíjat. Mustafának a mai napig tartó PTSD-je ezen élmények hatására alakult ki.
Magyarországig Törökországon és a Balkánon keresztül jutott el. Mustafa örült, hogy végre egy európai országba ért, és védelmet kért a magyar államtól. Magyarországon azonban először – az egyértelműen menekültstátuszra jogosító története ellenére – csak befogadottként ismerték el.
Úgy érezte, ha egy év múlva visszaküldhetik Afganisztánba, akkor inkább továbbmegy nyugat felé. Ausztriáig jutott, ahol idegösszeroppanást kapott. Egy kórházban arra ébredt, hogy emberek veszik körül, beszélni próbál, de nem jön ki hang a torkán, elvesztette a beszédkészségét. Amiatt érzett lelkiismeret-furdalása miatt, hogy még mindig nem tudta biztonságban maga után hozni családját, és reményvesztettségétől vezetve úgy döntött, hogy végez magával. Egy egész doboz altatót vett be. Ekkor még utoljára el akart menni szeretett pszichiáteréhez, hogy elbúcsúzzon tőle. A pszichiáter látta, hogy rosszul van, megkérdezte tőle, hogy mit csinált, de Mustafa nem akarta elárulni. A pszichiáter már csak az öntudatlan páciense zsebében találta meg az üres gyógyszeres dobozt. Azonnal kimosták a gyomrát, ezért maradt újra életben. Összesen háromszor próbált meg öngyilkosságot elkövetni. De a menedékkérők nyílt otthonában, ahol 14 hónapos ausztriai tartózkodása alatt gyógyulhatott, páratlanul segítő közeg vette körül: mind az otthon idős vezetője, mind a szociális munkások és pszichiáterek nagyon megszerették, megbíztak benne és az otthon körül végül dolgozni is tudott.
[caption id="attachment_615" align="alignnone" width="480" caption="Fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"][/caption]
Amikor szép lassan összeszedte erejét, útnak indult Svédország felé. Dániáig autóval vitte el egy osztrák jóakarója, majd ott vonatra szállt. Érkezésekor maga ment be az első svéd rendőrségre, hogy menedékjogot kérjen. Innen a bevándorlási hivatalba, majd egy otthonba küldték. Az otthonban pár hónapot töltött, itt kezdett el újra szavakat kimondani, ami azt jelentette, hogy felesége és gyermekei újra hallhatták a hangját a telefonban. Ám ezek a beszélgetések sem voltak önfeledtek. Maliháékat ugyanis apja választásra kényszerítette: vagy elhagyja Európába menekült férjét, aki hátat fordított az afgán értékeknek, vagy kitagadja a családból. Maliha a férjét választotta, ezért öt gyermekükkel Kabulba kellett mennie, ahol Mustafa rokonai fogadták be őket. Maliha és az öt gyermek ettől kezdve bujkálva tudott csak élni, mert Maliha apja mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a család Mustafa után jöhessen Európába. Maliha mindeközben csak azt érzékelte, hogy férje már több éve Európában van, s ők még mindig nem tudják őt követni. Nem értette, hogy ha férje Magyarországon, Ausztriában és Svédországban is járt, miért nem tudtak még évek elteltével sem újra találkozni? Kétségbeesésében ő is az öngyilkosságra gondolt, s ezzel Mustafának sem lett könnyebb a helyzete.
Svédországban pár hónapba telt, míg a dublini rendszer magyarországi jelzése miatt közölték Mustafával, hogy vissza kell mennie Magyarországra. A dublini rendszer lényege, hogy minden egyes menedékkérelmet abban az országban lehet csak elbírálni, ahol a menedékkérő először az Európai Unió területére lépett. Mustafát feltették egy gépre, ami 2011 telén Budapesten szállt le.
Budapestről Mustafát kötegnyi orvosi leletei ellenére Nyírbátorba szállították, a legkegyetlenebb idegenrendészeti fogdára, ahol közel 1 hónapot töltött. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészei csak abból indultak ki, hogy Mustafa befogadotti elismerésének időtartama már régen lejárt, ezért irány Nyírbátor. Itt rendkívül rossz állapotban volt és rengeteg megaláztatás érte. A fogvatartott társai azonban kiálltak érte, legalább húszan írták alá azt a kérelmet, amiben Mustafa őrizetének megszüntetését követelték. A kérelemnek meglett a hatása, az immár másodszor menedékkérő Mustafát a menedékkérők nyílt befogadó állomására, Debrecenbe helyezték át. A hatalom ide is bilincsben és vezetőszíjon szállította, a befogadó állomáson élő menedékkérők azt hitték, egy bűnözőt visznek közéjük. Itt oltalmazott státust kapott.
Megint teljesen jogszabálysértő módon, hiszen ekkor már nemcsak amiatt érdemelt menekültstátuszt, mert a tálibok vádja szerint keresztény térítést folytatott, hanem ekkorra már földjeire is lecsaptak a halálát és örökségét megszerezni kívánó rokonok.
Mustafával 2011 nyarán találkoztunk először, amikor bejött az irodába és elmondta, hogy a családját szeretné idehozni Afganisztánból. Elmondtam neki, hogy ehhez oltalmazottként azt kell igazolnia, hogy van havonta elég pénze arra, hogy a hétfős családját eltartsa (ez havonta nettó kb. 300-400 ezer forint), van egy megfelelő méretű lakás, amelyben élnének, s hogy mindenkinek lenne egészségbiztosítása, ami szintén fejenként kb. 50 ezer forint évente. Az oltalmazottak családegyesítése tehát majdnem lehetetlen.
Kizárólag a menekültstátussal bírók számára egyszerűbb a családegyesítés. Akkor van esélyük a családjukat Magyarországra hozni, ha a menekültként való elismerésüktől számított hat hónapon belül családtagjaik egy magyar konzulátuson be tudják adni családegyesítési kérelmeiket.
A nyár folyamán többször beszéltünk Mustafával, de a családegyesítés reménytelennek tűnt. A kollégáim végül azt javasolták, hogy nyújtsunk be új menedékkérelmet. Az új menedékkérelemnek akkor van értelme, ha olyan új tényt tudunk igazolni, amely alapján a kérelmező menekültstátusra lesz jogosult.
2011 őszén benyújtottuk az új kérelmet, s Mustafa ügyintézője – a kérelem elbírálója – elfogadta az általunk hivatkozott új tényt, ami alapján Mustafát 2012. január végén menekültként ismerték el.
Megkezdődött a hat hónapos visszaszámlálás, ami alatt a családtagoknak intézkedniük kellett. Magyarországon a menekültek nem indíthatják meg maguk a családegyesítési eljárást. Más európai országban, ahol felismerték, hogy ez az életszerűbb, ott lehetőség van arra, hogy a menekült adhassa be a kérelmet, így a hatóság nem teszi ki a menekült családtagjait egy újabb súlyos kálváriának. Magyarországon azonban egyelőre nem ez a helyzet: egy afgán menekült családtagjainak hat hónapon belül el kell jutniuk egy külföldi magyar konzulátusra, Afganisztánban ugyanis – hasonlóan a világ legveszélyesebb országaihoz – nincs olyan magyar konzulátus, ahol a családegyesítési kérelmeket be lehetne nyújtani. A szomáliai és etióp menekültek családtagjainak Kenyába kell elmenniük, a sri lankaiaknak Indiába. És nőként – hiszen a legtöbbször a családból a férfi menekül el – olykor több gyermekkel együtt az utazás nem veszélytelen vállalkozás.
Maliha és az öt gyermek ekkor Mustafa rokonánál húzták meg magukat Kabulban. Kértük a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét, hogy szállítsák át a családtagokat Pakisztán fővárosába, Iszlámábádba, a legközelebbi magyar konzulátusra. A Vöröskeresztnek azonban alaposan, minden részletre kiterjedően meg kell szerveznie egy család utaztatását, a sok egyeztetést azonban Maliháék nem tudták kivárni, mert életük Kabulban kezdett pokollá válni. Maliha apja ugyanis rájött, hogy hol bujkálnak, és megint rá akarta bírni, hogy hagyja el Mustafát, majd miután lánya újra nemet mondott, az apja életveszélyesen megfenyegette. Ezután megint otthont kellett váltaniuk, s már az utcára sem mertek kimenni.
Maliha és Mustafa kabuli rokona végül elutaztak az iszlámábádi magyar konzulátushoz. Itt átvették tőlük a kérelmet, és a hat vízumkérelem díját, összesen 360 eurót. Maliháék ezután kicsit megnyugodva, hogy teljesítették a benyújtási kötelezettséget, visszautaztak Kabulba.
Néhány nappal később azonban a konzulátusról értesítést kaptak: nem jelentek meg a konzulátus előtt, ezért meg kell jelenniük (újra) személyesen.Mondanom se kell, teljesen értetlenül álltunk a konzulátus értesítése előtt, beadványt írtunk, melyben elküldtük Maliha útlevelének másolatát, amely igazolta, hogy azon a napon Pakisztánban járt, s felvetettük a konzulátus rosszhiszeműségét, hiszen ha átveszik a kérelmet és a 360 eurót, amiről átvételi elismervényt is adnak, akkor miért nem tudtak érdemben foglalkozni Malihával, s miért hagyták abban a hiszemben, hogy teljesítette a személyes benyújtási kötelezettségét?
Ám mivel túl nagy volt a tét, végül a kisebb ellenállás mellett döntöttünk: Maliha, Mustafa rokona kíséretében ismét megjelent az iszlámábádi magyar konzulátuson. Ezúttal minden rendben volt, s azzal térhettek vissza Kabulba, hogy utoljára látják az afgán fővárost.
A családegyesítési engedélyről a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal dönt, a konzulátus az eljárásban csak a „postás” szerepét játssza. A pozitív döntés hamarosan meg is érkezett.
Mustafának eddigre sikerült Európában élő afgán ismerőseitől apránként összegyűjtenie a pénzt a közel 3 ezer euróba kerülő hat repülőjegyre. 2012. július 14-re meg is vette a repülőjegyeket régen látott családtagjainak, melyekkel a pakisztáni Peshawar városából repülhettek Budapestre.
Azaz csak repülhettek volna. Mustafa teljesen lesújtva mesélte el másnap az irodánkban, hogy miért hiúsult meg a családja Magyarországra repülése. A peshawari reptéren, az egyedülálló afgán nő őt kiskorú gyermekkel ugyanis túl könnyű prédának bizonyult a pakisztáni határőrség korrupt emberei számára: miután megkapták a beszállókártyájukat, a hatalom emberei megállították őket, s mondvacsinált okokra hivatkozva pénzt kértek. Mire felfogták, hogy Malihának nincs pénze arra, hogy megvesztegesse őket, a gépük már felszállt. Csak azért került mindössze 43 ezer forintba a jegyek későbbi időpontra tétele, mert a légitársaság igazolta, hogy Maliháék nem önhibájukból késték le a járatot.
Az új időpontra, 2012. augusztus 2-re viszont biztosra kellett mennünk, nehogy a pakisztáni határőrök újra meghiúsítsák a család elutazását. Segítséget kértünk a magyar konzulátustól, kértük, hogy kísérjék el a családtagokat a repülőtérre. A konzulátus elutasító válaszában azt javasolta, hogy afgán állampolgárok az afgán konzulátustól kérjenek segítséget Pakisztánban felmerült problémáikra. Egy olyan ország konzulátusától segítséget kérni, ahonnan a családfő elmenekült, azonban nem tűnt jó ötletnek. A családtagokat végül az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) peshawari képviselője kísérte el a reptérre, s a hivatalos kíséret láttán a korrupt pakisztáni határőrök nem mertek keresztbe tenni: a család felszállhatott a gépre, s 2012. augusztus 2-án, több, mint négy év elteltével a család újra egyesülhetett.
[caption id="attachment_616" align="alignnone" width="480" caption="fotó: Kotschy Gábor / UNHCR"][/caption]
Mivel Mustafának nem maradt pénze arra, hogy az egész családnak Budapesten béreljen lakást, már másnap elmentünk a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba, hogy a családtagok menedékkérelmét benyújthassuk, így ők a Debreceni Befogadó Állomáson kaphatnak szállást és ellátást, míg menedékkérelmüket elbírálja a Hivatal. Ingyen persze csak Maliha és a gyermekek, mert Mustafa már nem jogosult a térítésmentes befogadási feltételekre: ő napközben a táborban együtt lehet családjával, velük aludni pedig éjszakánként 1730 forintért tud.
Egyelőre itt tartunk.
Mustafa most azért dolgozik, hogy visszafizesse barátainak a repülőjegyekre kölcsönkért összeget. Mindeközben a gyerekek elkezdhetnek Debrecenben iskolába járni, Maliha pedig magyarul tanulni. Egy Afganisztánt jól ismerő tolmács, amikor látta a gyerekeket, azt mondta, hogy a legnagyobb dolog az, hogy ezek a gyerekek itt vannak, mert ott biztosan elkallódtak volna. A Cordelia Alapítvány pszichiáterei által leírt véleményben foglaltak is lassan megvalósulhatnak: Mustafa súlyos PTSD-je és beszédzavara a családja kimenekítésével gyógyulásnak indulhat. És ami a legfontosabb: a család végre együtt élhet, távol attól a vésztől, amit mi innen el sem tudunk képzelni.
Szerző: Teo Doro
2012. február 17.
Bouba, a 38 éves szenegáli kereskedő, 2003 óta él hazánkban. Dr. Pohárnok Barbarával, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjével együtt küzdöttek azért, hogy ne toloncolják ki az országból, és magyar feleségével együtt nevelhessék fel két kislányukat. Sorsukról a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal döntött. Kisfilmünkből megismerhetik a család történetét.
<iframe src="http://player.vimeo.com/video/34027720?title=0&byline=0&portrait=0" frameborder="0" width="400" height="300"></iframe>
Apa velünk marad? from Magyar Helsinki Bizottság on Vimeo.
Kíváncsiak voltunk, hogy a film elkészítése óta mi történt a családdal, megváltoztatta-e az életüket a hivatal döntése.
Bouba - aki egyre folyékonyabban beszél magyarul - elmondta, hogy annak örültek a legjobban, hogy az öt évre kapott tartózkodási engedély birtokában végre elmehettek Horvátországba egy kései nászútra a feleségével és a kislányaival. Korábban, útlevél hiányában ugyanis nem hagyhatta el az országot.
Bouba szerint kifejezetten jó, ha egy fehér és egy fekete ember összeházasodik. A család számára nem a bőr színe a fontos, hanem hogy a gyerekek mindkét szülő kultúráját megismerjék és elfogadják. A két kultúra találkozásának előnyei közé tartozik, hogy a fontosabb keresztény és muzulmán vallási ünnepeket egyaránt megtarthatják, így a karácsony és húsvét mellett, a ramadánt is együtt ünnepli a család. A kislányok értenek franciául, vannak afrikai mesekönyveik, és édesapjuk szenegáli dalokat és verseket is tanít nekik.
Bouba felesége már egyetemista korában is érdeklődött az afrikai kultúra iránt. Elmesélte, hogy bár kezdetben voltak az eltérő gyereknevelési szokások miatt nézeteltérések, ezeket sikerült tisztázni: van, amiben a magyar és van, amiben a szenegáli szokásokat követik.
Boubát - elmondása szerint - lényegében befogadták vidéki lakóhelyükön. Ha a lányaival kimegy az utcára, még ma is sokan megkérik, hogy lefényképezhessék őket, vagy legalább megtapinthassák a hajukat. Tapasztalata szerint azok fogadják el jobban a más kultúrából érkezőket, akik többet utaztak és ismerik a körülöttük lévő világot. A kislányokat sem érte eddig hátrány, nem volt negatív tapasztalatuk a bőrszínük miatt, és édesanyjuk reméli, hogy ez így is marad. Igyekeznek más, hasonló családokkal is kapcsolatot tartani, hogy a lányok is könnyebben elfogadják, hogy az emberek sokfélék.
„Szenegál gyönyörű ország” - kezdi hazájáról szóló beszámolóját Bouba, azonban gyorsan hozzáteszi, hogy számára lehetetlenné vált ott élni. A folyamatosan az elszakadásáért küzdő, déli, Casamance országrészből származik, ahol állandóak a hadsereggel folytatott, napi szintű összecsapások. A hozzá hasonló kereskedőktől rendszeresen elveszik az áruikat, és megverik, vagy egyszerűen megölik őket. Már több százan kényszerültek elmenekülni a térségből. Bouba nem gondol a visszatérésre, boldog, hogy megmenekült és Magyarországon élhet a családjával. A gyerekeknek sokszor mesél a szülőföldjéről és arról, hogyan élnek ott az emberek.
Bouba következő célja a magyar állampolgárság megszerzése, ennek érdekében folyamatosan és kitartóan fejleszti nyelvtudását. „Itt vannak a lányaim, itt van a feleségem, én már itt vagyok otthon”- zárja a beszélgetést.
