Találós kérdés: vajon melyik európai államban a legkisebb a nők aránya a parlamentben és a kormányban? Az olvasó most minden bizonnyal valamelyik balkáni vagy dél-európai országra tippel. Albánia? Moldova? Vagy talán azok a macsóskodó olaszok? Még véletlenül sem. Jelenleg ez az ország Magyarország. A nők elképesztően alacsony jelenléte a politikai döntéshozatalban ráadásul csak a leglátványosabb tünet, hazánk ugyanis a női egyenlőség biztosítása terén általában is gyengén teljesít. Nőnapi bejegyzésünkben bekukkantunk a virágcsokor mögé, és megnézzük, hogyan is állunk a női jogok terén.
Női egyenlőség: valahol Afganisztán és Svédország között?
A Helsinki Bizottsághoz évente százával forduló menedékkérő nők közül sokaknak azért kell otthonukat elhagyniuk, mert női mivoltuk miatt fenyegeti őket kínzás, embertelen bánásmód vagy rabszolgaság. Még a gyakorlott jogi segítőnek is elakad a szava, amikor azzal szembesül, hogy számos afrikai országban megcsonkítják a lányok nemi szervét, vagy hogy egyes közel-keleti országokban egy a fejkendő alól kikandikáló hajtincs is „forradalmi tett”, amiért brutális büntetés járhat. Ha az ember ilyen ügyekkel foglalkozik, könnyen eshet abba a hibába, hogy úgy gondolja, nálunk nagyjából minden rendben van a női jogok terén. Ez sajnos korántsem igaz, még akkor sem, ha a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatos magyarországi problémák nyilván nem mérhetők ahhoz az elnyomáshoz és kiszolgáltatottsághoz, amivel az afgán vagy iráni nők szembesülnek nap mint nap.
A női egyenlőtlenség talán leglátványosabb tünete Magyarországon a nők világviszonylatban is kirívóan alacsony részvétele a politikai élet magasabb szintjein. A magyar országgyűlésben jelenleg a képviselők kevesebb, mint 9 százaléka nő, ezzel hazánk egész Európában sereghajtó. Az Interparlamentáris Unió toplistáján a 116. helyen álló Magyarországot nem csak az összes európai, de számtalan afrikai, ázsiai és latin-amerikai ország is megelőzi (például Angolában 32%, Irakban 25%, Bulgáriában pedig 21% a női képviselők aránya). Beszédes adat, hogy még a női jogok tekintetében nem éppen élenjáró arab világban is átlagosan több nő ül a parlamentekben, mint nálunk. Az sem kevésbé kirívó tény, hogy a jelenlegi magyar kormányban mindössze egy női miniszter van (korábban egy sem volt), vagy hogy Magyarországnak (például Pakisztánnal, Indonéziával vagy Törökországgal szemben) soha sem volt női állam- vagy kormányfője.
Felemás emancipáció
A kommunista diktatúra az ötvenes évektől kezdve tömegével terelte a nőket a munkaerőpiacra, háttérbe szorítva a „hagyományos” (apa dolgozik és eltartja a családot, anya a háztartást vezeti és gyermeket nevel) családmodellt. A hivatalosan feminista ideológia azonban nagyrészt érintetlenül hagyta a családi szerepeket, meghagyva a nőknek – immár napi 8-9 óra hivatalos munka mellé – „hagyományos” feladataik nagy részét is. Nem csoda, hogy minden kutatás szerint a dolgozó magyar nők jóval túlterheltebbek férfitársaiknál. A rendszerváltás óta egyik kormány sem tett érdemi, hatásos és látványos lépéseket a női egyenlőség megteremtése érdekében. A második Orbán-kormány Európában ultrakonzervatívnak számító család- és társadalompolitikája azonban még a korábbi állapothoz képest is jelentős visszalépést jelent ezen a téren. A „hagyományos” munkamegosztás visszatérésére viszont még így sincs érdemi lehetőség. A nők jelentős része a felmérések alapján már nem elégedne meg pusztán a háztartásbeli teendőkkel és az anyaszereppel (még akkor sem, ha ez utóbbit nagyon fontosnak tartja). Emellett tény, hogy a magyar családok túlnyomó része egyszerűen képtelen lenne egy fizetésből megélni, és ennek megváltozására – a gazdasági realitás ismeretében – belátható időn belül nincs esély. Az amerikai kertvárosi idill így még jó ideig várat magára.
Kevés magyar családban osztják meg méltányosan a házimunkát (a kép forrása: Európa Tanács)
A nők hátrányos helyzetéért azonban igazságtalan lenne kizárólag a politikát vádolni: a média ugyanúgy ráerősít az egyenlőtlenségre. A magyar tévésorozatoktól a levespor reklámig minden azt mutatja, hogy a házimunka és a gyermeknevelés egyedül a nő feladata. Bár „nyugaton” már bevett, nálunk még mindig forradalmi lenne egy olyan reklám, amiben anyu és apu együtt tereget és ámuldozik az új mosópor folteltávolító képességén, vagy ahol egy lelkes édesapa próbálja meggyőzni a megcélzott fogyasztókat egy gyermek orrcsepp hatásosságáról.
Jogsérelem – gazdasági hátrány
A nők hátrányos megkülönböztetése jóval több, mint pusztán emberi jogi kérdés. Számos nemzetközi kutatás igazolta, hogy szoros összefüggés van a nemek közötti egyenlőség megvalósulása és gazdasági-társadalmi fejlettség között. Az egy főre jutó hazai összterméket (GDP), a tudományos eredményeket, a versenyképességet vagy a társadalmi jólétet mérő listák tetején nem véletlenül találunk olyan országokat, ahol a nők politikai, gazdasági és társadalmi lehetőségei nagyon hasonlók a férfiakéihoz (e szabály alól csak néhány olajban dúskáló törpeállam kivétel). Más szóval: ahol a nők jelentős hátrányokkal néznek szembe életük során, ott nem lesz lehetőség tehetségük, munkaerejük vagy más képességeik megfelelő kamatoztatására, aminek viszont az egész társadalom látja a kárát. Az elöregedő európai országokban a női jogok érvényesülése ráadásul a demográfiai problémákkal is összefügg. Nyilván ritkábban vállal gyermeket az a nő, akinek esélye sincs a gyermekszülés után visszatérni a munkaerőpiacra, vagy aki munkája mellett egyedül köteles megbirkózni a háztartás és a gyermeknevelés legtöbb feladatával is.
A politikai képviselet mellett Magyarország a nők gazdasági-társadalmi egyenlősége terén sem teljesít jól. A Világgazdasági Fórum adatai – melyek számos gazdasági, egészségügyi, politikai és oktatási mutatót összesítenek – látványos romlást mértek az elmúlt években: 2006 óta sikerült harminc hellyel hátracsúszni a szervezet világranglistáján. A tekintélyes Newsweek magazin tavalyi felmérése Magyarországot már csak a 112. helyre sorolta a női egyenlőség megvalósulásáról összeállított listán, messze-messze lemaradva szinte az összes európai ország mögött. Bár a magyar lányok és nők a kutatások szerint többet és jobban tanulnak, mint a férfiak, ugyanazért a munkáért még mindig akár 20-30 százalékkal kevesebb bért kapnak. A nők látványosan alulreprezentáltak a hazai gazdasági élet felsővezetői szintjén is, továbbá az Unióban nálunk az egyik legnehezebb az anyák számára gyermekszülés után újra munkába állni. A kisgyermekes szülők számára jó megoldást jelentő részmunkaidős foglalkoztatás terén is az európai mezőny végén kullogunk. A nemzetközi kutatások gyakran kiemelik továbbá a nőkkel szembeni erőszak problémáját, amivel szemben nem létezik hatékony jogi védőháló. Sovány vigasz csupán, hogy a magyar nők születéskor várható élettartama nyolc évvel meghaladja a férfiakét.
Másodrendű állampolgárságtól az Esélyegyenlőségi Minisztériumig: van más út
A nemek közötti egyenlőség leginkább a skandináv országokban valósul meg. Ennek hallatán sokan legyintenek, hogy „naná, hiszen ez náluk mindig is így volt”. Léteznek azonban olyan államok is, ahol céltudatos és tartós politikai elkötelezettséggel annak ellenére lehetett jelentősen javítani a nők helyzetén, hogy a nemek közötti egyenlőségnek nincsenek komoly történelmi gyökerei. Kiváló példa erre Spanyolország. A Franco-diktatúra a negyvenes és hetvenes évek között a nőket lényegében a konyhába száműzte, elzárva előlük az önálló pénzkereset és az egyetemi tanulmányok lehetőségét. A korabeli szabályozás előírta, hogy a nők kötelesek engedelmeskedni férfi rokonaiknak. A házas nőknek még a hetvenes években is írásbeli engedély kellett férjüktől ahhoz, hogy szerződést kössenek, bankszámlát nyissanak, vagy útlevéllel külföldre utazzanak. Tilos volt a válás, az állami vezetők és a bírók kivétel nélkül férfiak voltak. A fogamzásgátlás és akár egyszeri házasságtörés is bűncselekménynek számított (ez utóbbi ilyen szigorúan csak a nők számára persze).
Carme Chacón héthónapos terhesen lett hadügyminiszter (Fotó: Javier Soriano)
Mindez a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a demokrácia helyreállítását követően gyökeresen megváltozott. Az első lépés a nemek közötti jogi egyenlőség gyors megteremtése volt. Ezt követően, a tartós kormányzati elkötelezettség, valamint a média és a civil társadalom aktív közreműködésének köszönhetően a spanyol nők társadalmi-gazdasági helyzete egy generáció alatt hihetetlen mértékben átalakult. Ma a spanyol parlamenti képviselők 36 százaléka, a jelenlegi jobboldali-konzervatív kormány minisztereinek egyharmada, valamint a miniszterelnök-helyettes is nő. Az ország autonóm régióit irányító regionális parlamentekben a nők aránya 40 vagy akár 50 százalékot is eléri. A spanyol diszkrimináció-ellenes vagy a családon belüli erőszak büntetésére szolgáló szabályozását az egyik legerősebbnek tartják a világon. 2008-ban külön Esélyegyenlőségi Minisztériumot is létrehoztak és ugyanebben az évben egy gyermeket váró nő lett Spanyolország hadügy(!)minisztere. A Világgazdasági Fórum női egyenlőséget mérő világranglistáján az ország ma már a 12. helyen áll, megelőzve például Hollandiát és Kanadát is. Problémák persze itt is akadnak, de tény, hogy a nemek egyenlőségével és a női jogokkal kapcsolatos tudatosság áthatja a spanyolok mindennapi életét a parlamenti vitáktól a popzenén keresztül a konyhaasztalig.
Az optimista jogvédő csak remélheti, hogy lesz egyszer egy magyar kormány, amely veszi a bátorságot, hogy a spanyol útra lépjen. Mindaddig marad a tényleges egyenlőséget és megbecsülést sokszor csak helyettesítő nőnapi virágcsokor.
Szerző: El Duende
