Kútba esett sikertörténet
Derűs történetet akartam írni, boldogan végződőt, egy koszovói menekültről, aki otthonra lelt Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul, elismert, népszerű művész lett. Hajdanán annyiszor írtam menekülők fogva tartásáról, kiüldözéséről, hadd beszéljek el most, hosszú szünet után, egy sikertörténetet. A reménybeli történet hősnője, ha interjút készítettek vele, mindig elmondta, hogy menekülőként érkezett Magyarországra, és magyarországi tartózkodásának első szakaszában a Magyar Helsinki Bizottság is a segítségére volt. Ahogy feltételeztem, készséggel vállalta, hogy interjút ad. Csak azt kérte, írjam le a kérdéseimet, hogy a találkozásunk előtt átgondolhassa a válaszokat. A kérdéseim arra vonatkoztak, mit élt át háború sújtotta hazájában a menekülése előtt, mi történt a szüleivel, testvéreivel, érték-e őt személyesen bántalmak, hogyan jutott el Magyarországra, hogyan fogadták itt a hatóságok, hogyan indult a magyarországi élete. Már másnap válaszolt: „a kérdéseket sem tudtam elolvasni sírás nélkül”, írta. A sikertörténet szertefoszlott. Maradtak a menedékjogi eljárás, a menekülőkkel való bánásmód leverő, gyalázatos történetei.
Megbilincselt magyarok
Sokan valószínűleg úgy tudják, hogy a „szocialista” Magyarországon a menekültügy 1989-ben kezdődött, azzal, hogy a magyar hatóságok átengedték Ausztriába az ugyancsak szocialista Kelet-Németországból érkezett menekülőket. Valójában a 80-as évek második felében egyre nagyobb számban érkeztek menekülők Romániából, részint a zöldhatáron át. 1988 januárjában Menedék Bizottság néven társadalmi szervezet jött létre a menekülők védelmére. Szükség is volt a jogvédelemre; a Bizottság dokumentációja szerint 1988. november 11-én például hat magyar nemzetiségű román állampolgár jelentkezett Debrecenben a menekülők számára létesített szálláson. Másnap a magyar határőrök megbilincselve átadták őket a román határőröknek. Valamennyiüket összeverték, kopaszra nyírták, majd szíjra fűzve végigvezették őket Nagyvárad főutcáján. December 19-én Gál Zoltán, a Belügyminisztérium államtitkára elmondta a Magyar Hírlapnak, egy háromtagú (tegyük hozzá utólag: részben állambiztonsági tisztekből álló) bizottság dönt a román állampolgárokról: ki maradhat, kit adnak vissza. December 28-án Székely János vezérőrnagy, a Határőrség Országos Parancsnokságának a vezetője nyilatkozott a rádiónak, hogy az 1988-as évben 1400 menekülőt adtak vissza a román hatóságoknak. A Magyar Köztársaság menekültpolitikájának volt mire építenie.
„Magyarország megtelt”
Pedig a történetnek voltak tiszteletre méltó korszakai. A délszláv belháború kezdetén, 1991 augusztusában, mohácsi beszédében Antall József védelmet ajánlott a széteső Jugoszlávia háborús menekültjeinek: a következő hetekben mintegy ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, és részesült ideiglenes védelemben. Ez volt az az időszak, amikor a menekülők, a bajba került szomszéd megsegítése társadalmi üggyé emelkedett.
A változást nem a magyar társadalom spontán idegenellenessége váltotta ki. Magyarország megtelt – jelentette ki Boross Péter belügyminiszter újra meg újra (lásd Beszélő, 1993. 12. szám). Az idegenek beáramlása idegengyűlöletet kelt, és növeli a bűnözés veszélyét – állította a belügyminiszter egy budapesti migrációs konferencián.
A menedékjogi törvény elfogadására csak 1997-ben, a genfi egyezményhez való csatlakozás után kilenc évvel került sor. A késlekedés elsődleges oka az volt, hogy törvény elfogadásával egyidejűleg fel kellett oldani a menekültek befogadásának földrajzi korlátozását. A törvényjavaslat parlamenti vitájában Boross Péter egyebek közt azzal is érvelt túl sok menekült befogadása ellen, hogy ez visszatetszést váltana ki a társadalomból. Csak azt nehéz megmondani ilyen esetben, vajon a politikus érzékeli a társadalom csendes rosszallását, vagy pedig ő maga igyekszik gerjeszteni azt.
A menedékjogi törvény esetében a Belügyminisztérium rendőrtisztviselői csendesen átverték a minisztérium liberális vezetését. Lusztig Péter országgyűlési képviselő (MSZP), korábban Baranya megyei rendőrfőkapitány, még korábban az állambiztonsági szervezet tisztje – vélhetően együttműködve a Belügy törvényelőkészítő apparátusával - két, utóbb végzetesnek bizonyuló, és máig érvényben lévő módosító javaslatot fűzött a törvényhez. Az egyik azt mondta ki, hogy ha a külföldi illegálisan lépte át a határt, s emiatt idegenrendészeti eljárás indult ellene, a menedékjogi kérelem benyújtásakor az idegenrendészeti eljárást nem kell megszüntetni, elegendő felfüggeszteni. Magyarán a menekülő külföldit, aki illegálisan érkezett, és védelmet kért Magyarországon, a kérelmének elbírálása előtt ki lehet utasítani. Igaz, végrehajtani a kiutasítást nem lehet, de a kérelmezővel úgy lehet bánni, mint egy kiutasított külföldivel. Például fogva lehet tartani a kiutasítás majdani végrehajtása érdekében. Ezt az unortodox megoldást egészítette ki Lusztig főkapitány másik javaslata: elegendő a menedékkérő iratait átküldeni a menekültügyi hatósághoz, őt magát vissza lehet tartani a határőrség közösségi szállásán. 1998 márciusában a jogszabály még nem tette lehetővé a menedékkérők fogva tartását, de a Fidesz kormányra lépése után, 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány meg a Határőrség országos parancsnoka törvényi felhatalmazás nélkül is zárttá nyilvánította a közösségi szállásokat. Egész családok kerültek így egyik napról a másikra fogságba. A szülő nőket a kórházból az újszülöttel együtt a zsúfolt, levegőtlen kaszárnyaépületbe szállították vissza, amelyet börtönnek nevezni súlyos sértésnek minősült. Mindehhez a törvényi felhatalmazást a parlament csak egy évvel később szavazta meg kétharmados többséggel. Pedig a Fidesznek akkor nem volt kétharmada.
Két miniszter
Külföldi újságírók gyakran meglátogatták a közösségi szállásokat, s főként a német nyelvű sajtóban drámai cikkek jelentek meg „a győri pokolról”, a szombathelyi szállás iszonyatos körülményeiről. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az osztrák kormány már korábban nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy gátolja meg a menedékkérők továbbmenekülését Ausztriába. A Zöldek képviselője az osztrák nemzetgyűlésben írásbeli kérdést intézett a belügyminiszterhez a visszatoloncolásokról, különös tekintettel a magyarországi közösségi szállásokon uralkodó állapotokra. „Ami a magyar gyűjtőtáborok helyzetét illeti – válaszolta Schlögl belügyminiszter (SPÖ) a nemzetgyűlés 1998. november 27-iki ülésén – ebben nem rendelkezem illetékességgel.” A Szerbiából érkezett menekülők kérelmét a magyar hatóságok következetesen visszautasították. Gazdasági menekülteknek minősítettek koszovóiakat, akik dokumentumokkal igazolták, hogy olyan településről menekültek, amelyet Milosevics expedíciós hadserege feldúlt. A szerb szolgálati kötelezettségre hivatkozva kiutasítottak egy szabadkai magyar fiút, aki a katonai behívás elől szökött Magyarországra, mert attól tartott, hogy Koszovóba küldik az albánok ellen. A Menekültügyi Főbiztosság budapesti képviselője levélben javasolta Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy nyilvánítsák a Szerbiából érkező menekülőket menedékeseknek, hiszen erre a menedékjogi törvény felhatalmazta a kormányt. Semmi sem történt. Hosszú ideig azt hittem, mindezt a magyar idegenrendészeti-menekültügyi szervek alig titkolt idegenellenessége magyarázza. Aztán rábukkantan egy adatra: 1998 júliusában egy voralbergi üdülőhelyen találkozott a német, az osztrák, a francia, az olasz és a svájci belügyminiszter. Nem szabad megismételni a bosnyák menekültekkel elkövetett hibát – fejtette ki a német miniszter, Manfred Kanther (CDU). Nem kellenek koszovói menekültek, Macedóniában és Albániában kell menekülttáborokat létrehozni a számukra. Aki átjutott a határon, azt gazdasági menekültnek kell nyilvánítani, és vissza kell toloncolni Magyarországra. A magyar hatóságok tehát nem a szuverén magyar idegengyűlölet nevében jártak el (mellékesen a szerbiai magyarok kárára is), csupán szolgaian másolták a német idegengyűlöletet.
„Még az unokáimnak is…”
A közösségi szállások kényszerlakóinak fizetniük is kellett a szállásukért, ellátásukért. Persze nem tudtak fizetni, addig azonban nem térhettek vissza Magyarországra, amíg a tartozásukat ki nem egyenlítették. 1998 őszén megpróbáltam rábeszélni egy koszovói fiatalembert, forduljon a bírósághoz, a bíróság mint menedékkérőt mentesíteni fogja a fizetési kötelezettség alól. – Minek? – kérdezte. Úgyse tudok fizetni. - Amíg nem fizetett, nem térhet vissza Magyarországra – érveltem. – Vissza Magyarországra? – kérdezte döbbenten. - Ha egyszer kiszabadulok innen, még az unokáimnak is azt fogom tanítani, soha az életükben a lábukat se tegyék be ebbe a rohadt országba.
Amikor elkezdődtek a bombázások százával érkeztek koszovói albánok Németországból, Ausztriából hogy találkozzanak a hozzátartozóikkal, akiket Magyarországon tartottak fogva. Álltak a zuhogó esőben a Győri Határőr Igazgatóság épületének kerítése előtt, bent pedig a határőr tisztek idegesen magyarázták a Helsinki Bizottság munkatársainak, hogy nem engedhetik be őket, hiszen ez katonai terület. Kifelé menet odaszóltam a kapuban őrt álló szakaszvezetőnek, nem szép, hogy így bánunk a menekülőkkel: 1956-ban kétszázezren menekültek el Magyarországról, velük nem így bántak. A tiszthelyettes vállat vont. – A mi családunkból nem ment el senki – mondta. - A mi családunkban nincs senkinek semmi baja ezzel a rendszerrel. De nem volt az előzővel, sőt még az azt megelőzővel sem.
Egy másik közösségi szálláson, a húsz ágyas zárkában hosszabban beszélgettem egy koszovói férfival, aki elmélyülten olvasott egy angol könyvet. Angolul szólítottam meg, kiválóan beszélt angolul, nálam sokkal jobban. Pristinában közgazdász volt, gazdasági folyamatok számítógépes modellezésével foglalkozott. Elmondtam ezt az idegenrendészeti osztályvezetőnek, egy barátságos őrnagynak, aki többször panaszkodott, milyen kemény eszközökkel kell rendet tartania ezek között a vad albánok között. Egyszerre azt látom, hogy lehajtja a fejét, a kezébe temeti az arcát. Nem akartam hinni a szememnek: sírt. Szégyellte magát. Én is szégyelltem magam.