Az új cenzúrarendelet megtiltotta bármely mű kinyomtatását, amely a legcsekélyebb kritikát gyakorolja az egyház, az állam, az uralkodó fölött, és ilyen módon „a kétkedés vágyát vonhatja maga után, mivel az állam legfőbb törvénye a köznyugalom megőrzése”. A jogszabály újdonsága nem a szigorúságában rejlett.
Jól hangzana, de nem lenne igaz, hogy ezen a világon, ebben a globopolisban, mindenki potenciális menekült. Az ágy alatt a becsomagolt bőrönd legalább annyira frusztrál, mint amennyire erőt és biztonságot ad. Ezzel együtt olykor, lelki tornaóraképpen, el kell képzelni, mi volna, ha menekülnünk kéne. Ha egyszer csak, nem váratlanul, de hirtelen menekülni kell. Nem szívesen, de kénytelen vagyok leírni, hogy immár Európa nagyobb része biztonságosabb és sokkal szabadabb élőhely, mint a mindennapi Magyarország.
Ha menekültekről beszélünk, a leghasznosabb a helyükbe képzelni magunkat, minél élénkebb képzelettel, és a lehető legnagyobb affinitással a részletek iránt.
Elképzelni nemcsak előre, hanem visszafelé is. Lepergetni az ismerős toposzt 1956 őszéről. Hajnal van, lőnek, szétágyúznak mindent, Budapestet feltétlenül. Adódik alkalom, tán keressük is, ismerősünk ismerősén keresztül szerzünk helyet egy az osztrák határ felé tartó teherautóra. Fölóvakodunk a lakásba a pincéből, fél óránk sincs, dönteni kell, hogy mi fér két bőröndbe – semmi és minden, de ez most érdektelen.
Elképzelni, ahogy tíz perc alatt összepakolunk, aztán ülünk, ha nagyon megerőltetjük magunkat, sikerül az elhagyandó hazánkra gondolni, még a Himnusz is átfut az agyunkon, s hogy vajon mikor sírunk majd először odaát, de leginkább a csap csöpögése foglalkoztat, meg a beleink, hogy nem tudjuk eldönteni, nem kéne-e indulás előtt még egyszer vécére mennünk.
Azt a hazát -- a 20. század és a szovjet blokk közepén -- elhagyni akkor is, később is nagyon mást volt, mint ezt itt, 2012-ben. Az egy életre szólt, aki elment, nem lehetett benne biztos, hogy hazatérhet-e valaha. Disszidensnek lenni maga volt az irigyelt megbélyegzettség. Az a helyzet aligha ismétlődik meg, de a gondolattal soha nem haszontalan eljátszani, hisz a szabadság akkor a legnagyobb érték, ha nincs, viszont csak addig lehet megvédeni, amíg van.
Magyarország a menekülésről jóval többet tud, mint a menekültekről, tán innen a félelem az idegentől, a mástól, aki minket és csak minket akar kiszorítani a kevesünkből. Ezt az országot a 20. században összehasonlíthatatlanul többen hagyták el, mint ahányan ide menekültek, lengyelek, görögök, határon túli magyarok, keletnémetek. A hazánk önmagában sose volt eléggé vonzó, talán az utóbbi 18 évben, az Európai Unió részeként valamennyire. A harmadik világ felől nézve ez még mindig második világ.
Csak az ötvenhatos forradalom után nagyjából kétszázezer magyar hagyta el az országot, felfoghatatlanul nagy szám. Ezt a tömeget a Nyugat tisztességgel befogadta, mikorra a hálát, a köszönetet ki lehetett és illett volna fejezni, eltelt harmincöt év, a dolog nem elévült, egyszerűen csak elült, lévén a magyar közemlékezet eléggé sérelemközpontú, és, hogy úgy mondjam, nincs szocializálva a hálára.
Elképzelni, különös tekintettel a részletekre,hogy már hetek óta úton vagyunk, egyik hullaszagú furgonból pakoltak minket a másikba, mint valami fekete, csontos kenőcsöt.
Elképzelni, hogy egy másik kontinens végtelenül idegen, hideg országának, hajnali parkolójában a fogaink megállíthatatlan vacogása buktat le. A határőrök előbb óraketyegésnek vélik, aztán természetesen pokolgépre gyanakszanak, s bár megkönnyebbülnek, mikor kitépetik a furgon ajtaját, ennek nem sok jelét mutatják. Ha megetetnek az ideges kutyáikkal, azon sem csodálkozunk. Hatalmas szerencsénk van, hogy a hosszú úton a kísérőink nem lőttek halomra, nem gyújtottak föl, nem kentek bele minket a földbe, nem vezették vissza a zárt utasterünkbe a kipufogócsövet.
Elképzelni, hogy csak kollektíve létezünk, kollektíve nézünk ki a sötétünkből a hirtelen feltáruló savanyú fénybe, saját arcunk, személyiségünk nincs, szemeink két vérágas, rettegő halacska a rajból.
Elképzelni, hogy senkibb vagyunk a senkinél. Nevünk nincs, papírjainkkal az embercsempészek rég elpárologtak, lelőtték, lekapcsolták őket, mindegy. Ők sincsenek, de mi sem vagyunk. Csak nem megen négerek, Gyuszi, kérdi az egyik hátrébbálló hivatalos személy. Mint a sötét éccaka lika, feleli a bizonyos Gyuszi. Igenyest a dzsungelből. Talán szerencsénk, hogy nem értjük, amit mondanak, a hangjuk, ha nem is barátságos, megnyugtatóan családias, a nyelvük dallamos. Teszik a dolgukat, megmentenek, a menekülttáborban legalább van takaró, latrina, és levegő.
Elképzelni, hogy még politikai menekült se vagyunk, egyszerűen vesszük a bátorságot, hogy nem akarunk éhen halni, nem akarjuk, hogy lemészároljanak csak azért, mert a világ egy kevésbé szerencsés pontjára születtünk, élni akarunk, ami a szülőföldünkön nettó képtelenség. Aki majd ideiglenesen törődik velünk, a lelke mélyén sose érti meg, mért nem maradtunk a fekete seggünkön, mért az ő kenyerére, állására, matracára, segélyére hajtunk, ezért, bár nem akar rosszat, amint alkalma nyílik rá, továbbküld, vagy visszatuszkol minket.
Elképzelni, hogy nem tudunk, soha többé nem vagyunk képesek kelleni. Egy kupac avar, egy kiborult szemetesláda otthonabb van nálunk. Mindezt, s amivel még a fantáziánk kiegészíti a szcénát, el kell képzelni időnként, igen, minimális szolidaritási gyakorlatképpen.
Elképzelni, hogy idős magyar írók vagyunk Magyarországon, aminek nevéből nemrég operálták ki a Köztársaság szót. Volt, illetve van egy rossz, indulatvak mondatunk egy gyorsan és akadálytalanul kiépülő autokráciában, amit helyreigazítottunk, de a hazánk szemforgató heccbajnokait ez nem érdekli. Nem tudnak rólunk semmit, nem olvastak tőlünk semmit, de le akarnak vadászni mindenáron. Nem üldöznek, csupán zsidóznak a magyarozásunkra válaszul, díszpolgárságunkat visszavonják, Kossuth-díjunkat megkérdőjelezik, levegőnket elszívják.
Elképzelni, de minden mocskos kommenttel együtt, hogy egyszer csak, már a hecckampány múltával, úgy érezzük, most szakadt el a cérna, és elhatározzuk, kivándorlunk nyolcvan évesen. Nem is akarunk visszajönni. A szellem, a fajvédelem szelleme kiszabadult a palackból, mérgezi a levegőt háborítatlanul, ki jobban allergiás rá, ki kevésbé.
Elképzelni, hogy magyar romák vagyunk, és próbálunk része lenni a nemzetnek, polgárai az államnak, már amennyire hagyják. Próbálkozunk, nem vagyunk hibátlanok, senki sem az. Olykor nem kapunk, olykor rosszul kérünk segítséget. Az öntudatunkat rég kikezdte a több évtizedes reménytelenség. A nyomor csak a nyálas erkölcsprédikációkban teszi jóvá, nemessé az embert. Próbálkozunk, igen, a magunk módján, amit kultúránknak mondanánk, ha mernénk, több is és kevesebb is.
Elképzelni, ahogy egyszer csak a torkunkban följön az epe, és feladjuk. Nem a munkát, mert az nincs, hanem a sziszifuszi küzdelmet a folytonos kirekesztés, a többnyire megpanaszolhatatlan, mert tettenérhetetlen hétköznapi rasszizmus ellen.
Elképzelni a napot, amikor itt hagyjuk a hazánkat. Nem vagyunk politikai menekültek, noha azok akarunk lenni, mert csak így maradhatunk Kanadában. Pechünkre volt olyan szerencsénk, hogy minket nem bántottak, nekünk csupán attól kellett félnünk, minden sötét buszmegállóban, hogy bármikor megeshet a bántás külsérelemmel vagy anélkül. Csak a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hisz lehettünk volna.
Elképzelni, hogy azt hazudtuk, igen, hallottuk a részeg mondatot, hogy „Szálasi Ferenc nevét huggyozom ide nektek a porba, cigányok”, holott a fejünkre húztuk a dunyhát, annyira féltünk, s csak utóbb mesélték, hogy ezt ordítozta egy részeg hungárdista. Igen, mindent megteszünk, hogy kikerüljünk innen, élni akarjuk az egy életünket, ahol hagyják. Ahol legalább elhisszük, hogy hagyják. A hazánk rég nem tudja, nem is nagyon akarja elhitetni velünk, hogy itt élnünk, s halnunk kell. Örül, ha elrepülünk, talán az lenne a legjobb, folyton repülni, le se szállni.
Elképzelni, ahogy kábán, süketen állunk egy idegen repülőtéren, csúnyák, riadtak és ellenségesek vagyunk, hátunkban az otthon maradók irigy, ellenséges tekintetével, arcunkban a majdani, az esetleges befogadók firtató, legalábbis gyanakvó pillantásaival.
Igen, az az első szolidaritási gyakorlat, hogy ha menekültekről beszélünk, képzeljük magunkat a helyükbe. A helyünkbe.
Kútba esett sikertörténet
Derűs történetet akartam írni, boldogan végződőt, egy koszovói menekültről, aki otthonra lelt Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul, elismert, népszerű művész lett. Hajdanán annyiszor írtam menekülők fogva tartásáról, kiüldözéséről, hadd beszéljek el most, hosszú szünet után, egy sikertörténetet. A reménybeli történet hősnője, ha interjút készítettek vele, mindig elmondta, hogy menekülőként érkezett Magyarországra, és magyarországi tartózkodásának első szakaszában a Magyar Helsinki Bizottság is a segítségére volt. Ahogy feltételeztem, készséggel vállalta, hogy interjút ad. Csak azt kérte, írjam le a kérdéseimet, hogy a találkozásunk előtt átgondolhassa a válaszokat. A kérdéseim arra vonatkoztak, mit élt át háború sújtotta hazájában a menekülése előtt, mi történt a szüleivel, testvéreivel, érték-e őt személyesen bántalmak, hogyan jutott el Magyarországra, hogyan fogadták itt a hatóságok, hogyan indult a magyarországi élete. Már másnap válaszolt: „a kérdéseket sem tudtam elolvasni sírás nélkül”, írta. A sikertörténet szertefoszlott. Maradtak a menedékjogi eljárás, a menekülőkkel való bánásmód leverő, gyalázatos történetei.
Megbilincselt magyarok
Sokan valószínűleg úgy tudják, hogy a „szocialista” Magyarországon a menekültügy 1989-ben kezdődött, azzal, hogy a magyar hatóságok átengedték Ausztriába az ugyancsak szocialista Kelet-Németországból érkezett menekülőket. Valójában a 80-as évek második felében egyre nagyobb számban érkeztek menekülők Romániából, részint a zöldhatáron át. 1988 januárjában Menedék Bizottság néven társadalmi szervezet jött létre a menekülők védelmére. Szükség is volt a jogvédelemre; a Bizottság dokumentációja szerint 1988. november 11-én például hat magyar nemzetiségű román állampolgár jelentkezett Debrecenben a menekülők számára létesített szálláson. Másnap a magyar határőrök megbilincselve átadták őket a román határőröknek. Valamennyiüket összeverték, kopaszra nyírták, majd szíjra fűzve végigvezették őket Nagyvárad főutcáján. December 19-én Gál Zoltán, a Belügyminisztérium államtitkára elmondta a Magyar Hírlapnak, egy háromtagú (tegyük hozzá utólag: részben állambiztonsági tisztekből álló) bizottság dönt a román állampolgárokról: ki maradhat, kit adnak vissza. December 28-án Székely János vezérőrnagy, a Határőrség Országos Parancsnokságának a vezetője nyilatkozott a rádiónak, hogy az 1988-as évben 1400 menekülőt adtak vissza a román hatóságoknak. A Magyar Köztársaság menekültpolitikájának volt mire építenie.
„Magyarország megtelt”
Pedig a történetnek voltak tiszteletre méltó korszakai. A délszláv belháború kezdetén, 1991 augusztusában, mohácsi beszédében Antall József védelmet ajánlott a széteső Jugoszlávia háborús menekültjeinek: a következő hetekben mintegy ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, és részesült ideiglenes védelemben. Ez volt az az időszak, amikor a menekülők, a bajba került szomszéd megsegítése társadalmi üggyé emelkedett.
A változást nem a magyar társadalom spontán idegenellenessége váltotta ki. Magyarország megtelt – jelentette ki Boross Péter belügyminiszter újra meg újra (lásd Beszélő, 1993. 12. szám). Az idegenek beáramlása idegengyűlöletet kelt, és növeli a bűnözés veszélyét – állította a belügyminiszter egy budapesti migrációs konferencián.
A menedékjogi törvény elfogadására csak 1997-ben, a genfi egyezményhez való csatlakozás után kilenc évvel került sor. A késlekedés elsődleges oka az volt, hogy törvény elfogadásával egyidejűleg fel kellett oldani a menekültek befogadásának földrajzi korlátozását. A törvényjavaslat parlamenti vitájában Boross Péter egyebek közt azzal is érvelt túl sok menekült befogadása ellen, hogy ez visszatetszést váltana ki a társadalomból. Csak azt nehéz megmondani ilyen esetben, vajon a politikus érzékeli a társadalom csendes rosszallását, vagy pedig ő maga igyekszik gerjeszteni azt.
A menedékjogi törvény esetében a Belügyminisztérium rendőrtisztviselői csendesen átverték a minisztérium liberális vezetését. Lusztig Péter országgyűlési képviselő (MSZP), korábban Baranya megyei rendőrfőkapitány, még korábban az állambiztonsági szervezet tisztje – vélhetően együttműködve a Belügy törvényelőkészítő apparátusával - két, utóbb végzetesnek bizonyuló, és máig érvényben lévő módosító javaslatot fűzött a törvényhez. Az egyik azt mondta ki, hogy ha a külföldi illegálisan lépte át a határt, s emiatt idegenrendészeti eljárás indult ellene, a menedékjogi kérelem benyújtásakor az idegenrendészeti eljárást nem kell megszüntetni, elegendő felfüggeszteni. Magyarán a menekülő külföldit, aki illegálisan érkezett, és védelmet kért Magyarországon, a kérelmének elbírálása előtt ki lehet utasítani. Igaz, végrehajtani a kiutasítást nem lehet, de a kérelmezővel úgy lehet bánni, mint egy kiutasított külföldivel. Például fogva lehet tartani a kiutasítás majdani végrehajtása érdekében. Ezt az unortodox megoldást egészítette ki Lusztig főkapitány másik javaslata: elegendő a menedékkérő iratait átküldeni a menekültügyi hatósághoz, őt magát vissza lehet tartani a határőrség közösségi szállásán. 1998 márciusában a jogszabály még nem tette lehetővé a menedékkérők fogva tartását, de a Fidesz kormányra lépése után, 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány meg a Határőrség országos parancsnoka törvényi felhatalmazás nélkül is zárttá nyilvánította a közösségi szállásokat. Egész családok kerültek így egyik napról a másikra fogságba. A szülő nőket a kórházból az újszülöttel együtt a zsúfolt, levegőtlen kaszárnyaépületbe szállították vissza, amelyet börtönnek nevezni súlyos sértésnek minősült. Mindehhez a törvényi felhatalmazást a parlament csak egy évvel később szavazta meg kétharmados többséggel. Pedig a Fidesznek akkor nem volt kétharmada.
Két miniszter
Külföldi újságírók gyakran meglátogatták a közösségi szállásokat, s főként a német nyelvű sajtóban drámai cikkek jelentek meg „a győri pokolról”, a szombathelyi szállás iszonyatos körülményeiről. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az osztrák kormány már korábban nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy gátolja meg a menedékkérők továbbmenekülését Ausztriába. A Zöldek képviselője az osztrák nemzetgyűlésben írásbeli kérdést intézett a belügyminiszterhez a visszatoloncolásokról, különös tekintettel a magyarországi közösségi szállásokon uralkodó állapotokra. „Ami a magyar gyűjtőtáborok helyzetét illeti – válaszolta Schlögl belügyminiszter (SPÖ) a nemzetgyűlés 1998. november 27-iki ülésén – ebben nem rendelkezem illetékességgel.” A Szerbiából érkezett menekülők kérelmét a magyar hatóságok következetesen visszautasították. Gazdasági menekülteknek minősítettek koszovóiakat, akik dokumentumokkal igazolták, hogy olyan településről menekültek, amelyet Milosevics expedíciós hadserege feldúlt. A szerb szolgálati kötelezettségre hivatkozva kiutasítottak egy szabadkai magyar fiút, aki a katonai behívás elől szökött Magyarországra, mert attól tartott, hogy Koszovóba küldik az albánok ellen. A Menekültügyi Főbiztosság budapesti képviselője levélben javasolta Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy nyilvánítsák a Szerbiából érkező menekülőket menedékeseknek, hiszen erre a menedékjogi törvény felhatalmazta a kormányt. Semmi sem történt. Hosszú ideig azt hittem, mindezt a magyar idegenrendészeti-menekültügyi szervek alig titkolt idegenellenessége magyarázza. Aztán rábukkantan egy adatra: 1998 júliusában egy voralbergi üdülőhelyen találkozott a német, az osztrák, a francia, az olasz és a svájci belügyminiszter. Nem szabad megismételni a bosnyák menekültekkel elkövetett hibát – fejtette ki a német miniszter, Manfred Kanther (CDU). Nem kellenek koszovói menekültek, Macedóniában és Albániában kell menekülttáborokat létrehozni a számukra. Aki átjutott a határon, azt gazdasági menekültnek kell nyilvánítani, és vissza kell toloncolni Magyarországra. A magyar hatóságok tehát nem a szuverén magyar idegengyűlölet nevében jártak el (mellékesen a szerbiai magyarok kárára is), csupán szolgaian másolták a német idegengyűlöletet.
„Még az unokáimnak is…”
A közösségi szállások kényszerlakóinak fizetniük is kellett a szállásukért, ellátásukért. Persze nem tudtak fizetni, addig azonban nem térhettek vissza Magyarországra, amíg a tartozásukat ki nem egyenlítették. 1998 őszén megpróbáltam rábeszélni egy koszovói fiatalembert, forduljon a bírósághoz, a bíróság mint menedékkérőt mentesíteni fogja a fizetési kötelezettség alól. – Minek? – kérdezte. Úgyse tudok fizetni. - Amíg nem fizetett, nem térhet vissza Magyarországra – érveltem. – Vissza Magyarországra? – kérdezte döbbenten. - Ha egyszer kiszabadulok innen, még az unokáimnak is azt fogom tanítani, soha az életükben a lábukat se tegyék be ebbe a rohadt országba.
Amikor elkezdődtek a bombázások százával érkeztek koszovói albánok Németországból, Ausztriából hogy találkozzanak a hozzátartozóikkal, akiket Magyarországon tartottak fogva. Álltak a zuhogó esőben a Győri Határőr Igazgatóság épületének kerítése előtt, bent pedig a határőr tisztek idegesen magyarázták a Helsinki Bizottság munkatársainak, hogy nem engedhetik be őket, hiszen ez katonai terület. Kifelé menet odaszóltam a kapuban őrt álló szakaszvezetőnek, nem szép, hogy így bánunk a menekülőkkel: 1956-ban kétszázezren menekültek el Magyarországról, velük nem így bántak. A tiszthelyettes vállat vont. – A mi családunkból nem ment el senki – mondta. - A mi családunkban nincs senkinek semmi baja ezzel a rendszerrel. De nem volt az előzővel, sőt még az azt megelőzővel sem.
Egy másik közösségi szálláson, a húsz ágyas zárkában hosszabban beszélgettem egy koszovói férfival, aki elmélyülten olvasott egy angol könyvet. Angolul szólítottam meg, kiválóan beszélt angolul, nálam sokkal jobban. Pristinában közgazdász volt, gazdasági folyamatok számítógépes modellezésével foglalkozott. Elmondtam ezt az idegenrendészeti osztályvezetőnek, egy barátságos őrnagynak, aki többször panaszkodott, milyen kemény eszközökkel kell rendet tartania ezek között a vad albánok között. Egyszerre azt látom, hogy lehajtja a fejét, a kezébe temeti az arcát. Nem akartam hinni a szememnek: sírt. Szégyellte magát. Én is szégyelltem magam.
Az volt a bűne, hogy nő létére szereti a focit. Maymun Muhyadine Mohamed olyan jól játszik, hogy még érmet és kupát is nyert egy versenyen Mogadishuban.
Az al-Shabaab milíciának már ez is sok volt. A magukat az al-Kaida részének tekintő szomáliai fegyveresek szerint a nők nem sportolhatnak. Ráadásul Maymun a pályán nem viselte a hizsábot, a muszlim nők fejet és testet fedő ruháját, mert focizás közben zavarta. A fegyveresek ezért felszólították Maymun férjét, hogy fékezze meg az asszonyt. Mivel erre nem volt hajlandó, megölték.
Maymun éppen várandós volt, és csak addig maradt Mogadishuban, amíg kislánya meg nem született. Miután mindenét eladta, Dzsibuti felé indult, hogy menedéket keressen. Maymun Muhyadine Mohamed egyike lett annak a mintegy negyvennégy millió embernek, akiket világszerte az erőszak és üldöztetés elől menekülve hagyták el otthonaikat. Harminc dollárral indult útnak.
Szomáliában már több mint húsz éve nincs központi kormány. Területét egymással hadakozó hadurak és iszlamista fegyveresek ellenőrzik, és eddig minden nemzetközi béketeremtési kísérlet kudarccal végződött. Nem járt sikerrel sem az ENSZ, sem az Afrikai Unió, feladta és kivonult az USA, Etiópia időnként bevonul, kivonul, majd ismét bevonul Szomáliába, jelenleg éppen Kenyával együtt. Senkinek, sem a külföldi csapatoknak, sem a nemzetközi közösség által támogatott, átmeneti kormánynak nevezett csoportnak, sem a törzsi alapon szerveződő haduraknak, sem az iszlamista fegyvereseknek nem sikerült tartósan ellenőriznie Szomáliát.
Maymun jelenleg egy Dzsibutiban lévő menekülttáborban él lányával. Szomália egyike azon területeknek – Afganisztánnal és Irakkal egyetemben – ahonnan a legtöbb menekült származik. Közel egy millió szomáli él a környező államok menekül táboraiban, és mintegy másfél millió földönfutó Szomálián belül kényszerült elhagyni lakóhelyét. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint négy millióra tehető azok száma, akiknek nincs elegendő élelmük. Az elhúzódó polgárháborún kívül a térséget gyakran szárazság is sújtja.
A dzsibuti táborból nagyon sokan tovább indulnak a Vörös-tenger túlpartjára Jemenbe, majd onnan Szaúd-Arábiába és még tovább. Az embercsempészek a táborlakó között toboroznak, azt ígérve, hogy másutt könnyen találhatnak munkát és új életet kezdenek. Téved, aki azt hiszi, hogy Jemen messze van: az embercsempészek hálózatai bárkit bárhova eljuttatnak. Az illegális migráció európai kapuja a görög-török határ, ahonnan újabban Szerbián át érkeznek Magyarországra. Szabadkán, a határ túloldalán város széli telepen várnak arra, hogy átjussanak a zöldhatáron, az Európai Unióba. Azt hiszik, ha el is fogják őket, menedéket kérhetnek egy uniós tagállamban, és végül rendeződhet sorsuk. Nem is tévedhetnek nagyobbat.
Ugyanis ha elkapják őket Magyarországon, akkor azonnal bezárják őket – feltéve, hogy nem küldik őket vissza Szerbiába. Bezárják a gyerekeket is. Meg a családokat is. Az eljárás elhúzódhat akár egy évig is: a menedéket kérő addig rács mögött van. Úgy, hogy egyetlen vétkük, hogy a zöldhatáron érkeztek Magyarországra. Azt nem fogják tudni, hogy miért és mennyi ideig lesznek rács mögött. Nem tudják, mert az őrökkel nem tudnak kommunikálni. Menedékkérelmüket is csak akkor adhatják be, ha az őrök éppen megértik, mit is akarnak. Ha pedig valahova szállítják, akkor bilincsbe verik és vezetőszárra kötik.
Olyan embereket, akik azért vállaltak hatalmas kockázatot, szenvedést és nélkülözést, akik azért indultak útnak, mert féltették az életüket. Magyarországon bűnözőkként kezelik őket. Tavaly ezerhatszáz kilencvennyolc kérelmezőből csupán negyvenheten kaptak menekült státuszt, százkilencen pedig úgynevezett kiegészítő védelemben részesültek. A menekülthelyzetet és az illegális migrációt ismerők szerint az elmúlt években csökkent a Magyarországra érkező szomálik száma. Valószínű, hogy híre ment a magyarországi állapotoknak.
Maymun Muhyadine Mohamed legálisan, biztonságosan szeretne eljutni Dzsibutiból egy harmadik országba, ahol felnevelhetné a lányát. És talán még focizhatna is. Magyarország vajon adna egy esélyt neki?
A Magyarországra érkező menekülők közül sokan azért részesülnek nemzetközi védelemben, mert véleményük, politikai nézeteik kimondása miatt hazájukban üldözés fenyegeti őket. Ma Magyarországon ismét megtörténhet, a menekültekről szóló, európai uniós támogatásból létrejövő kiadvány neves szerzőinek írásait a minisztérium egyszerűen kicenzúrázza, mert azok nem szolgálják a kormányzat érdekeit. Így ünnepeljük a menekültek világnapját 2012-ben.
Az Európai Unió négy pénzügyi alapot hozott létre az unióba irányuló migrációs folyamatok kezelésére, az ún. Szolidaritási Alapokat. Magyarország 2007-2013-ben az alapok révén 115 millió euró támogatásban részesül, az összeget a hazai költségvetésnek 25 százalékkal kell kiegészítenie. Az alapokat a Belügyminisztérium kezeli, a pénzt pályázati úton osztják el, a pályázatokat a minisztériumon belül működő független Értékelő Csoport bírálja el. A pályázók java részben a Belügyminisztérium alá tartozó szervezetek, a rendőrségnek a határőrizettel foglalkozó egységei, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH), illetve a BÁH szervei, például a menekülteket befogadó állomások. De pályázhatnak és rendszeresen kapnak támogatást civil szervezetek is. Több civil szervezet (pl. a Helsinki Bizottság) részesül az Európai Menekültügyi Alap támogatásából, amelynek feladata „a menekültek, oltalmazottak, menedékesek és menedékkérők helyzetének javítása”. A pályázatokat szakmai és pénzügyi szempontok alapján bírálják el. A pályázati célok megvalósulását és főképpen a pályázó szervezet gazdálkodását természetesen az eredményhirdetés után is szorosan nyomon követik, de a nyertes pályázat keretében végzett tevékenység tartalmi elemeibe eddig nem szólt bele a minisztérium.
Tavaly a Menekültügyi Alap felhívására egy elsősorban reklámtevékenységgel és kiadványszerkesztéssel foglalkozó cég nyújtott be – egy tapasztalt menekültügyi szakember közreműködésével – pályázatot. A pályázó azt vállalta, hogy 2012. június 20-ára, a Menekültek Világnapjára gyűjteményt állít össze olyan írásokból, amelyek menedékkérőkről, menekültekről szólnak, érzékeltetik helyzetüket, boldogulásuk lehetőségeit és akadályait azzal a céllal, hogy erősítsék a hazai társadalomban a szolidaritást azokkal a külföldiekkel, akik nem önszántukból hagyták el hazájukat. A minisztérium azt kérte a pályázótól, a pályázathoz mellékelje be a kiadvány néhány felkért szerzőjének nyilatkozatát, hogy írásukkal hozzájárulnak a gyűjteményhez. A pályázó Kőszeg Ferenc, Parti Nagy Lajos, és egy harmadik szerző nyilatkozatát mutatta be. A gyűjtemény tervezete és a mellékelt nyilatkozatok alapján a pályázó megkapta a kért támogatást, és 2012 májusára el is készült a kiadvány kézirata.
Éppen ezért volt meghökkentő, hogy a pályázó cég pár napja azt közölte három szerzővel (végül Kőszeg Ferenccel, Parti Nagy Lajossal és Makai Józseffel), hogy írásuk megjelenéséhez a minisztérium nem járul hozzá, mert a BM döntése szerint azok „nem felelnek meg a támogatott célkitűzésnek, nem támogatják maradéktalanul az elismert menekültek, oltalmazottak társadalmi integrációját, nem irányulnak a társadalom érzékenyítésére”, így nem képviselik a kormányzati érdekeket sem.
A három írás letiltásának történetét az index.hu cikke ismerteti.
Kőszeg Ferenc: Az őrnagy sírt...
Parti Nagy Lajos: Az elképzelt bőrönd