Ítélet van

„Túl súlyos – túlságosan enyhe.” A bírósági ítélet megítélése erősen függ bírálója nézőpontjától. Hogyne lenne így a rasszista sorozatgyilkosság múlt héten megszületett verdiktje esetében.

A Budapest Környéki Törvényszék a lehető legsúlyosabb büntetést, tényleges életfogytiglani szabadságvesztést szabott ki cigányok ellen elkövetett rasszista sorozatgyilkosság vádlottjaira, Kiss Árpádra, Kiss Istvánra és Pető Zsoltra. Ha fellebbezésük eredménytelen lesz, mindhárman életük végéig börtönben maradnak, mert az első fokú bíróság még a lehetőségét is kizárta annak, hogy idővel szigorú feltételek mellett esetleg feltételesen szabadábra helyezzék őket. A negyedrendű vádlottnak, a közvetlenül nem gyilkoló, a bűnbandához később csatlakozó, bűntársai fuvarozásában és a felderítésben segédkező Csontos Istvánnak pedig – ez idő szerint legalábbis úgy áll – 13 évet kell fegyházban töltenie, és ez alatt feltételesen sem helyezhető szabadlábra.

Mérték

Egyik vádlott ítélete sem jogerős még, ráadásul ez ideig a döntés írásos változata sem ismeretes, mégis elkezdődött a verdikt nyilvános megvitatása: igazságos vagy igazságtalan volt-e, a bíróság mindenben kellő körültekintéssel járt-e el? Ilyen súlyú ügynél (a rasszista gyilkosságsorozat hat ember halálát követelte, többeket megnyomorított és a magyarországi cigány közösségeket másfél éven át tartotta rettegésben) ez természetes és helyes, hiszen az efféle viták képesek megvilágítani, a közvélemény számára felfoghatóvá tenni az ítélet észjárását, valamint végeredményben segítenek tudatosítani e fertelmes bűncselekmények valódi jelentőségét. Szintén természetes, de már kevésbé üdvös, hogy nem csak őszinte felháborodás vagy naiv értetlenség övezi a nagy figyelmet kapó verdikteket, hanem sokszor „aljas indokból vagy nyereségvágyból” magyarázzak őket félre. Politikusok és szélsőséges csoportok ilyenre kifejezett hajlamot mutatnak, nem volt ez másképpen most se.

Még azok közül is, akik egyébként elfogadják, hogy a büntetőper során a bíróság többé-kevésbé helyesen rekonstruálta a vádlottak szerepét a gyilkosságokban, mint „szokatlant” és „igazságtalant” két oldalról is bírálják a Miszori László vezette tanács által megállapított büntetések mértékét. Az áldozatokkal együttérzők némely csoportja kevesli a negyedrendű vádlott 13 éves szabadságvesztését. A vádlottak „bajtársai” meg a többi romagyűlölő rasszista pedig sokallja a három életfogytiglani szabadságvesztést, mondván, ha cigányok lennének az elkövetők, biztosan sokkal kevesebbet kapnának.

Differencia

Csontos büntetését keveslő kritikusok valójában elvitatják a modern jogállami igazságszolgáltatásnak azt a képességet, hogy képes differenciálni, különbséget tenni a bűnösség súlyát illetően, és hogy ez a képessége valójában az ítélkezés igazságosságát szolgálja. A jogászoknak ma már nem kell különösebben magyarázni (a közvélemény még nagyon is rászorul), mennyire helyes az, ha nem minősül azonos súlyúnak egy autó ellopása, illetve a három halálos áldozattal járó fegyveres bankrablásban való közvetlen részvétel; és még akkor sem, ha az erőszakos bűncselekményt a lopott autóval követik el, és a kocsitolvaj is tudván tudja, mire kell az elkötött gépjármű, sőt egyenesen ő a bankrablók sofőrje.

A hagyományos (történeti) igazságszolgáltatási formáknak kevés érzékük volt a különbségtételre, sokszor kollektívan, a részvétel súlyától függetlenül büntetették a vádlottakat, és a viszonyítás alapja a legsúlyosabb bűn, illetve büntetés volt. E logika szerint (és így gondolkodnak a Csontos ítéletét keveslők is) miután bebizonyosodott, hogy az első-, másod- és harmadrendű vádlott bűnös hatszorosan minősülő emberölésben és egyéb bűncselekményekben, a bűnsegédként nekik szekundáló Csontost is a legsúlyosabb büntetéssel kellett volna sújtani. Az elégedetlenkedők azonban figyelmen kívül hagynak számos lényeges körülményt, amit a bíróság jó okkal figyelembe vett. Három bűntársával szemben Csontos nem vett részt a teljes bűncselekmény-sorozatban, hanem a két utolsó gyilkosságnál működött közre részben sofőrként, részben felderítőként. Részvételének tárgyi súlya tehát jóval elmarad társaié mögött. Fontos különbség az is, hogy ő elismerte a bűncselekményeket, és vallomásaival segítette a büntetőeljárást, míg három egykori cimborája konokul tagad. Hosszabb határozott idejű szabadságvesztést esetleg így is kiszabhatott volna Miszori László bíró tanácsa, de nagyot hibázott volna, pontosabban hivatása elemi szabályai ellen vétett volna, ha a lényeges különbségeket figyelmen kívül hagyva életfogytiglanra ítéli Csontos István is. A büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett tettel, a bűnelkövető társadalmi veszélyességével, és több elkövető esetén arányosnak kell lennie a bűncselekményben betöltött szerepük szerint is.

Összevetés

Ami már most a három tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (tész) kiszabását illeti, a Magyar Helsinki Bizottság a bevezetése óta élesen bírálja a tész-t mint embertelen és értelmetlen büntetést. Azért küzdünk, hogy a bírók ne szabhassák ki. (Álláspontunkról bővebben itt olvashat.) A Büntető Törvénykönyvben mindenesetre jelenleg a tész a legsúlyosabb büntetés, és Miszoriék a mostani ítéletükben azt a logikát érvényesítették, hogy hol máshol alkalmazandó a legsúlyosabb szankció, mint éppen jelen esetben, egy több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, aljas indokból, részben 14. életévét be nem töltött személyek sérelmére, bűnszervezetben elkövetett gyilkosságsorozat ítéletében.

Mi tehát a Helsinki Bizottságnál nem örülünk a bíróság tész-es ítéletének, de azt a bírálatot komolytalannak, sőt velejéig hazugnak tartjuk, hogy hasonló esetben a cigányok enyhébb büntetést kaptak volna. Ugyan jó ideje nem készült megbízható empirikus kutatás a többségi és kisebbségi vádlottakat sújtó ítéletek különbségeiről, de azt csak eszementek vagy bajkeverők állítják, hogy a romák a többségiekhez képest előnyt élveznének a bíróság előtt. Ha így lenne, az jogszociológiai kuriózumnak számítana. Rasszjegyekkel, szociálisan és kulturálisan megkülönböztethető, az élet minden területén hátrányban lévő, tömegesen elutasított, vagyis megvetett kisebbségek ugyanis „nem szoktak” éppen az ellenük indított büntetőeljárás során különös védettséget élvezni.

Mindig nehéz különféle büntetőeljárásokat, ítéleteket összehasonlítani, az elkövetők etnikai származását a kívülállók többnyire egyébként sem ismerik. De a 2006-os olaszliszkai lincselés nyomán, amelynek halálos áldozata a többséghez tartozott, az elkövetők pedig kivétel nélkül cigányok voltak, a 2009-ben született jogerős ítéletben a nyolc vádlott közül hárman is életfogytiglani szabadságvesztést kaptak, amit 30 év múlva lehet felülvizsgálni, addig tehát ők biztosan fegyházban maradnak (és nagy az esélye annak, hogy utána is). A tész ez esetben jó okkal maradt el, hiszen a rasszista gyilkosságsorozathoz képest jóval kevesebb minősítő körülmény nyomott a latban. Egy halálos áldozat volt, aki felnőtt volt, hiányzott a kiterveltség, az aljas indok, és bűnszervezet sem volt. Vitán felül áll mindkét bűncselekmény (az olaszliszkai és a rasszista sorozatgyilkosság) bestialitása, mégis a különbségek észleléséhez nem szükséges a valóságtól elrugaszkodó, éteri jogérzék. A különös kegyetlenséggel elkövetett olaszliszkai gyilkosság perének tanácsvezető bírája egyik tanulmányában maga is a tész „kivételes jellegéről” értekezik. (2011-ben ő még „10–12” tész-es elítélésről tudott, azóta elszaporodtak az ilyen verdiktek.)

A közelmúlt óriási felháborodást kiváltó ügyei azt bizonyítják, hogy a roma származás semmiképpen nem mentesít a tész alól. Első fokon idén ezt a büntetést szabták ki Bándy Kata rendőrségi pszichológus meggyilkolásával vádolt férfira és a 11 éves Szita Bence egyik cigány származású gyilkosára. (Egyik ügyben sem született még jogerős ítélet.)

Számtan

A „cigányok kivételezettségéről” fantáziálók másik rögeszméje, hogy Magyarországon a gyilkosok mind a romák közül kerülnek ki. Ha mindkét feltételezés igaz lenne, akkor kirívóan kevés szigorú (hosszúidős vagy életfogytiglani) büntetés születne emberölés miatt induló perekben. Ez azonban a legkevésbé sincs így.

Hazánkban a 2000-es években nagyjából 130–200 emberölést követnek el évente. Az ezekben indított bűnperek ítéleteiről nem találtunk statisztikát. Készült viszont tanulmány a Debreceni Ítélőtábla (DÍ) büntetéskiszabási gyakorlatáról, amely a szerző szerint megfelel az országosnak. Balla Lajos bíró (ő ítélkezett másodfokon az olaszliszkai ügyben) a 2005 és 2010 közötti emberölési ítéleteket dolgozta fel. A vizsgálatból kimaradtak azok az ügyek, amelyeknél a halmazati szabályokat kellett alkalmazni, amelyek kísérleti szakban megrekedtek, illetve amelyeknél a Btk. korlátlan enyhítésre ad lehetőséget. Balla bíró tehát a befejezett (bár nem mindig halálos következményű) emberölések alap-, valamint minősített eseteit vizsgálta.

Első mintájába 46 büntetőügy és 52 vádlott került, akiket emberölés alapesete miatt ítéltek el (büntetési tétele 5–15 év). A vádlottak 79 százaléka (41 fő) legalább 10 éves szabadságvesztést kapott és 8 évnél senki sem kapott kevesebbet. Vagyis miközben az ún. „középmértékes szabály” a vizsgált időszakban még nem volt hatályban, a bírói gyakorlat mégis a büntetéseket már akkor a büntetési tételkeret középmértékéből kiindulva határozta meg.

A másik mintába az emberölés minősített esetei kerültek (ilyen ügynek számít az olaszliszkai gyilkosság és a rasszista gyilkosságsorozat is). 80 ilyen perben 109 terheltet ítélt el a DÍ. Bár a minősített eseteknél a büntetési tétel a vizsgált időszakban megváltozott, 2009. augusztus 9. óta a korábbi 10–15 éves szabadságvesztés 10–20 évre nőtt, ez még az ítélkezési gyakorlatot csak elvétve befolyásolhatta. (A büntető bíráskodásnál az elkövetés alatt hatályos meg az azóta hatályba lépett rendelkezéseket kell összevetni és a kedvezőbbet kell alkalmazni.)

A 109 terheltből 64-nél egyetlen minősítő körülményt talált a bíróság. Sokakat meglephet, hogy a büntetések nagyobb szóródást mutatnak, mint az emberelölés alapeseteinél, és minden negyedik kirótt szabadságvesztés 10 év alatti, 1 esetben még kirívóan enyhe, felfüggesztett szabadságvesztést is kiszabott a DÍ. Ennek leginkább az az oka, hogy 9 olyan szülő nő is található az almintában, aki közvetlenül a szülés után megpróbálta megölni gyerekét. A Btk. és ítélkezési gyakorlat is elismeri a „szüléssel járó különleges állapotot”, amelyet a bíró súlyozott enyhítő körülményként értékelhet. Így aztán esetükben az ítéletek a 2 év felfüggesztettől a 6 év letöltendőig szóródnak (jellemzően 4 és 6 év köztiek).

A „maradék” 55 fő egyszeresen minősülő emberölés miatt elítélt közül 7-en (13%) vannak, olyanok, akik 10 évnél kevesebbet kaptak (legtöbbjük első bűntényes fiatalkorú, bűnsegéd, vagy a cselekménye távoli kísérletnek minősült), 45-en (82%) 10–20 év között kaptak, a legtöbben, 11-en 13 évet, 10-en 12 évet és 7-en 15 évet. 3 személyre életfogytiglanit szabtak ki, amit legkorábban 30, 35 és 40 év múlva lehet felülvizsgálni.

A többszörösen minősülő emberölések elkövetőinél (45 fő) értelemszerűen súlyosabb büntetéseket találunk. 7 életfogytost (16%) – közülük 1 tész-es, míg 6-ukat legkorábban 30 év múlva lehet feltételes kedvezménnyel szabadítani –, 25 fő kapott 14–20 éves szabadságvesztést, míg 7-en 10 év alattit (az indokok hasonlóak, mint az egyszeresen minősülő terhelteknél).

Mint látható, a magyar bíróság egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a gyilkosokkal – sem a cigányokkal, sem a többségiekkel. Miszori László tanácsának büntetéskiszabása pedig csak annyiban tér el az Európában a legszigorúbbak közé tartozó hazai gyakorlattól, amennyire a rasszista gyilkosságsorozat kirí a többi gyilkosság közül. Vagy még annyira sem.

Zádori Zsolt