ítélkezési_gyakorlat

2013. augusztus 14.

Ítélet van

„Túl súlyos – túlságosan enyhe.” A bírósági ítélet megítélése erősen függ bírálója nézőpontjától. Hogyne lenne így a rasszista sorozatgyilkosság múlt héten megszületett verdiktje esetében.

A Budapest Környéki Törvényszék a lehető legsúlyosabb büntetést, tényleges életfogytiglani szabadságvesztést szabott ki cigányok ellen elkövetett rasszista sorozatgyilkosság vádlottjaira, Kiss Árpádra, Kiss Istvánra és Pető Zsoltra. Ha fellebbezésük eredménytelen lesz, mindhárman életük végéig börtönben maradnak, mert az első fokú bíróság még a lehetőségét is kizárta annak, hogy idővel szigorú feltételek mellett esetleg feltételesen szabadábra helyezzék őket. A negyedrendű vádlottnak, a közvetlenül nem gyilkoló, a bűnbandához később csatlakozó, bűntársai fuvarozásában és a felderítésben segédkező Csontos Istvánnak pedig – ez idő szerint legalábbis úgy áll – 13 évet kell fegyházban töltenie, és ez alatt feltételesen sem helyezhető szabadlábra.

Mérték

Egyik vádlott ítélete sem jogerős még, ráadásul ez ideig a döntés írásos változata sem ismeretes, mégis elkezdődött a verdikt nyilvános megvitatása: igazságos vagy igazságtalan volt-e, a bíróság mindenben kellő körültekintéssel járt-e el? Ilyen súlyú ügynél (a rasszista gyilkosságsorozat hat ember halálát követelte, többeket megnyomorított és a magyarországi cigány közösségeket másfél éven át tartotta rettegésben) ez természetes és helyes, hiszen az efféle viták képesek megvilágítani, a közvélemény számára felfoghatóvá tenni az ítélet észjárását, valamint végeredményben segítenek tudatosítani e fertelmes bűncselekmények valódi jelentőségét. Szintén természetes, de már kevésbé üdvös, hogy nem csak őszinte felháborodás vagy naiv értetlenség övezi a nagy figyelmet kapó verdikteket, hanem sokszor „aljas indokból vagy nyereségvágyból” magyarázzak őket félre. Politikusok és szélsőséges csoportok ilyenre kifejezett hajlamot mutatnak, nem volt ez másképpen most se.

Még azok közül is, akik egyébként elfogadják, hogy a büntetőper során a bíróság többé-kevésbé helyesen rekonstruálta a vádlottak szerepét a gyilkosságokban, mint „szokatlant” és „igazságtalant” két oldalról is bírálják a Miszori László vezette tanács által megállapított büntetések mértékét. Az áldozatokkal együttérzők némely csoportja kevesli a negyedrendű vádlott 13 éves szabadságvesztését. A vádlottak „bajtársai” meg a többi romagyűlölő rasszista pedig sokallja a három életfogytiglani szabadságvesztést, mondván, ha cigányok lennének az elkövetők, biztosan sokkal kevesebbet kapnának.

Differencia

Csontos büntetését keveslő kritikusok valójában elvitatják a modern jogállami igazságszolgáltatásnak azt a képességet, hogy képes differenciálni, különbséget tenni a bűnösség súlyát illetően, és hogy ez a képessége valójában az ítélkezés igazságosságát szolgálja. A jogászoknak ma már nem kell különösebben magyarázni (a közvélemény még nagyon is rászorul), mennyire helyes az, ha nem minősül azonos súlyúnak egy autó ellopása, illetve a három halálos áldozattal járó fegyveres bankrablásban való közvetlen részvétel; és még akkor sem, ha az erőszakos bűncselekményt a lopott autóval követik el, és a kocsitolvaj is tudván tudja, mire kell az elkötött gépjármű, sőt egyenesen ő a bankrablók sofőrje.

A hagyományos (történeti) igazságszolgáltatási formáknak kevés érzékük volt a különbségtételre, sokszor kollektívan, a részvétel súlyától függetlenül büntetették a vádlottakat, és a viszonyítás alapja a legsúlyosabb bűn, illetve büntetés volt. E logika szerint (és így gondolkodnak a Csontos ítéletét keveslők is) miután bebizonyosodott, hogy az első-, másod- és harmadrendű vádlott bűnös hatszorosan minősülő emberölésben és egyéb bűncselekményekben, a bűnsegédként nekik szekundáló Csontost is a legsúlyosabb büntetéssel kellett volna sújtani. Az elégedetlenkedők azonban figyelmen kívül hagynak számos lényeges körülményt, amit a bíróság jó okkal figyelembe vett. Három bűntársával szemben Csontos nem vett részt a teljes bűncselekmény-sorozatban, hanem a két utolsó gyilkosságnál működött közre részben sofőrként, részben felderítőként. Részvételének tárgyi súlya tehát jóval elmarad társaié mögött. Fontos különbség az is, hogy ő elismerte a bűncselekményeket, és vallomásaival segítette a büntetőeljárást, míg három egykori cimborája konokul tagad. Hosszabb határozott idejű szabadságvesztést esetleg így is kiszabhatott volna Miszori László bíró tanácsa, de nagyot hibázott volna, pontosabban hivatása elemi szabályai ellen vétett volna, ha a lényeges különbségeket figyelmen kívül hagyva életfogytiglanra ítéli Csontos István is. A büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett tettel, a bűnelkövető társadalmi veszélyességével, és több elkövető esetén arányosnak kell lennie a bűncselekményben betöltött szerepük szerint is.

Összevetés

Ami már most a három tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (tész) kiszabását illeti, a Magyar Helsinki Bizottság a bevezetése óta élesen bírálja a tész-t mint embertelen és értelmetlen büntetést. Azért küzdünk, hogy a bírók ne szabhassák ki. (Álláspontunkról bővebben itt olvashat.) A Büntető Törvénykönyvben mindenesetre jelenleg a tész a legsúlyosabb büntetés, és Miszoriék a mostani ítéletükben azt a logikát érvényesítették, hogy hol máshol alkalmazandó a legsúlyosabb szankció, mint éppen jelen esetben, egy több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, aljas indokból, részben 14. életévét be nem töltött személyek sérelmére, bűnszervezetben elkövetett gyilkosságsorozat ítéletében.

Mi tehát a Helsinki Bizottságnál nem örülünk a bíróság tész-es ítéletének, de azt a bírálatot komolytalannak, sőt velejéig hazugnak tartjuk, hogy hasonló esetben a cigányok enyhébb büntetést kaptak volna. Ugyan jó ideje nem készült megbízható empirikus kutatás a többségi és kisebbségi vádlottakat sújtó ítéletek különbségeiről, de azt csak eszementek vagy bajkeverők állítják, hogy a romák a többségiekhez képest előnyt élveznének a bíróság előtt. Ha így lenne, az jogszociológiai kuriózumnak számítana. Rasszjegyekkel, szociálisan és kulturálisan megkülönböztethető, az élet minden területén hátrányban lévő, tömegesen elutasított, vagyis megvetett kisebbségek ugyanis „nem szoktak” éppen az ellenük indított büntetőeljárás során különös védettséget élvezni.

Mindig nehéz különféle büntetőeljárásokat, ítéleteket összehasonlítani, az elkövetők etnikai származását a kívülállók többnyire egyébként sem ismerik. De a 2006-os olaszliszkai lincselés nyomán, amelynek halálos áldozata a többséghez tartozott, az elkövetők pedig kivétel nélkül cigányok voltak, a 2009-ben született jogerős ítéletben a nyolc vádlott közül hárman is életfogytiglani szabadságvesztést kaptak, amit 30 év múlva lehet felülvizsgálni, addig tehát ők biztosan fegyházban maradnak (és nagy az esélye annak, hogy utána is). A tész ez esetben jó okkal maradt el, hiszen a rasszista gyilkosságsorozathoz képest jóval kevesebb minősítő körülmény nyomott a latban. Egy halálos áldozat volt, aki felnőtt volt, hiányzott a kiterveltség, az aljas indok, és bűnszervezet sem volt. Vitán felül áll mindkét bűncselekmény (az olaszliszkai és a rasszista sorozatgyilkosság) bestialitása, mégis a különbségek észleléséhez nem szükséges a valóságtól elrugaszkodó, éteri jogérzék. A különös kegyetlenséggel elkövetett olaszliszkai gyilkosság perének tanácsvezető bírája egyik tanulmányában maga is a tész „kivételes jellegéről” értekezik. (2011-ben ő még „10–12” tész-es elítélésről tudott, azóta elszaporodtak az ilyen verdiktek.)

A közelmúlt óriási felháborodást kiváltó ügyei azt bizonyítják, hogy a roma származás semmiképpen nem mentesít a tész alól. Első fokon idén ezt a büntetést szabták ki Bándy Kata rendőrségi pszichológus meggyilkolásával vádolt férfira és a 11 éves Szita Bence egyik cigány származású gyilkosára. (Egyik ügyben sem született még jogerős ítélet.)

Számtan

A „cigányok kivételezettségéről” fantáziálók másik rögeszméje, hogy Magyarországon a gyilkosok mind a romák közül kerülnek ki. Ha mindkét feltételezés igaz lenne, akkor kirívóan kevés szigorú (hosszúidős vagy életfogytiglani) büntetés születne emberölés miatt induló perekben. Ez azonban a legkevésbé sincs így.

Hazánkban a 2000-es években nagyjából 130–200 emberölést követnek el évente. Az ezekben indított bűnperek ítéleteiről nem találtunk statisztikát. Készült viszont tanulmány a Debreceni Ítélőtábla (DÍ) büntetéskiszabási gyakorlatáról, amely a szerző szerint megfelel az országosnak. Balla Lajos bíró (ő ítélkezett másodfokon az olaszliszkai ügyben) a 2005 és 2010 közötti emberölési ítéleteket dolgozta fel. A vizsgálatból kimaradtak azok az ügyek, amelyeknél a halmazati szabályokat kellett alkalmazni, amelyek kísérleti szakban megrekedtek, illetve amelyeknél a Btk. korlátlan enyhítésre ad lehetőséget. Balla bíró tehát a befejezett (bár nem mindig halálos következményű) emberölések alap-, valamint minősített eseteit vizsgálta.

Első mintájába 46 büntetőügy és 52 vádlott került, akiket emberölés alapesete miatt ítéltek el (büntetési tétele 5–15 év). A vádlottak 79 százaléka (41 fő) legalább 10 éves szabadságvesztést kapott és 8 évnél senki sem kapott kevesebbet. Vagyis miközben az ún. „középmértékes szabály” a vizsgált időszakban még nem volt hatályban, a bírói gyakorlat mégis a büntetéseket már akkor a büntetési tételkeret középmértékéből kiindulva határozta meg.

A másik mintába az emberölés minősített esetei kerültek (ilyen ügynek számít az olaszliszkai gyilkosság és a rasszista gyilkosságsorozat is). 80 ilyen perben 109 terheltet ítélt el a DÍ. Bár a minősített eseteknél a büntetési tétel a vizsgált időszakban megváltozott, 2009. augusztus 9. óta a korábbi 10–15 éves szabadságvesztés 10–20 évre nőtt, ez még az ítélkezési gyakorlatot csak elvétve befolyásolhatta. (A büntető bíráskodásnál az elkövetés alatt hatályos meg az azóta hatályba lépett rendelkezéseket kell összevetni és a kedvezőbbet kell alkalmazni.)

A 109 terheltből 64-nél egyetlen minősítő körülményt talált a bíróság. Sokakat meglephet, hogy a büntetések nagyobb szóródást mutatnak, mint az emberelölés alapeseteinél, és minden negyedik kirótt szabadságvesztés 10 év alatti, 1 esetben még kirívóan enyhe, felfüggesztett szabadságvesztést is kiszabott a DÍ. Ennek leginkább az az oka, hogy 9 olyan szülő nő is található az almintában, aki közvetlenül a szülés után megpróbálta megölni gyerekét. A Btk. és ítélkezési gyakorlat is elismeri a „szüléssel járó különleges állapotot”, amelyet a bíró súlyozott enyhítő körülményként értékelhet. Így aztán esetükben az ítéletek a 2 év felfüggesztettől a 6 év letöltendőig szóródnak (jellemzően 4 és 6 év köztiek).

A „maradék” 55 fő egyszeresen minősülő emberölés miatt elítélt közül 7-en (13%) vannak, olyanok, akik 10 évnél kevesebbet kaptak (legtöbbjük első bűntényes fiatalkorú, bűnsegéd, vagy a cselekménye távoli kísérletnek minősült), 45-en (82%) 10–20 év között kaptak, a legtöbben, 11-en 13 évet, 10-en 12 évet és 7-en 15 évet. 3 személyre életfogytiglanit szabtak ki, amit legkorábban 30, 35 és 40 év múlva lehet felülvizsgálni.

A többszörösen minősülő emberölések elkövetőinél (45 fő) értelemszerűen súlyosabb büntetéseket találunk. 7 életfogytost (16%) – közülük 1 tész-es, míg 6-ukat legkorábban 30 év múlva lehet feltételes kedvezménnyel szabadítani –, 25 fő kapott 14–20 éves szabadságvesztést, míg 7-en 10 év alattit (az indokok hasonlóak, mint az egyszeresen minősülő terhelteknél).

Mint látható, a magyar bíróság egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a gyilkosokkal – sem a cigányokkal, sem a többségiekkel. Miszori László tanácsának büntetéskiszabása pedig csak annyiban tér el az Európában a legszigorúbbak közé tartozó hazai gyakorlattól, amennyire a rasszista gyilkosságsorozat kirí a többi gyilkosság közül. Vagy még annyira sem.

Zádori Zsolt

2012. október 4.

Megrongált Horthy-szobor, tiltott kéjelgés és erkölcs

Élénk vita övezi a Siófoki Városi Bíróság elnökének döntését, aki erkölcsre hivatkozva indokolta a Horthy-szobrot vörös festékkel leöntő Dániel Péter enyhe ítéletét. A Magyar Helsinki Bizottság praxisában olyan is akadt, hogy a bíró a jogszabályokkal szembemenve egyenesen erkölcsi alapon döntött. A bírát figyelmeztették.

[caption id="attachment_877" align="aligncenter" width="560" caption="A rongáló és a megrongált tárgy"][/caption]

A Horthy-szobrot piros festékkel leöntő Dániel Péter ügyvédet a Siófoki Városi Bíróság bűnösnek mondta ki rongálás vétségében a sértettnek okozott kár miatt. Megrovásban részesítette, de kimondta azt is, hogy cselekedete „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt".  Kónya István, a Kúria elnökhelyettese sietett elítélni a bírói indokolást, mondván, a jog, az ítélkezés, a büntető igazságszolgáltatás soha nem állhat az erőszak mellé. Utóbbiban igaza van a főbírónak. De a helyzet sommás megítélésén túl szerintem érdemes megvizsgálni a vitatott döntést közelebbről is.

Az eset rávilágít az egyik legrégibb jogelméleti dilemma lényegére, arra, hogy mi a jog és az erkölcs viszonya, pontosabban: erkölcsi természetű indokok megjelenhetnek-e egy jogállami bíróság döntésének indokolásában. Akár úgy, hogy bírák közvetlenül erkölcsi megfontolásra alapoznak egy döntést, ami adott esetben jogilag vitatható lesz, mert a bírói erkölcsi intuíciójából nem jogszerű döntés következik; akár úgy, hogy a bíró jogilag helyes döntést hoz, de a döntés indokolásában kijelenti, hogy a jogilag elmarasztalt cselekvést egyébként erkölcsileg helyesnek tartja.

Az első esetre volt példa a Helsinki Bizottság praxisában. Egy jelenleg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt járó ügyben tiltott kéjelgésért harminc nap elzárással sújtott nő a büntetés-végrehajtási intézetbe történő befogadása előtt már jelezte a családvédelmi szolgálatnál, hogy terhes, és a terhességét meg kívánja szakítani. Ezt követően a börtönben azt is kijelentette, hogy akár a büntetés-végrehajtás szervezetrendszeréhez tartozó, akár „külső” kórházban hajlandó magát alávetni a beavatkozásnak. A Gödöllői Városi Bíróság az elzárás félbeszakítása iránti kérelmet elutasította, és indokolásában kifejtette: „a bíróság tájékoztatja az eljárás alá vont személyt, hogy a bíróság nem nyújt segítséget olyan – egyébként törvényben, bizonyos körben meghatározott és engedélyezett – deviáns magatartás végrehajtásához, mely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő.”

Mire a nő szabadult, már nem volt lehetőség az abortusz elvégzésére, így 2008 áprilisában megszülte gyermekét. Pedig a jogszabályok alapján a szabálysértés miatt elzárt nőnek joga volt a büntetés megszakítására, az ellenkező álláspont mellett pedig nincs igazán jogi érv. A döntés valójában azért lett ez, mert a deviánsnak tekintett magatartáshoz, az abortuszhoz a döntéshozó bíró önkényesen nem akart hozzájárulni, miközben a művi terhesség-megszakítást a jog egyébként lehetővé teszi. Ebben az ügyben fegyelmi eljárás indult a bíró ellen, amelynek végén figyelmeztetésben részesült.

Dániel Péter esetében bizonyos tekintetben másról van szó. A két ügy annyiban persze azonos, hogy a bíró a döntésének indokolásában erkölcsi álláspontot fogalmazott meg, pedig a bírói felhatalmazás jogi értékelés kialakítására szolgál, és kívánatos, hogy elkerülhetetlen eseteket kivételével (pl. ha egy szerződés semmiségéről döntenek annak jó erkölcsbe ütközése miatt) a bírói ítéletben sem írásban, sem szóban ne legyen helye olyan kitételeknek, amelyekről a bíróság politikai vagy erkölcsi véleményére lehet következtetni. A bírónak ugyanis meg kell maradnia pártatlannak, és ez a követelmény a pártatlanság látszatát is magában foglalja. Ugyanakkor ez ennél mégis bonyolultabb kérdés, hiszen egyes eseteknek lényeges a politikai, történeti és erkölcsi kontextusa.

A két eset azonban annyiban eltér egymástól, hogy a szoborrongálási perben morális megfontolások nem befolyásolták a bírói döntés érdemét, vagyis az ítélkező bíró kimondta, hogy Dániel Péter bűncselekményt követett el, és ezért el is marasztalta őt. (Szakmai probléma ezzel az, hogy a bűncselekmény fogalmi eleme a társadalomra veszélyesség, és ha egy cselekményt társadalomra veszélyesnek minősítünk, akkor lehetetlennek tűnik azt egyszerre társadalmilag hasznos magatartásként értékelni az indokolásban.)

Ugyanakkor valóban nem lehet arról megfeledkezni az ítélet kialakítása során, hogy a cselekmény a politikai véleménynyilvánítás egy olyan esetét jelentette, amelyben nem egy közveszélyes bűnöző rombol egy akármilyen szobrot. A jog és az erkölcs nem választható el hermetikusan egymástól, mert akár a jogértelmezésben, akár a büntetéskiszabásban az alkotmánnyal összeegyeztethető erkölcsi megfontolásoknak is van korlátozott szerepük. Például azt, hogy mi az adott helyzetben általában elvárható magatartás, részben elkerülhetetlenül erkölcsi természetű indokok fogják meghatározni, és erkölcsi természetű megfontolások alapján veszi figyelembe enyhítő körülményként a bírói gyakorlat a sértett felróható közrehatását is. Ezért az indokolásának szerintem így kellett volna szólnia:

Dániel Péter tette a véleménynyilvánítás egy formája volt, amelyet egy olyan történelmi szereplő szobrának felállítása miatt hajtott végre, akinek a vészkorszakban történtek miatt történelmi felelőssége is van. Ugyanakkor az elkövető maga vállalta azt, hogy a cselekményét nyilvánosan hajtja végre, tudatosan vállalva ezzel a büntetőjogi következményeket. Az általa erkölcsi alapon elítélt történelmi szereplővel (akinek felelőssége a kárpótlási törvény alapján is megalapozható, hiszen az általa kormányzóként aláírt törvények alkalmazásával okozott jogsérelmek miatt kárpótlás járt) szembeni felháborodását azonban a Btk.-ba ütköző módon fejezte ki, amire a bíróság a megfelelő jogkövetkezményeket alkalmazta, a büntetés kiszabása során pedig értékelte azt a tényt, hogy a vádlott nyilvánosan vállalta tettét, és egy olyan szimbolikus szereplővel szemben fejezte ki jogsértő módon a véleményét, akinek felelőssége van a zsidótörvények meghozatalában és 600 ezer magyar zsidó állampolgár szisztematikus kivégzésében.

Ebben az indokolásban megjelenik az, hogy Dániel Péter nem akármilyen szobrot öntött le, hogy felháborodása érthető és tette véleménynyilvánítás, de nem jelenik meg benne az, hogy a jogsértést társadalmilag hasznosnak vagy erkölcsileg helyesnek tartja a bíró. Körülbelül olyan ez, mint amikor a menthető felindulásból elkövetett emberölésnél azt mondja maga a jogalkotó, hogy a menthető (vagyis erkölcsileg lényeges) motiváció alacsonyabb szankciót indokol, de azt nem mondja senki, hogy az erőszakos magatartással megvalósított jogsértést társadalmilag hasznosnak lehet tartani. A történelem, kortárs publicista vagy bármely állampolgár alkothat ilyen ítéletet egy jogellenes cselekedetről, bíró semmiképpen nem.

Ezzel együtt az ítéletet meghozó bíró komoly érdeme, hogy az esetet a szokásos mechanikus jogalkalmazással szemben alapjogi kérdésként is vizsgálta, vagyis figyelemmel volt arra, hogy az egyébként tényállásszerű cselekedet a véleménynyilvánítás esete, és az sem kerülte el a bíró figyelmét, hogy a vélemény tartalmilag a demokratikus jogállam melletti elkötelezettséget fejezi ki. Helytelen lenne megfeledkezni erről a tényről akkor, amikor szakmai kritikát fogalmazunk meg a döntésről, illetve annak indokolásáról.

(Időközben kiderült, meglehet, a bíró indoklását az MTI tudósítója rosszul idézte. Ettől álláspontom az erkölcs és a jog viszonyáról nem változott.)

Tóth Balázs

2012. május 23.

Navracsics vs. Darák: 0:1 - avagy a Cozma-ítélet és a független bíróság

A Cozma-ügyben született győri ítélet sokakat felháborított, mivel túl enyhének találták a másodfokú bíróság által kiszabott büntetést. A közigazgatási és igazságügyi miniszter múlt hétfőn egy interjúban egyenesen arról beszélt, hogy az ítélkezési gyakorlat felülvizsgálatát kéri a legfelsőbb bírói fórum elnökétől. Kedden meg is írta levelét Darák Péternek, a Kúria elnökének, amelyben a következetlen vagy ellentmondásos ítéletek mint a Cozma-ügyben hozott, túlzottan enyhének tartott, s emiatt nagy társadalmi felháborodást kiváltó másodfokú döntés – kapcsán kérte a legfőbb bírót, hogy tegyen lépéseket a bírói gyakorlat következetesebbé és a “társadalom elvárásaival nagyobb összhangot mutatóvá tétele” érdekében.

Pénteken nyílt levélben arról kérdeztük a minisztert, hogy szerinte a Kúria elnökéhez intézett levele mely álláspontunk szerint nehezen értelmezhető másként, mint a végrehajtó hatalom nyomásgyakorlási kísérleteként hogyan egyeztethető össze a bírói függetlenség tiszteletben tartásával, illetve miért tartja indokolatlanul enyhének a Cozma-ügyben kiszabott ítéletet. A miniszter válaszolt felvetéseinkre, érveit azonban nem tartjuk meggyőzőnek.

Az alábbiakban két dologra teszünk kísérletet: egyrészt megpróbáljuk közérthetően elmagyarázni, miként lehet, hogy a Győri Ítélőtábla döntése ennyivel enyhébb, mint az elsőfokú bíróságé, másrészt rámutatunk, miért találjuk elégtelennek az igazságügyi miniszter válaszait.

Nem elég szigorú?

Marian Cozmát, az MKB Veszprém játákosát 2009. február 8-án gyilkolták meg egy veszprémi szórakozóhely előtt, miközben két sporttársát életveszélyesen megsebesítették. A Győri Ítélőtábla ez év áprilisában enyhítette az elkövetőkre kiszabott korábbí ítéletet, így az első fokon életfogytiglani fegyházra ítélt Raffael Sándor és Németh Győző büntetését 18-18 év börtönre, míg Sztojka Iván 20 éves fegyházbüntetését 8 év börtönre változtatta.

Az emberölésre kiszabható büntetés lehetséges mértéke függ attól, hogy hogyan minősíti a bíró az ölési cselekményt. Az emberölés ún. “alapesete” öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel, minősített esete viszont akár életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető. Ha tehát nem állapítható meg a minősített eset, akkor az nagy ugrást jelent „lefelé” a maximálisan kiszabható büntetés tekintetében (életfogytig terjedő szabadságvesztésről 15 évre).

Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a Marian Cozma halálához vezető eseménysor egy pontján a három fővádlott között ún “szándékegység” alakult ki arra nézve, hogy több személy életét kioltsák. A bíróság szerint tehát mindannyian több ember halálát akarták, ennek érdekében cselekedtek együtt. Márpedig a Büntető Törvénykönyv szerint ha az emberölést több emberen követik el, az minősített esetnek számít, így a  büntetés tíz évtől húsz évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés (a kísérletnek ugyanaz a büntetési tétele, mint a befejezett bűncselekménynek, így akkor is felelősségre vonható valaki több emberen elkövetett emberölésért, ha senki nem hal meg, ami jelen esetben sajnos nem így történt).

A büntetőeljárásban a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeket a vádlottak terhére értékelni nem lehet. Mivel pedig a Cozma-ügyben a másodfokú bíróság – szemben az elsőfokkal – úgy látta, nem bizonyítható egyértelműen, hogy az egyébként valószínűleg rendkívül gyorsan lezajló eseménysor valamely pontján létrejött a több személy megölésére irányuló szándékegység a vádlottak között, nem minősíthette a cselekményt több emberen elkövetett emberölés kísérletének, ezáltal nem tekinthette a cselekményt az emberölés Btk. szerinti minősített esetének, és ennek megfelelően más keretek között kellett kiszabnia a büntetést, mint tette azt a megyei bíróság.

A Győri Ítélőtábla ezért Raffael Sándort egyrendbeli – nem minősített – emberölésben, Németh Győzőt egyrendbeli – szintén nem minősített – emberölés kísérletében találta bűnösnek, és mindkettőjüket (valamint a harmadik fővádlottat is) elmarasztalta testi sértés miatt is a többi áldozattal szemben elkövetett cselekményeik miatt. Mivel nem csak egy bűncselekményben találta bűnösnek az ítélőtábla a három elkövetőt, ezért ún. halmazati büntetést szabott ki, aminek következtében a maximális büntetési tétel az emberölés alapeseténél alkalmazható 15 évről 20 évre emelkedett. A bíró tehát az általa kétséget kizáróan bizonyítottnak talált minősítés alapján Raffaelre és Némethre legfeljebb 20 évi szabadságvesztést, Sztojka Ivánra pedig a testi sértések kapcsán 12 évet szabhatott ki.

Azt, hogy a cselekmények ilyen minősítése helyes volt-e,  nem tudhatjuk, hiszen nem ismerhetük olyan részletességig a tényállást és a beszerzett bizonyítékokat, hogy ezt megítélhessük. De ugyanígy nem tudhatja Navracsics Tibor és a bírói döntés sok más kritikusa sem.

Arról a kérdésről, hogy ilyen minősítés mellett a törvényi maximumhoz közelítő büntetés kellően szigorú volt-e, hosszan lehet vitatkozni, de e vita lefolytatásához érdemes áttekinteni az utóbbi időben ismertté vált döntések alapján kirajzolódó gyakorlatot.

A napokban adott hírt például a magyar sajtó arról, hogy jogerősen 17 év fegyházbüntetésre ítélték a nagymányoki „darabolós” gyilkost, aki alvó testvérét baltával agyonverte, majd feldarabolta, és a torzót le is videózta. Ez kétszeresen is minősített emberölés (az elítélt védekezésre képtelen személyt ölt meg különös kegyetlenséggel), a büntetés (mind a megyei bíróságon, mind az ítélőtáblán) mégis enyhébb lett, mint amit a Cozma-ügy két vádlottjára (igaz, halmazati büntetésként) a bíróság kiszabott.

Jelentősen enyhébb büntetést, 12 év fegyházat kapott az a gyomaendrődi férfi is, aki egy sárkaparó ráccsal 3000 forintért agyonverte idős ismerősét, noha őt szintén emberölés minősített esetében (nyereségvágyból elkövetett emberölés) találták bűnösnek.

Emberölés és kifosztás halmazatáért 13 év börtönt kapott az a férfi, aki egy Győr-környéki állatmenhely tulajdonosnőjét egy szóváltást követően baltanyéllel agyonverte, holttestét elégette, elásta, majd áldozatának értékeit magához véve elmenekült a helyszínről.

Anélkül, hogy állást kívánnánk foglalni a Cozma-ügyben hozott ítélet szigorának elégségességét illetően, annyit elmondhatunk, e döntések fényében a Győri Ítélőtábla által kiszabott büntetés kirívóan enyhének nem mondható.

A miniszter válaszol

A fentieket azért tartjuk szükségesnek elmondani, hogy akik hajlandóak a Cozma-ügy kapcsán kirobbant vitában érveken alapuló diskurzust folytatni, azok az alapvető tények ismeretében tehessék meg ezt.

A konkrét ügytől tulajdonképpen teljesen független a nyílt levél, amelyben azt kifogásoltuk, hogy az igazságügyi miniszter a társadalom elvárásaira emlékeztetve próbálta rávenni a Kúria elnökét, hogy tegyen lépéseket a szigorúbb ítélkezési gyakorlat érdekében.

Kifogásainkra adott válaszában a miniszter – többek között – a feladatköréből adódó felelősségére hivatkozik: "miniszterként felelős vagyok az igazságszolgáltatást érintő kormányzati feladatok elvégzéséért, így többek között a büntető anyagi jogi szabályok Országgyűlés elé terjesztéséért, így ha azt tapasztalom, hogy ezen szabályok gyakorlatban való megvalósulása során nem töltik be megfelelően a céljukat, úgy erkölcsi kötelességemnek érzem jelezni ezt azon személy felé, akinek az alaptörvényből eredően kötelessége a jogalkalmazás egységének biztosítása, nevezetesen a Kúria elnöke részére".

[caption id="attachment_409" align="alignnone" width="560" caption="Fotó: HVG / Stiller Ákos"][/caption]

A mondat tartalmazza a helyes választ – nagy kár, hogy az első tagmondat után folytatódik a szöveg, és ez a folytatás már nem állja meg a helyét. Miniszterként Navracsics Tibor a büntető anyagi jogi szabályok Országgyűlés elé terjesztéséért felel. Itt kellett volna kitenni a pontot. A kormányzatnak a büntető jogszabályok módosításában (például a büntetési tételek emelése, új minősítő körülmények beiktatása) való részvétellel – azaz törvényjavaslatok előterjesztésével – van lehetősége orientálni az ítélkezési gyakorlatot, ha túl enyhének érzi, és e lehetőséggel Navracsics Tibor kormánya nagy előszeretettel él is  (gondoljunk a közpémérték újbóli bevezetésére, a bírói mérlegelés lehetőségét kizáró “három dobás” szabályozásra, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre).

A hatalmi ágak megosztásának elvéből fakadóan azonban a jogszabályi keretek megalkotásában való részvétellel véget ér  a végrehajtó hatalom feladata. Ezen túl nem szólhat bele a bíróságok munkájába, még jóindulatú figyelmeztetés formájában sem, és különösen nem egyedi üggyel kapcsolatban. Bár a miniszter levele azt tartalmazza, hogy a Cozma-ügyet csak példaként említette, a Darák Péternek írt szöveg valójában egyértelművé teszi, hogy itt a konkrét másodfokú ítélet indította megszólalásra a miniszert (“[…] a közelmúlt nagy visszhangot kiváltó ítéleteivel – köztük elsősorban a Marian Cozma halálát okozó veszprémi emberölés ügyében hozott ítélettel […]”).  Az egyedi ügyekben hozott döntésekkel kapcsolatban Navracsics Tibor miniszterként nem engedheti meg magának, amit egyetemi tanárként, tudósként egyébként megtehetne: nem bírálhatja – még ilyen némiképp burkolt formában sem – a bíróság konklúzióját.

Első olvasatra talán fel sem tűnik, de valójában különösen aggályos az az érv, hogy a miniszter erkölcsi kötelességének tekintette a levél megírását. Miniszterként ugyanis a magatartását a hatalmi ágak elválasztásának jogállami elve határozza meg, a saját erkölcsi felfogása nem írhatja felül alkotmányos státuszát. Posztjánál fogva tiszteletben kell tartania a jogszabályok és jogelvek adta kereteket, különben úgy jár el, mint az a gödöllői bíró, aki egy elzárását töltő prostituáltnak arra hivatkozva nem engedélyezte az abortusz céljából kért büntetésfélbeszakítást, hogy "a bíróság nem nyújt segítséget olyan deviáns magatartás végrehajtásához, amely a magzati élet kioltásához vezet, s az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő". Az ezzel kapcsolatban indított személyiségi jogi pert az érintett a Helsinki Bizottság segítségével megnyerte. A polgári bíróság kimondta: a bíró nem rendelheti alá jogalkalmazási tevékenységét a saját erkölcsi meggyőződésének. A mérce jelen ügyben is azonos: a két hatalmi ág közötti jogilag szabályozott viszony nem teszi lehetővé bizonyos határok átlépését – mégoly megalapozott erkölcsi indokból sem.

A miniszter felhívta figyelmünket, hogy az általa egyébként csak példaként említett ügy jogerősen lezárult, így fogalmilag is teljesen kizárt, hogy ezügyben nyomást gyakorolhatott volna az igazságszolgáltatásra. Navracsics Tibor nyilván pontosan tudja, hogy a jogerős másodfokú döntéssel szemben az ügyész felülvizsgálati kérelemmel élhet – mégpedig éppen a Kúriához, amelynek elnöke az eredeti levél címzettje volt. Ha komolyan vesszük – márpedig komolyan vesszük – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 3. §-át, amely szerint a bírák "függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók", azt kell mondanunk: az eljárásnak ennél kínosabb pontján és ennél rosszabb helyre nem is érkezhetett volna a végrehajtó hatalom jelzése arról, hogy milyen irányú ítélkezést tartana kívánatosnak.

A miniszternek címzett nyílt levelünkben felsoroltuk azokat a beiktatása óta tett lépéseket, amelyeket a hatalmi ágak elválasztása és a bírói függetlenség szempontjából a legaggályosabbnak látunk (semmisségi törvény; az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása, az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek minősített szabályok beemelése az Alaptörvénybe, a Legfelsőbb Bíróság elnökének eltávolítása mandátumának lejárta előtt; határozati javaslat arról, hogy nem kell végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott, de a kormányzatnak nem tetsző döntést), és megkérdeztük, hogyan tartja összeegyeztethetőnek ezeket a jogállam megerősítésére tett választási ígéretekkel.

A miniszter erre adott válasza igen tömör: “Tájékoztatom arról, hogy igazságügyért felelős miniszterként, a végrehajtó hatalom legfőbb szervének tagjaként nem terjed ki felelősségem azon ügyekre, amelyeket Ön nyílt levelének 3. pontjában felsorolt, azok törvényhozási tárgykörbe tartoznak, így azokról Magyarország legfőbb népképviseleti szerve, az Országgyűlés döntött.”

Ezt a választ több okból nehéz elfogadni. Egyrészt az Emberi Jogok Európai Bíróságára vonatkozó határozati javaslatot Navracsics Tibor jegyzi, így azzal kapcsolatban mindenképpen elvárható lenne, hogy véleményt mondjon.

Másrészt a replikában sajátos ellentmondás mutatkozik a bíróságokkal kapcsolatos aktivitáshoz képest: míg a bírói ítélkezési gyakorlattal kapcsolatban a miniszter nem érezte problematikusnak, hogy jelezze aggályait az ítélkezési tevékenységgel összefüggésben, addig úgy tűnik, hogy a törvényhozásnak a végrehajtó hatalomtól való elválasztását sokkal komolyabban veszi, és nem hajlandó véleményt mondani az Országgyűlés vitatható lépéseiről. Ugyanezt az önkorlátozást várnánk a bíróságok tevékenységével összefüggésben is.

Harmadrészt arról sem szabad megfeledkezni, hogy a jogalkotási eljárás során a parlamenti bizottságokban a kormány azon törvényjavaslatokkal kapcsolatban is kifejti az álláspontját, amelyeknek nem előterjesztője. A semmisségi törvény kapcsán például Répássy Róbert, a Navracsics Tibor vezette minisztérium képviseletében az alkotmányügyi bizottság előtt azt hangsúlyozta, hogy a semmisség nem idegen a magyar jogalkotástól, és egy szóval sem tért ki rá, hogy aggályos lehet, ha egy demokratikus jogállam bíróságainak egyedi döntéseit a jogalkotó törvénnyel írja felül. Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései kapcsán az alkotmányügyi bizottságban lefolytatott vita során ugyanő csak annyit mondott: “a kormány megtárgyalta a javaslatot és támogatja”, noha az átmeneti rendelkezések tartalmazzák például az ügyész azon jogát, hogy tetszése szerint válasszon bíróságot a vádemeléshez, ami nyilvánvalóan ellentétes a tisztességes eljáráshoz fűződő jog részét képező fegyveregyenlőség elvével, s így mind az akkor még hatályos Alkotmánnyal (egyébként az Alaptörvénnyel is), mind pedig az Emberi Jogok Európai Egyezményével – amint ezt utóbb 166/2011. (XII. 20.) AB határozatában az Alkotmánybíróság meg is állapította. Ha tehát utólag nem is tehetné, a jogalkotási folyamat során az igazságügyi miniszternek lett volna lehetősége az aggályait a végrehajtó hatalom legfőbb szervének tagjaként is kifejteni. Nem találjuk azonban nyomát, hogy megtette volna.

És végül emlékeztetnünk kell: Navracsics Tibor országgyűlési képviselőként mindezen jogszabályokat megszavazta, noha képviselőként – a “nem” gomb megnyomásával – szintén módjában állt volna jelezni, ha akár erkölcsi, akár jogi aggályai lettek volna ezekkel az – álláspontunk szerint – a hatalommegosztás elvét durván áthágó megoldásokkal szemben.

A vita vége  

A bíróságok függetlenségének védelmére természetesen a legilletékesebb és legalkalmasabb személy a Kúria elnöke, aki a Navracsics  Tibornak adott válaszában világosan fogalmazott: az igazságügyminiszter nem jogosult a bűncselekmények ítélkezési gyakorlatának felülvizsgálatát kérni.

[caption id="attachment_410" align="alignnone" width="560" caption="Fotó: HVG/ Túry Gergely"][/caption]

Darák Péter kulcsfontosságúnak nevezte az igazságszolgáltatás egyik legalapvetőbb értéke, a pártatlanság szempontjából, hogy a bíró döntését se a közhangulat, sem más, az eljárás keretein kívüli körülmény ne befolyásolhassa. Mindezek alapján a Kúria elnöke nem látott lehetőséget az igazságügyminiszteri kérés teljesítésére, és leszögezte: az alaptörvény és a többi jogszabály alapján mindent megtesz az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, ám az igazságügyi miniszter napokban küldött levele, illetve az abban példaként említett Cozma-ügy vonatkozásában jelenleg nincs tennivalója.

A gyors és lényegre törő válasz remény arra, hogy a bíróságok továbbra is helyt állnak a jogállam őrzőjeként. Mi nagyon bízunk benne.