Az ügyészség megszüntette a nyomozást egy nyilvánvaló gyűlölet-bűncselekményügyben. Pedig két elkövető nevét egy ismeretlen szemtanú már a bántalmazás napján bejelentette telefonon. Ők maguk sem tagadták, hogy ott voltak a bűncselekmény helyszínén. Ráadásuk egyikük terhelő vallomást tett a másikra.
„Túl súlyos – túlságosan enyhe.” A bírósági ítélet megítélése erősen függ bírálója nézőpontjától. Hogyne lenne így a rasszista sorozatgyilkosság múlt héten megszületett verdiktje esetében.
A Budapest Környéki Törvényszék a lehető legsúlyosabb büntetést, tényleges életfogytiglani szabadságvesztést szabott ki cigányok ellen elkövetett rasszista sorozatgyilkosság vádlottjaira, Kiss Árpádra, Kiss Istvánra és Pető Zsoltra. Ha fellebbezésük eredménytelen lesz, mindhárman életük végéig börtönben maradnak, mert az első fokú bíróság még a lehetőségét is kizárta annak, hogy idővel szigorú feltételek mellett esetleg feltételesen szabadábra helyezzék őket. A negyedrendű vádlottnak, a közvetlenül nem gyilkoló, a bűnbandához később csatlakozó, bűntársai fuvarozásában és a felderítésben segédkező Csontos Istvánnak pedig – ez idő szerint legalábbis úgy áll – 13 évet kell fegyházban töltenie, és ez alatt feltételesen sem helyezhető szabadlábra.
Mérték
Egyik vádlott ítélete sem jogerős még, ráadásul ez ideig a döntés írásos változata sem ismeretes, mégis elkezdődött a verdikt nyilvános megvitatása: igazságos vagy igazságtalan volt-e, a bíróság mindenben kellő körültekintéssel járt-e el? Ilyen súlyú ügynél (a rasszista gyilkosságsorozat hat ember halálát követelte, többeket megnyomorított és a magyarországi cigány közösségeket másfél éven át tartotta rettegésben) ez természetes és helyes, hiszen az efféle viták képesek megvilágítani, a közvélemény számára felfoghatóvá tenni az ítélet észjárását, valamint végeredményben segítenek tudatosítani e fertelmes bűncselekmények valódi jelentőségét. Szintén természetes, de már kevésbé üdvös, hogy nem csak őszinte felháborodás vagy naiv értetlenség övezi a nagy figyelmet kapó verdikteket, hanem sokszor „aljas indokból vagy nyereségvágyból” magyarázzak őket félre. Politikusok és szélsőséges csoportok ilyenre kifejezett hajlamot mutatnak, nem volt ez másképpen most se.
Még azok közül is, akik egyébként elfogadják, hogy a büntetőper során a bíróság többé-kevésbé helyesen rekonstruálta a vádlottak szerepét a gyilkosságokban, mint „szokatlant” és „igazságtalant” két oldalról is bírálják a Miszori László vezette tanács által megállapított büntetések mértékét. Az áldozatokkal együttérzők némely csoportja kevesli a negyedrendű vádlott 13 éves szabadságvesztését. A vádlottak „bajtársai” meg a többi romagyűlölő rasszista pedig sokallja a három életfogytiglani szabadságvesztést, mondván, ha cigányok lennének az elkövetők, biztosan sokkal kevesebbet kapnának.
Differencia
Csontos büntetését keveslő kritikusok valójában elvitatják a modern jogállami igazságszolgáltatásnak azt a képességet, hogy képes differenciálni, különbséget tenni a bűnösség súlyát illetően, és hogy ez a képessége valójában az ítélkezés igazságosságát szolgálja. A jogászoknak ma már nem kell különösebben magyarázni (a közvélemény még nagyon is rászorul), mennyire helyes az, ha nem minősül azonos súlyúnak egy autó ellopása, illetve a három halálos áldozattal járó fegyveres bankrablásban való közvetlen részvétel; és még akkor sem, ha az erőszakos bűncselekményt a lopott autóval követik el, és a kocsitolvaj is tudván tudja, mire kell az elkötött gépjármű, sőt egyenesen ő a bankrablók sofőrje.
A hagyományos (történeti) igazságszolgáltatási formáknak kevés érzékük volt a különbségtételre, sokszor kollektívan, a részvétel súlyától függetlenül büntetették a vádlottakat, és a viszonyítás alapja a legsúlyosabb bűn, illetve büntetés volt. E logika szerint (és így gondolkodnak a Csontos ítéletét keveslők is) miután bebizonyosodott, hogy az első-, másod- és harmadrendű vádlott bűnös hatszorosan minősülő emberölésben és egyéb bűncselekményekben, a bűnsegédként nekik szekundáló Csontost is a legsúlyosabb büntetéssel kellett volna sújtani. Az elégedetlenkedők azonban figyelmen kívül hagynak számos lényeges körülményt, amit a bíróság jó okkal figyelembe vett. Három bűntársával szemben Csontos nem vett részt a teljes bűncselekmény-sorozatban, hanem a két utolsó gyilkosságnál működött közre részben sofőrként, részben felderítőként. Részvételének tárgyi súlya tehát jóval elmarad társaié mögött. Fontos különbség az is, hogy ő elismerte a bűncselekményeket, és vallomásaival segítette a büntetőeljárást, míg három egykori cimborája konokul tagad. Hosszabb határozott idejű szabadságvesztést esetleg így is kiszabhatott volna Miszori László bíró tanácsa, de nagyot hibázott volna, pontosabban hivatása elemi szabályai ellen vétett volna, ha a lényeges különbségeket figyelmen kívül hagyva életfogytiglanra ítéli Csontos István is. A büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett tettel, a bűnelkövető társadalmi veszélyességével, és több elkövető esetén arányosnak kell lennie a bűncselekményben betöltött szerepük szerint is.
Összevetés
Ami már most a három tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (tész) kiszabását illeti, a Magyar Helsinki Bizottság a bevezetése óta élesen bírálja a tész-t mint embertelen és értelmetlen büntetést. Azért küzdünk, hogy a bírók ne szabhassák ki. (Álláspontunkról bővebben itt olvashat.) A Büntető Törvénykönyvben mindenesetre jelenleg a tész a legsúlyosabb büntetés, és Miszoriék a mostani ítéletükben azt a logikát érvényesítették, hogy hol máshol alkalmazandó a legsúlyosabb szankció, mint éppen jelen esetben, egy több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, aljas indokból, részben 14. életévét be nem töltött személyek sérelmére, bűnszervezetben elkövetett gyilkosságsorozat ítéletében.
Mi tehát a Helsinki Bizottságnál nem örülünk a bíróság tész-es ítéletének, de azt a bírálatot komolytalannak, sőt velejéig hazugnak tartjuk, hogy hasonló esetben a cigányok enyhébb büntetést kaptak volna. Ugyan jó ideje nem készült megbízható empirikus kutatás a többségi és kisebbségi vádlottakat sújtó ítéletek különbségeiről, de azt csak eszementek vagy bajkeverők állítják, hogy a romák a többségiekhez képest előnyt élveznének a bíróság előtt. Ha így lenne, az jogszociológiai kuriózumnak számítana. Rasszjegyekkel, szociálisan és kulturálisan megkülönböztethető, az élet minden területén hátrányban lévő, tömegesen elutasított, vagyis megvetett kisebbségek ugyanis „nem szoktak” éppen az ellenük indított büntetőeljárás során különös védettséget élvezni.
Mindig nehéz különféle büntetőeljárásokat, ítéleteket összehasonlítani, az elkövetők etnikai származását a kívülállók többnyire egyébként sem ismerik. De a 2006-os olaszliszkai lincselés nyomán, amelynek halálos áldozata a többséghez tartozott, az elkövetők pedig kivétel nélkül cigányok voltak, a 2009-ben született jogerős ítéletben a nyolc vádlott közül hárman is életfogytiglani szabadságvesztést kaptak, amit 30 év múlva lehet felülvizsgálni, addig tehát ők biztosan fegyházban maradnak (és nagy az esélye annak, hogy utána is). A tész ez esetben jó okkal maradt el, hiszen a rasszista gyilkosságsorozathoz képest jóval kevesebb minősítő körülmény nyomott a latban. Egy halálos áldozat volt, aki felnőtt volt, hiányzott a kiterveltség, az aljas indok, és bűnszervezet sem volt. Vitán felül áll mindkét bűncselekmény (az olaszliszkai és a rasszista sorozatgyilkosság) bestialitása, mégis a különbségek észleléséhez nem szükséges a valóságtól elrugaszkodó, éteri jogérzék. A különös kegyetlenséggel elkövetett olaszliszkai gyilkosság perének tanácsvezető bírája egyik tanulmányában maga is a tész „kivételes jellegéről” értekezik. (2011-ben ő még „10–12” tész-es elítélésről tudott, azóta elszaporodtak az ilyen verdiktek.)
A közelmúlt óriási felháborodást kiváltó ügyei azt bizonyítják, hogy a roma származás semmiképpen nem mentesít a tész alól. Első fokon idén ezt a büntetést szabták ki Bándy Kata rendőrségi pszichológus meggyilkolásával vádolt férfira és a 11 éves Szita Bence egyik cigány származású gyilkosára. (Egyik ügyben sem született még jogerős ítélet.)
Számtan
A „cigányok kivételezettségéről” fantáziálók másik rögeszméje, hogy Magyarországon a gyilkosok mind a romák közül kerülnek ki. Ha mindkét feltételezés igaz lenne, akkor kirívóan kevés szigorú (hosszúidős vagy életfogytiglani) büntetés születne emberölés miatt induló perekben. Ez azonban a legkevésbé sincs így.
Hazánkban a 2000-es években nagyjából 130–200 emberölést követnek el évente. Az ezekben indított bűnperek ítéleteiről nem találtunk statisztikát. Készült viszont tanulmány a Debreceni Ítélőtábla (DÍ) büntetéskiszabási gyakorlatáról, amely a szerző szerint megfelel az országosnak. Balla Lajos bíró (ő ítélkezett másodfokon az olaszliszkai ügyben) a 2005 és 2010 közötti emberölési ítéleteket dolgozta fel. A vizsgálatból kimaradtak azok az ügyek, amelyeknél a halmazati szabályokat kellett alkalmazni, amelyek kísérleti szakban megrekedtek, illetve amelyeknél a Btk. korlátlan enyhítésre ad lehetőséget. Balla bíró tehát a befejezett (bár nem mindig halálos következményű) emberölések alap-, valamint minősített eseteit vizsgálta.
Első mintájába 46 büntetőügy és 52 vádlott került, akiket emberölés alapesete miatt ítéltek el (büntetési tétele 5–15 év). A vádlottak 79 százaléka (41 fő) legalább 10 éves szabadságvesztést kapott és 8 évnél senki sem kapott kevesebbet. Vagyis miközben az ún. „középmértékes szabály” a vizsgált időszakban még nem volt hatályban, a bírói gyakorlat mégis a büntetéseket már akkor a büntetési tételkeret középmértékéből kiindulva határozta meg.
A másik mintába az emberölés minősített esetei kerültek (ilyen ügynek számít az olaszliszkai gyilkosság és a rasszista gyilkosságsorozat is). 80 ilyen perben 109 terheltet ítélt el a DÍ. Bár a minősített eseteknél a büntetési tétel a vizsgált időszakban megváltozott, 2009. augusztus 9. óta a korábbi 10–15 éves szabadságvesztés 10–20 évre nőtt, ez még az ítélkezési gyakorlatot csak elvétve befolyásolhatta. (A büntető bíráskodásnál az elkövetés alatt hatályos meg az azóta hatályba lépett rendelkezéseket kell összevetni és a kedvezőbbet kell alkalmazni.)
A 109 terheltből 64-nél egyetlen minősítő körülményt talált a bíróság. Sokakat meglephet, hogy a büntetések nagyobb szóródást mutatnak, mint az emberelölés alapeseteinél, és minden negyedik kirótt szabadságvesztés 10 év alatti, 1 esetben még kirívóan enyhe, felfüggesztett szabadságvesztést is kiszabott a DÍ. Ennek leginkább az az oka, hogy 9 olyan szülő nő is található az almintában, aki közvetlenül a szülés után megpróbálta megölni gyerekét. A Btk. és ítélkezési gyakorlat is elismeri a „szüléssel járó különleges állapotot”, amelyet a bíró súlyozott enyhítő körülményként értékelhet. Így aztán esetükben az ítéletek a 2 év felfüggesztettől a 6 év letöltendőig szóródnak (jellemzően 4 és 6 év köztiek).
A „maradék” 55 fő egyszeresen minősülő emberölés miatt elítélt közül 7-en (13%) vannak, olyanok, akik 10 évnél kevesebbet kaptak (legtöbbjük első bűntényes fiatalkorú, bűnsegéd, vagy a cselekménye távoli kísérletnek minősült), 45-en (82%) 10–20 év között kaptak, a legtöbben, 11-en 13 évet, 10-en 12 évet és 7-en 15 évet. 3 személyre életfogytiglanit szabtak ki, amit legkorábban 30, 35 és 40 év múlva lehet felülvizsgálni.
A többszörösen minősülő emberölések elkövetőinél (45 fő) értelemszerűen súlyosabb büntetéseket találunk. 7 életfogytost (16%) – közülük 1 tész-es, míg 6-ukat legkorábban 30 év múlva lehet feltételes kedvezménnyel szabadítani –, 25 fő kapott 14–20 éves szabadságvesztést, míg 7-en 10 év alattit (az indokok hasonlóak, mint az egyszeresen minősülő terhelteknél).
Mint látható, a magyar bíróság egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a gyilkosokkal – sem a cigányokkal, sem a többségiekkel. Miszori László tanácsának büntetéskiszabása pedig csak annyiban tér el az Európában a legszigorúbbak közé tartozó hazai gyakorlattól, amennyire a rasszista gyilkosságsorozat kirí a többi gyilkosság közül. Vagy még annyira sem.
Zádori Zsolt
Július elején összesen harmincnégy év letöltendő szabadságvesztésre ítélt a bíróság kilenc embert gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt. Korábban a bíróságok nem osztották ilyen könnyen és bőkezűen az éveket. (Munkatársunk cikke a Szuverén számára íródott, eredeti megjelenési helyén itt olvasható. [a szerk.])
A miskolci ügy volt az apropója annak a Magyar Helsinki Bizottság által indított kutatásnak is, amelyben az ország valamennyi bíróságán 2007 és 2011 között jogerősen befejezett olyan ügyek iratait vizsgáltuk, ahol az ügyész gyűlölet-bűncselekmény – avagy a büntető törvénykönyv (Btk.) megfogalmazása szerint közösség tagja elleni erőszak – miatt emelt vádat, vagy a bíróság e törvényhely alapján ítélte el a vádlottat. Arra kerestünk választ, hogy milyen közös jellemzőkkel bírnak a hatóságok elé kerülő ügyek, létezik-e egységes ítélkezési gyakorlat.
A hivatalos statisztikákban összesen húsz (!), az érintett ötéves időszakba tartozó, jogerősen lezárult büntetőügy szerepel. Ez elképesztően alacsony szám. A mindennapi tapasztalataink, a híradások, a nem hivatalos kimutatások (lásd például az Athena Intézet adatbázisát) és a nemzetközi összehasonlítások is nyilvánvalóvá teszik, hogy ennél nagyságrendekkel több, előítélet motiválta cselekmény fordul elő Magyarországon. Ezek egy részét minden bizonnyal a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság, a kisebbségi csoportokkal szembeni masszív kirekesztő közbeszéd miatti félelem miatt nem jelentik a sértettek vagy a szemtanúk. Sokan gondolhatják azt is, hogy egy pofon vagy az összetört kertkapu miatt nem érdemes a rendőrségre menni. Akik mégis elmennek, azoknak a feljelentését előfordul, hogy nem fogadják, ha igen, akkor helytelenül minősíthetik a tanúvallomás alapján feltárt cselekményt. A kutatás során is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyűlölet-bűncselekmények egy részét a rendőrség garázdaságként (olykor testi sértésként) minősíti. Utóbbi eseteket a gyűlölet-bűncselekménytől az elkövető szándéka, motivációja különbözteti meg: ha az elkövető azért támadja meg áldozatát, mert előítéletes vele szemben, tehát az a meggyőződése, hogy a sértett alacsonyabb rendű, jogos vele szemben a megvetés, akkor gyűlölet-bűncselekményt követ el. Ha ez a motiváció hiányzik, a támadás oka más, például a félelem, akkor helyes az enyhébb megítélésű garázdaságként minősíteni a cselekményt. Való igaz, a különbségtétel nem mindig egyszerű, ezt nyilván nem segíti az sem, hogy (a korábbi) Rendőrtiszti Főiskola kötelező tematikája szerint egyetlen percet sem tanulnak a leendő rendőrök a gyűlölet-bűncselekményekről, a szakközépiskolákban nyilván még annyit sem. Ahhoz, hogy lássuk, vajon hány esetben „minősít alul” a hatóság, s így teljes képet kaphassunk a gyűlölet-bűncselekmények és a hatósági gyakorlat „viszonyáról”, a garázdaság és testi sértés miatt indult eljárásokat is vizsgálni kellene. Ez egy jövőbeni, tágabb spektrumú kutatás tárgya lehet.
A vizsgált időszakba eső húsz ügy közül tizennyolc állt rendelkezésünkre. A három tucat ügy alapján felvázolhatjuk annak a tipikus gyűlölet-bűncselekménynek a jellemzőit, amely miatt az elkövetőket a bíróság felelősségre vonja. A tipikus ügy ez: néhány, munka nélküli, kevéssé iskolázott, az áldozatnál erősebb testalkatú vagy agresszív viselkedésű fiatal nappal az utcán megtámadja a kiválasztott áldozatot; a támadók a sértett védett csoportját szidva bántalmazzák a sértettet, nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okoznak.
Plasztikusan: A sértettet és barátnőjét ketten bántalmazták: a barátnő bátyja és annak haverja. A verekedés okát a báty fogalmazta meg: „Hogy lehet, hogy összeállsz egy cigánnyal?” A sértettet meglökték, ő elesett, a földön testszerte rugdosták, közben szidalmazták: „Büdös cigány, ha még egyszer meglátlak, elvágom a nyakad.”
Az eseteknek rendszerint vannak szemtanúi, akik bejelentést tesznek a rendőrségen, amely garázdaság vagy testi sértés miatt kezd el nyomozni. Később a hatóságok a tanúvallomások alapján feltételezve az elkövető cselekményének előítéletes szándékát megváltoztatják a minősítést, és gyűlölet-bűncselekmény miatt folytatják a nyomozást. Az ügyészség legtöbbször már közösség tagja elleni erőszak miatt emel vádat, és a bíróság is ezért ítéli el az elkövetőket: legfeljebb felfüggesztett szabadságvesztésre. Az aktákat vizsgálva olykor olyan érzése lehet az embernek, mintha a felfüggesztett szabadságvesztést a cselekmény minősítése hozná magával, és az független lenne a cselekmény konkrét körülményeitől.
Meglepő módon a legtöbb esetben a sértettet azért támadták meg, mert nem fehér bőrű: két fekete bőrű, egy félvér és egy latin-amerikai származású ember vált gyűlölet-bűncselekmény sértettjévé a hivatalos statisztika szerint. Négy esetben a kiváltó ok a sértett roma származása, háromban pedig magyar nemzeti hovatartozása volt. Két embert zsidósága miatt bántalmaztak. Az áldozatok között egy kínai család és egy francia fiatalokból álló társaság tagjai szerepelnek.
Az elkövetők a tizennyolc eset mindegyikében bántalmazták a sértettet. A cselekmények következtében az áldozatok – egy kivétellel – legfeljebb nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedtek. A legsúlyosabb esetben egy pesti szórakozóhelyen négy szkinhed egy zsidó származású fiút szúrt ki magának, majd a közeli parkban súlyosan bántalmazták, ezzel maradandó sérülést okozva. A verés azért ért véget, mert három fiatal a sértett védelmére kelt, és fizikai erővel „leszedték” róla a támadókat. A fiút a négy elkövető ismerte, korábban is többször tettek gyalázkodó megjegyzéseket arra, hogy zsidó. Az elkövetők fiatalkorúak voltak.
A törvény szerint nemcsak az előítéletes indítékú fizikai bántalmazás büntetendő gyűlölet-bűncselekmény elkövetése miatt, hanem az is, aki ugyanilyen indíttatásból valami megtevésére vagy eltűrésére kényszeríti áldozatát. A gyűlölet-bűncselekmény e formáját azonban egyetlen esetben sem látta megvalósultnak az ügyészség vagy a bíróság – például a szigetvári ügyben sem. Az elkövető és négy társa 2008-ban azzal a céllal kel útra, hogy romákat bántalmazzanak. Egy parkban az arra sétáló roma sértettre és lányára támadnak. Az anyát megütik, ő a földre esik, ahol rugdossák. A nő nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szerez. A bántalmazás során annyi hangzik el: „Rúgjál még egyet!” Az egyik elkövető az anya elszaladó lánya után fut, de nem éri utol, így nem bántalmazza. Az elsőfokú bíróság garázdaság miatt ítéli el az elkövetőket, mert nem látja megalapozottnak a cselekmény és az elkövetők romaellenes, szélsőséges nézetei közötti kapcsolatot, noha az egyik hátára „csak a halott cigány a jó cigány”, „mindegyik hazudik” sorokat tartalmazó vers van tetoválva. A másodfokú bíróság megváltoztatja az ítéletet, de csupán egyrendbeli, közösség tagja elleni erőszak miatt vonja felelősségre az elkövetőket, noha nyilvánvaló, hogy a bántalmazott nő lányát arra kényszerítették, hogy meneküljön.
Nemcsak a kényszerítést, hanem a közösség tagja elleni erőszak kísérletét sem állapította meg egyetlen esetben sem a bíróság. Itt sem: a rendkívül terhelt családi környezetből érkező, intézetben nevelkedő tizenéves roma lányok négy másik lányt több alkalommal szidalmaznak, egyiküket ököllel arcon ütik, fenyegetőznek, eközben „magyaroznak”. A közösség tagja elleni erőszak bűntettét csak egyetlen esetben – amikor bántalmazásra is sor került – állapítja meg a bíróság, a további négy esetben annak kísérletét vagy a kényszerítést már nem.
A gyűlölet-bűncselekmény motivációjára a hatóság – úgy tűnik – kizárólag a cselekmény alatt elhangzó kifejezések alapján következtet. Nem volt olyan eset, hogy például a fiatalkorú környezettanulmánya vagy a nyomozás során feltett kérdések alapján következtetett a hatóság az előítélet-motivációra. Minden esetben – kivéve a szigetvári ügyet – a kijelentések alapján merül fel a közösség tagja elleni erőszak gyanúja. Az elkövetők rendszerint nagyon keményen szidják a kiválasztott sértett védett tulajdonságát. Például az egyik férfi szomszédját szidalmazza: „Ide [a liftbe], te zsidó, ide nem szállsz be, tirhulnotok kell innen, büdös zsidók, itt nem lakhattok.”
Egyes elkövetők büszkén vállalják pl. hungarista csoporthoz való tartozásukat és azt, hogy nem szeretik a külföldieket. Mások – különösen a védő megjelenését követően – hangoztatják, hogy például az általános iskolában is cigány barátaik voltak, sőt a család is befogadott egy roma kislányt. Előfordul, hogy tájékozatlanságát hangoztatja a terhelt, amikor azt ecseteli, hogy nem volt tudomása arról, hogy a karlendítés mit jelent, de biztos abban, hogy ezt bal kézzel tette. Így védekezik az a fiú, aki perui származású ismerősét veri meg, majd amikor leválasztják az áldozatról, az„ungarian” szót mondja, miközben a magasba lendíti – bal – kezét.
A miskolci és a 2011-ig jogerősen lezárt, közösség tagja elleni erőszak bűncselekménye miatt hozott ítéletek, illetve a döntés alapjául szolgáló cselekmények között jelentős különbségek vannak. Ezek közül kettő alapjaiban rengeti meg a miskolci ítélet jogszerűségét. A Helsinki Bizottság kutatásában vizsgált valamennyi támadásnak egyetlen oka lehetett: az előítélet. Azokban az esetekben az elkövetők és a sértettek nem álltak haragban, nem féltek a másiktól, a támadás „derült égből villámcsapásként” érte az áldozatokat. Ők valamennyi esetben olyan etnikai, nemzeti csoporthoz tartoztak, amely védelmét a törvény kifejezetetten előírja. A gyűlölet-bűncselekmény két sine qua nonja, az elkövetők előítéletes szándéka és a sértettek különleges védelmet élvező csoporthoz való tartozása a miskolci ügyben azonban nem áll meg. A miskolci romák előítéletes motivációját – a bíróság álláspontja szerint – a helyszínen talált bot és egy kiabálás támasztja alá. Mindkettő ismeretlen eredetű. Félelmük – amely a bíróság álláspontja szerint nem volt a támadásuk alapja – azonban ismert forrású, ezt mégsem vették figyelembe. Ahogy azt sem, hogy a sértettek közül legalább egy egyértelműen rasszista, antiszemita csoportokhoz kötődött. Holott a gyűlöletkeltésre vagy etnikai alapú erőszakra szerveződött csoportok és emberek védelmét a Btk. közösség tagja elleni erőszak tényállása nem szolgálhatja. Kiemelkedő a miskolci ügyben kiszabott büntetések súlyossága is. A roma asszonyt a földön rugdosó, lányát menekülésre kényszerítő egyik büntetett előéletű elkövető másfél év letöltendő börtönt kapott. A budapesti zsidó fiú máját lerúgó egyik 18 év alatti támadónak 1 év 8 hónapot kellett fiatalkorúak fogházában töltenie. Az autóban százezer forint kárt okozó, félelmükben támadó romák átlagosan négy évet lesznek a rács mögött. Ha a másodfokú ítélet nem korrigálja a súlyos, minősítésbeli hibát.
Szerző: Ivány Borbála
A kormány új Büntető Törvénykönyvet készít. A gyűlölet-bűncselekmények szabályozása azonban – a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tervei szerint – nem változik. Pedig a módosításra szükség lenne.
Magyarországon évente ezres nagyságrendű gyűlöletből elkövetett cselekmény fordulhat elő. Romákat, zsidókat, kínaiakat, melegeket, afrikai és latin-amerikai embereket bántalmaznak származásuk, vallásuk, szexuális irányultságuk miatt. Ezek töredéke jut a hatóságok tudomására, alig párból lesz valódi ügy.
A hivatalos statisztikákban 2008-ban összesen 9, 2009-ben 12, 2010-ben 19, és 2011-ben is csak 35 eset szerepel. A majd’ 20 millió lakosú Romániában, egy év alatt 59 eljárást indítottak. Ezzel szemben a 9 milliós Svédországban közel 6 ezer ügyet regisztrálnak évente. Minden bizonnyal nem a jogi szabályozás közötti kisebb eltérések okozzák a rendkívüli különbséget. Ezt támasztja alá például a gyűlöletcsoportok nyomon követésével foglalkozó Athéna Intézet adatbázisa is, amelyben a nyilvánosságot kapott gyűlölet-bűncselekmények listáját vezetik. 2009-ben például 36 esetet tüntetnek fel, míg a hivatalos statisztikában csupán 12 ügy szerepel. A valós arányokról e számok beszédes képet rajzolnak. Egyes kutatások szerint a gyűlölet-bűncselekmények 99%-át nem jelentik az áldozatok. A jogszabályi háttér és a jogalkalmazás hiányosságai miatt az esetek nagy részében nem kerül sor a felelősségvonásra. Pedig a következetes fellépés mindannyiunk érdeke.
Gyűlölet-bűncselekmény, ha az elkövető azért (is) bántalmaz vagy kényszerít egy másik embert valaminek a megtételére vagy eltűrésére, vagy tanúsít vele szemben garázda (olyan kihívóan közösségellenes magatartást, amely félelmet, megbotránkozást kelthet), mert előítéletes vele szemben. Azaz, az meggyőződése, hogy áldozata alacsonyabb rendű, vele szemben – pusztán a védett csoporthoz való tartozása miatt – jogos a megvetés.
Persze nem minden előítéletnek látszó szándékot ítél meg azonosan a büntetőjog. Legfeljebb aljas indoknak minősül, ha valaki a hamburgert zabálókat vagy a kutyabarátokat ütlegeli rendszeresen. Gyűlölet-bűncselekmény olyan emberek sérelmére követhető el, akik személyiségük közös, lényegi vonása alapján tartoznak egy csoporthoz. A csoportalkotó tulajdonság olyan, amelyről nem lehet lemondani vagy annak megváltoztatása nem várható el az egyéntől. Ilyen például a roma származás, vagy a politikai meggyőződés.
Ha valakit felpofozok és felszakad a szemöldöke, könnyű testi sértést követek el. Még büntetőeljárás sem lesz belőle, kivéve, ha a sértett berágott és igazságot követel (ez az ún. magánindítvány). Ha kicsit megverem a roma szomszédom, mert a kukát folyton a garázsom elé húzza, begurulva lenyomok neki egyet, amitől felszakad a szemöldöke, az szintén „csak” könnyű testi sértés. Ha ő feljelent a rendőrségen, az is lehet, hogy csak egy megrovás lesz a vége. Ha viszont azért verem meg a szomszédom, mert cigány, akkor szigorú felelősségrevonás vár rám (legalábbis elvileg). Akkor is, ha még a szemöldöke sem szakadt fel.
A megítélésbeli és a büntetésbeli jelentős különbség az elkövetőnek a büntetőjog által is értékelt szándékában, motivációjában rejlik. Ha a cselekmény kiváltó oka az elkövető cigány emberekkel szembeni előítélete, akkor a bántalmazás nemcsak a szomszédomnak okoz sérelmet, hanem a cigányság egészének. Emiatt értékel szigorúbban a büntetőjog olyan cselekményeket, amelyeket az előítéletes szándék nélkül figyelmen kívül hagyna vagy enyhébben büntetne.
Vajon ezek alapján védelemre szorulnak a szélsőséges politikai eszmét vallók is? Nem! A jog nem ad különleges védelmet azoknak, akiket emberi méltóságot sértő, alkotmányellenes eszméik formálnak csoporttá. A büntetőjog az emberek testi integritását korlátok nélkül védi, a véleménynyilvánítással kapcsolatban is védelmet nyújt, de csak bizonyos keretek között. A másokat szisztematikusan megalázó, megsemmisítésüket valló eszméknek a büntetőjog nem nyújt menedéket.
Mi az oka akkor, hogy mégis ilyen kevés esetben lépnek fel a hatóságok ma Magyarországon gyűlölet-bűncselekmények miatt? A jogalkalmazók, a rendőrség, ügyészség felkészültsége korántsem tökéletes. De nem csak a jogalkalmazók, hanem a jogi szabályozás hibái is problémákat okoznak a gyakorlatban. A két legfontosabb hiányosságot említjük. Egyrészt, ha a védett csoportok (tehát pl. vallási közösségek tagjai vagy a melegek) vagyontárgyait megrongálják, akkor az elkövetőt nem gyűlölet-bűncselekmény miatt, hanem a sokkal kevésbé súlyos rongálás bűncselekménye miatt üldözi a rendőrség. Ezt kevésbé szigorúan is büntetik, holott az elkövetők motivációja egyes esetekben gyűlöletből fakad. Gyöngyöspatán például a romák által lakott utcában lévő ház ablakát egy, a Véderőben „szolgáló” férfi kővel dobta be, miközben mocskolódva szidta a cigányokat. Nem kérdés, hogy cselekményét a gyűlölet motiválta. A jogi szabályozás hiányosságai folytán mégsem e tette miatt, hanem a jóval enyhébb megítélésű rongálás miatt vonták felelősségre.
Másrészt a joggyakorlatban óriási a káosz abban a tekintetben is, hogy mely csoportok jogosultak a büntetőjog fokozott védelmére. Ennek szomorú példája a miskolci ügy, ahol a Helsinki Bizottság ügyvédje is védőként jár el. A bíróság olykor a „magyarnak”, „a magyar nemzethez tartozónak”, „a magyar lakosság körébe tartozó csoportoknak” nevezett sértetteket gondolta a védett csoport tagjának. Nem is a megengedhetetlen terminológiai „sokszínűség” a leginkább égbekiáltó gond az ítélettel. Hanem az, hogy a sértettek – ahogy arra a tárgyalás folyamán fény derült – nem kaphatnak többletvédelmet, mert az autójukat megrongáló roma származású elkövetők nem a szélsőséges eszméket valló csoporthoz való tartozásuk miatt támadták meg a sértetteket, hanem – feltehetően – félelemből. Az elkövetők tettét tehát leginkább garázdaságként értékelheti majd a bíróság a megismételt eljárásban.
Annak érdekében, hogy a gyűlöletből elkövetett rongálás ne maradhasson megfelelő büntetés nélkül, és a védelemre érdemes kirekesztett csoportoknak ezt biztosítsa is az állam, a Helsinki Bizottság a büntető jogszabályok pontosítását javasolta a kormánynak. Azt kértük, hogy a gyűlölet-bűncselekményeknek egy új formáját iktassa be a jogalkotó a törvénybe, így súlyuknak megfelelően büntessék az előítéletes motivációból elkövetett rongálást. Továbbá azt követeltük, hogy a védett csoportokat sorolják fel a Btk.-ban, de legalábbis írják elő, hogy csak az lehet egy gyűlölet-bűncselekmény sértettje, aki személyisége lényegi vonását jelentő tulajdonság, pl. etnikai hovatartozása, vallása vagy lelkiismereti meggyőződése, szexuális irányultsága alapján tartozik egy védett csoporthoz. Az új Btk. beterjesztésekor kiderül, hogy a kormány elfogadja-e javaslatunkat.
szerző: Tell Vilma
