A Helsinki Bizottság hat jeles írót (Cserna-Szabó András, Darvasi László, Erdős Virág, Grecsó Krisztián, Parti Nagy Lajos, Térey János) arra kért föl, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének a civil szervezet számára különösen becses cikkeire írjanak verset, novellát, irodalmi szöveget. Ezeket a 25 éves egyesület születésnapi ünnepségén adták elő Keszég László rendezésében. Közreműködött: az Amoeba zenekar, Rezes Judit, Keresztény Tamás, Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Kata. Az est Kornis Mihály felolvasásával indult.
Az elkészült művek közül Erdős Virág verse és Parti Nagy Lajos írása után Darvasi László novelláját adjuk közre, amit a 3. cikk inspirált a kínzás tilalmáról.
Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.
Darvasi László
Pláza
Odahajolt a kicsihez.
– Mindig ki kell törölni, érted? Ha nem törlöd ki, csípni fog, büdös maradsz, érted?
A kicsi bólogatott, de nem figyelt, ide-oda cikcakkozott a tekintete. Először volt itt. Hallott már róla, mert a Béla is mennyit mesélt, hogy itt milyen nők vannak, olyan nők, mint az állat, és hogy kaja is mennyi, de ez minden képzeletét felülmúlta. Nem is ház. Igazából palota, csak éppen ablakai nincsenek. Illetve vannak, csak mindegyik befelé néz. Mert a kirakatok is ablakok. Egész nap tudna mozgólépcsőzni. Lemenni, följönni. Estig tudná csinálni.
– Ha nem tudod kitörölni, ne is csináld, érted?
A kicsi bólogatott, már nagyon unta, és többször a nagyobb mögé tekingetett. Ott volt a mozi előtere. Hatalmas, színes képek a falakon, azokon meg robbanások, repülők, sárkányok, kutyák, meg hatalmas városok. Olyan sejtelmes homály, és mekkora puha szőnyeg. Gyerek szaladgáltak a kukoricás dobozokkal. Vidámak voltak és hangosak, a harisnyáikon lepkék, virágok. A fiúk betmenes pólóban. Sok kisköcsög.
– Az meg pókemberes – mondta a kicsi, és kikerekedett a szeme.
– Rám figyelj, bazmeg – és fölemelkedett a nagyobb keze.
– Rád figyelek, Feri.
– A faszt figyelsz rám.
Kapott egy taslit, nem volt túl nagy, csak gyors, mint mindig, a tenyér meg is csúszott a sörtés kobakon, a kicsi szája görbült. Annyira megijedt, hogy vérezni fog. De nem sírt. Ennyitől nem szokott sírni. A kurva anyjuknak sír. Különben ilyenkor már harapni, karmolni szokott. De ha Feribe beleharap, az ledobja innen. Nagyon magasan voltak. Járt a közelben egy üvegkalitka emberekkel tele, abban is jó lenne utazni egyszer. Mondjuk, félt ettől. Mégis jó lenne. Leesnek, széttörnek, mint a faág. De azokkal se esett le, most jönnek ki belőle, és hogy nevetnek. A kicsi szívott az orrán, azért fájt a tasli. A Béla összefonta a nagy melle előtt a karjait, úgy figyelte, azt várta, hogy sírjon, de ő Bélának nem sír. Neked is a kurva anyádat, Béla.
– Bazmeg, ez mindjárt harap – vigyorgott a Béla. – Ha harapsz, megöllek – és ujjal bökött rá a kicsi mellére. Ő meg csikorgatta a fogait. Béla röhögött, táncolt a karján a sárkánya.
– Addig soha – kezdte újra Feri és mutogatott azzal a gyors kezével –, mondom, addig soha nem szarsz, amíg nem vagy biztos abban, hogy van papír. Megnézed, van-e, és csak akkor. Érted? Na, most – és a nagy ajtóra mutatott, amire egy fekete kalap volt rajzolva –, ott mindig szokott lenni papír, érted? Ide be lehet jönni. Kulturáltan el tudod végezni. Nem kell az utcán, a parkban, érted? Állatok szarnak utcán, érted? Azok állatok, akik ott. Te nem vagy állat, bazmeg. Érted? – a nagyobbnak közben meg már villogott a szeme, mérte a terepet.
– Mondd, hogy nem vagy állat.
– Nem vagyok állat, Feri.
Odaállt a toalett ajtó mellé egy ősz hajú asszony, bedugta a töltőt a konnektorba. Csúf öregasszony volt, két nejlonszatyorral jött, és most töltött. Egy olyan boszorkány-féle. Nem nézett semerre, csak állt, csak töltött a túlvilági mobiljával. Volt a padló mellett egy konnektor, abból töltött.
– Látod, hogy itt tölteni is lehet? – mutatta Béla.
– Nincs is mobilom – vont vállat a kicsi.
– Majd lesz. Neked is lesz – legyintett Feri, és közben villogott a szeme –, és akkor tölthetsz is itt. Ezeket a helyeket tudni kell, érted?
Feri hirtelen megperdült. Mint aki megérezi, hogy valami megváltozott. Figyelte a hullámzó sokaságot, pásztázott a tekintete. Béla is vele figyelt, a kövér Béla, aki nemrégen sárkányt tetováltatott a karjára. A másik karján piramis volt. Feri teste hirtelen megfeszült, kidagadt a nyakából az ér.
– Ott van, bazmeg – mondta, nem mutatott semerre, csak nézett.
– Látom a rohadékot – bólintott Béla.
Feri az órájára pillantott.
– A múltkor is ilyenkor jött. Pont háromkor.
A kicsi toporgott.
– Most meg mi van.
A nagy nem nézett rá, csak a vállára tette a kezét.
– Tudod, kisfaszom, jár a budiba egy tag. Bemegy és összegyűjti az összes papírt, elviszi. Kólásflakonba nyomja bele a szappant. Az ott, az a köcsög – Feri csak az állával bökött. A kávéházi asztalok mellett tényleg elhaladt egy idősebb férfi, ez is ősz hajú volt, és ez is szatyrokkal közlekedett. De látszott, hogy mobilja nincsen. Az biztosan nincsen. A kabátja és a nadrágja pecsétes volt, sáros. Inkább vonszolódott, mint ment. Nem nagyon nézett semerre, kicsit olyan volt, mint az az asszony a mobillal.
– Ez bejár, és összegyűjti a papírt, fülkéről fülkére megy. Elviszi, bazmeg.
– És akkor nem tudod kitörölni – mondta Béla.
– És mi lesz, ha nem törlöd ki?
– Csípni fog – mondta a kicsi.
– Meg?
– Meg büdös maradok – mondta a kicsi.
– Most is büdös vagy, tudod?
A kicsi hallgatott.
– Mondom, most is büdös vagy – és Béla fölemelte a kezét.
– Büdös vagyok, Béla – mondta a kicsi.
– A múltkor nem tudtam kitörölni, mert ez elvitte az összes papírt – mondta Feri.
A tag most lépett be az ajtón.
– Itt maradsz, vársz – Feri már tornáztatta az ujjait.
– Várok – mondta a kicsi.
– Véresre verlek, ha elmész.
– Nem megyek sehová, Feri – pislogott a kicsi.
Béla már elindult, lassan lépkedett, milyen nagy lett hirtelen. Feri haladt utána. Szépen tudott menni, ruganyosan és könnyedén. A kicsi látta már ütni. Illetve nem látta. Valami történt, és a másik ábrázata már vérben is úszott. Még csak villanni se látta Feri kezét. Olyan gyorsan csinálta. A taslit is úgy adja. Különben úgy szokott lenni, hogy Feri üt, és amikor a tag már a földet kúrja, a Béla rúgni kezdi. Elég gyorsan zajlik. Egy ütés és három-négy rúgás. Ha a tag nagyon szívós, akkor Béla is üt, persze. De soha nem üt előbb, mint a Feri. Most mentek be ők is, benyomultak a kalapos ajtón. A kicsi arra gondolt, hogy most odamehetne a mozi előteréhez. Megnézi a képeket, mert azt lehet. De nem lehet. Ha odamegy, ezek véresre megverik. Nem csak taslit kap.
Nem kellett sokat várni. Jött ki az ősz hajú tag, elhaladt a mobilos asszony mellett, és úgy nézett ki, mintha nem lenne arca. Vagy a fele leszakadt volna. Ahogy vonszolta a testét, vércseppeket hagyott maga után. Szépen, szabályosan sorakozta utána a pöttyök. A kicsi harmincötig számolt. Félt a vértől, nagyon félt. Akkorra ért vissza a két másik. Feri szorított a kicsi karján. Vizes volt a keze, hideg. De az arcán maradt egy halvány vörös elkenődés.
– Most pedig bemész – mondta neki. – Egyedül. Bemész a kabinba. Ülsz az ülőkére, és szarsz. Aztán kitörlöd.
– De nem kell szarni, Feri.
Megint kapott egy taslit. Ez most nagyobb volt. Nagyon megszorították a karját.
– Bemész, a kurva anyádat. Meg kell tanulnod.
A kicsi lehajtott fejjel ment, hüppögött, nem sírt. Követte a vérnyomokat, félt tőlük. A moziban már biztosan megy a film. Soha nem volt még moziban. A mozi biztosan nagy. Sokkal nagyobb, mint a tévé. Pattogtatott a kukoricagép. Milyen illata van! Aztán elég sokáig volt bent. Olyan volt ott, mint egy kórházban. Még mindig bent volt. Arra gondolt, hogy a Feri mindjárt utána jön. Rátöri az ajtót, megveri. Végül kilépett a kalapos ajtón, oldalazva haladt feléjük, mint aki nyomban menekülőre fogja.
– Na, milyen volt? – kérdezte Feri, és megfogta a kicsi karját.
– Jó – mondta a kicsi, és aztán síni kezdett.
– Szarni nem tudtam ott, Feri. Nem ment. De hidd el, hogy kitöröltem. Úgy kitöröltem, hogy vérzik.