Az ácsi polgármester vélhetőleg roma származása miatti igazoltatása nettó rasszizmusnak tűnik, ami amúgy – Kovács Zoltán államtitkár minapi európai parlamenti felszólalása szerint – itthon általában csökkenő tendenciát mutat. Sokan csak legyintenek az egész esetre, nem értve, mi baja lehet az embernek azzal, hogy igazoltatják. Vajon ugyanezt gondolnák, ha két roma rendőr „levillogná” őket az útról és azt mondaná, hogy „Jó napot kívánok! Magyarigazoltatás. Láttuk, hogy maga magyar sofőr, szóval kérem a forgalmit, személyit”?
Ha így sem lenne világos, mi a probléma az ilyen mondattal, akkor, aki nem antiszemita, az cserélje ki a mondatban a magyar/kisebbségi szót „zsidóra”, aki nem homofób, az „homoszexuálisra”, aki nem hímsoviniszta, az pedig „nőre”.
Bizonyított tény, hogy az etnikai profilalkotás jelensége létezik, azaz a rendőri intézkedések alá vont személyek kiválasztásában az etnikai hovatartozásuk meghatározó szerepet játszik. Erre utal a több tízezer igazoltatást elemző kutatás, amelyet a Magyar Helsinki Bizottság és a magyar rendőrség folytatott közösen több éven át; ezt igazolják a Helsinki Bizottság által indított jogi eljárás eredményei, a Roma Sajtóközpont által feltárt esetek és a TASZ tapasztalatai is. A Helsinki Bizottság kutatása szerint, amelyhez az adatokat a rendőrség szolgáltatta, egy romának háromszor nagyobb esélye van arra, hogy igazoltassák, mint egy többséghez tartozó személynek, pedig éppenséggel ugyanannyi intézkedés követi a romákkal szembeni igazoltatásokat, mint a nem romákkal szembenieket. Sőt, a bűncselekmény gyanújára alapozott igazoltatások esetében szignifikánsan több lesz eredményes, ha az igazoltatott nem roma. Az etnikai profilalkotás létét mindezek ellenére kategorikusan tagadja az országos rendőrfőkapitány. Ha ez így volna, Magyarország lenne az egyetlen olyan ország, ahol nincs etnikai profilalkotás, ugyanis Amerikától a Dél-Afrikai Köztársaságon át Indián keresztül Japánig mindenhol kimutatták annak jelenlétét.
Olvassuk mi is a dühödt kommenteket, és bármily meglepő, ebben az országban élünk, így nem csak a kutatásokból tudjuk, hogy a romákat megkülönböztető gyakorlat a társadalom jelentős részének támogatását élvezi. Hiszen ha van „cigánybűnözés” – és erről sokan meg vannak győződve, jelentsen az bármit is –, akkor látszólag logikusnak tűnhet, hogy nagyobb kontroll alatt kell tartani a cigányságot. A jogi érv rendszerint lepereg mindenkiről: ugyan kit érdekel, hogy ez a diszkriminációnak azon formája, amelyet a nemzetközi és a hazai jog szabályai alapján sem lehet kimenteni, vagy másképpen: amelyre nincs semmilyen mentség. Mégpedig azért nincs, mert ha egy valamit nem tehet meg az európai ember 1945 óta, akkor az az, hogy nem a saját érdemei, hanem valamilyen veleszületett adottsága alapján ítéli meg a másik embert. És ha valakivel szemben azért intézkedünk, mert sötét a bőrszíne, akkor önkényes és erkölcsileg elfogadhatatlan különbséget teszünk ember és ember között, ha úgy tetszik: bűn követünk el.
Nyilvánvaló, hogy nem az igazoltatás a fő probléma, habár a bevezetőben hozott képzeletbeli példa talán segít érzékeltetni azt, hogy ez is súlyos kérdés. A nagyobb probléma azzal van, hogy az arányosan nagyobb kontroll arányosan több normasértést fog feltárni azonos normasértési arány mellett is. Vagyis ha tíz „A”és „B” csoportba tartozó emberből egy rendelkezik „X” tulajdonsággal, de „B” csoportban háromszor több embert vizsgálunk meg, hogy van-e neki „X” tulajdonsága, akkor értelemszerűen háromszor nagyobb eséllyel találunk „B” csoportban ilyen tulajdonságot. Ha évente végrehajtunk másfél millió próbát – ennyi kb. az éves igazoltatások száma –, akkor elég jelentős aránytalanságot tudunk produkálni. Akkor különösen, ha az „A” csoport esetén talált normasértést nem szankcionáljuk, míg a „B” esetében kiszabunk sok tízezer forintos bírságot. Mondjuk olyanokért, hogy valaki nem a zebrán ment át, eldobott egy zsebkendőt vagy nem volt csengője. Szelektív intézkedések torz statisztikai adatokat mutatnak.
Börtönmegfigyelőként találkoztam olyan emberekkel, akik szabálysértési elzárásukat töltötték ilyesfajta kissúlyú ügyek miatt. És számtalanszor hallgathattam végig azt is, hogy ne csodálkozzak azon, hogy a rendőrségen belül is van rasszizmus, és azt is, hogy ne általánosítsak, hiszen nem minden rendőr rasszista, sőt, az etnikai profilalkotásnak nem is feltétlenül rasszizmus az oka. Egyiket sem teszem. Semmi meglepő nincs abban, hogy negyvenezer fős testület leképezi azt a társadalmat, amelyben működik, és ha egy társadalomban vannak előítéletek, akkor azok nem állnak meg egyetlen intézmény bejáratánál sem. És természetesen olyan bolond sem vagyok, hogy olyat állítsak vagy csak sugalljak, hogy minden rendőrt vagy akár a rendőrök nagy részét cigányellenes előítéletek vezérelnék munkája során. Már csak azért sem, mert ebben az esetben magam is előítéletes lennék. Meg persze azért sem, mert immár több mint tíz éves jogvédői munkám során megismertem rengeteg rendőrt, akik minden magasztos máz nélkül elképesztően nehéz körülmények között és alacsony fizetésért végeznek remek munkát, és tudom, hogy semmi előítélet nincs bennük.
Ezzel együtt igaz az az állítás, hogy az etnikai előítéletek jelen vannak a rendőrségen belül, és az ácsi polgármester példája jól tükrözi, hogy mennyire megalázó tud lenni egy kisebbségi honfitársunk számára az, ha cigánysága miatt érik őt hátrányok. A többségi társadalom aligha róhatja fel a „tisztelet hiányát” egy kisebbségi közösségnek akkor, ha a többség így bánik a kisebbség azon tagjaival is, akik az égvilágon semmit nem követtek el, „csak” romának születtek. Különleges, azaz elfogadhatatlan morál ez, amikor valójában mindenki érzi, hogy a társadalmi méretű kárt nem a didergő szegények falopása okozza, és nem is a biciklicsengő hiánya, hanem a sokmilliárdos korrupció, amiért viszont, szemben az előzőekkel, szinte senki nem kerül börtönbe.
És ne jöjjön senki azzal, hogy a bűnt elkövető cigányt miért ne kéne büntetni. Mert nem erről szólt ez a poszt. Azokról a rendőrségi intézkedésekről szól ez az írás, amelyeket részben vagy egészben a roma hovatartozás miatt hajtanak végre olyan emberekkel szemben, akik a legtöbbször semmi törvénytelent nem követtek el, és azokról az aránytalan szankciókról, amelyeket velük szemben kiszabnak a szinte semmiért.
Tóth Balázs