A Helsinki Bizottság cikkíró versenyt hirdetett egyetemistáknak. Az „Észak-fok, titok, idegenség” című pályázatunkon migrációs témájú cikkekkel, migránsportrékkal lehetett pályázni. A zsűri végül egy díjat osztott ki. Az 50 ezer forintos pályadíjat Borsi Rebeka Katalin, az ELTE III. éves hallgatója nyerte el az alant olvasható interjújával. A nyertesnek gratulálunk, a többi pályázónak pedig köszönjük az érdekes és tartalmas pályaműveket.
Az 1973-as uruguayi puccs idején
Úti cél: Magyar Népköztársaság
Miért jön valaki Uruguayból éppen Magyarországra? És miért jön valaki Uruguayból Magyarországra éppen a Kádár-korszakban? Erről beszélgettem Linita Ferreirával, aki közel harminchat éve férjével és két gyermekével vágott neki a „kék messzeségnek”, hogy idejöjjön Magyarországra. A ma már nyugdíjas spanyoltanárnővel budapesti otthonában találkoztunk.
Mikor érkeztek pontosan?
1978. december 23-án.
Egy nappal karácsony előtt.
Igen, pont karácsony előtt. Indulás előtt meséltük a gyerekeknek, hogy most egy olyan országba megyünk, ahol esik a hó és tiszta fehér lesz minden. Ez fellelkesítette őket, mert Uruguayban sohasem havazik. De amikor megérkeztünk, egy centi hó sem volt. A gyerekeknek az volt az első mondata, hogy „Miét nincs hó? Azt mondtad, hogy lesz hó!” Mondtam nekik: majd lesz. És lett is januárban. Nagyon kemény tél volt abban az évben.
Hogyan jöttek Magyarországra?
Politikai menekültként. Uruguayban a kommunista párt aktivistái voltunk, a férjem a vendéglátó ipari szakszervezet főtitkára volt. De 1973-ban jött a katonai puccs, és a férjem illegalitásba kényszerült. Nem volt lehetősége dolgozni, az utcára kimenni is veszélyes volt. Egyszer aztán elkapták a rendőrök és 93 napra börtönbe került. Szerencsére a család segítségével és sok utánajárással sikerült kiszabadítani, de tudtuk, hogy ha még egyszer beviszik, nem fogják elengedni. Ez volt 1974-ben. 1975-től a túlélésre rendezkedtünk be. Én eredetileg filozófia tanár vagyok, de a puccs után kirúgtak. Egy gyár konyháján dolgoztam, mikor a főnök reggel tízkor hozatott velem egy kávét, leültetett és elém rakott egy papírt. Feketelista volt, azoknak az embereknek a neveivel, akik a rendszer ellenségeinek számítottak. Az én nevem is köztük volt. Kérdeztem, hogy most mi lesz. Rám nézett és azt mondta: „Linita, ha tehetik, meneküljenek!”
És akkor jött Magyarország…
Még nem. Először csak a közelbe, Argentínába mentünk. Három évig ott éltünk, de a probléma az volt, hogy ott is bekövetkezett egy jobboldali puccs. Dél-Amerikában nem szokatlan. 1978-ban, amikor láttuk, hogy mi is veszélybe fogunk kerülni, az ENSZ-hez fordultunk politikai menekült státuszért. Rögtön megkaptuk. Adtak egy listát, hogy válasszunk, melyik országba szeretnénk menni.
Miért pont Magyarországra esett a választás?
Először is el kellett döntenünk, hogy szocialista vagy kapitalista országba akarunk-e menni. Azt gondoltuk, kommunistaként jobban tudnánk boldogulni egy szocialista országban. Három ilyen volt a listán: Kuba, NDK és Magyarország. A kubaiak nagyon mások, mint mi, a németektől pedig azt gondoltam, túl hidegek. Magyarország ideálisnak tűnt. Ráadásul a férjem egyszer már járt itt azelőtt. Budapest, a Parlament – mondta – gyönyörű, mint egy mesevilág. Elképzeltük, hogy ez egy paradicsom lesz. Voltak illúzióink, hogy ebben a társadalomban minden rendben van, hogy mindenki elégedett. Pedig a valóságban nem volt minden rendben és nem volt mindenki elégedett.
Milyen volt a valóság?
Voltak csalódások, ugyanakkor nagyon sok pozitív dolog is. Mikor megérkeztünk Székesfehérvárra, egy három háztömbből álló bérházban laktunk. A lakás, amit kaptunk nagyon szép volt, mindennel fel volt szerelve. Körülöttünk csak chilei menekültek voltak, mi voltunk az egyetlen uruguayi család. Három hónapig nem kellett dolgoznunk, addig havonta kaptunk valamennyi pénzt. Ezt a három hónapot arra adták, hogy kicsit beletanuljunk az itteni dolgokba, ismerkedjünk a nyelvvel, és hogy a gyerekeknek is tudjunk segíteni, mert ők egyből magyar iskolába kerültek. De mi a férjemmel egy hónap után dolgozni szerettünk volna. Ő elment egy ottani szállodába és egyből felvették pincérnek, én pedig egy tolmáccsal elmentem a városi tanácshoz, hogy szeretnék dolgozni. Kérdezték, mi az eredeti foglalkozásom, mondtam, tanárnő. Azt válaszolták, rendben, találnak majd nekem megfelelő munkát. Pár nap múlva szóltak, hogy lenne munka egy óvodában. Kérdeztem, hogy nem lesz-e probléma, hogy nem beszélem a nyelvet. Azt mondták nem, mert én leszek a takarítónő… Nem arról van szó, hogy lenézem ezt a munkát, de úgy éreztem ez nem nekem való. Arra gondoltam, ahogy a férjemnek, úgy nekem is magamnak kellene munka után nézni. Velünk szemben volt egy alumíniumgyár, reméltem, ott biztos van valami munka. Bementem a tolmáccsal és mondták, hogy igen, van munka. A dolgozók kártyáit kellett perforálni. Igen, ezt tudnám csinálni! – mondtam, és elvállaltam. Nagyon jó munka volt, gyorsan dolgoztam, így prémiumot is kaptam. De mi volt a probléma? Egy idő után már érteni kezdtem a magyar szövegeket. Láttam, hogy ki mennyit dolgozik, és mennyi pénzt visz haza. Amikor a gyár elkezdett deficitet termelni, feltűnt, hogy a vezetőség ennek ellenére is nagyon magas prémiumokat kap. Azt gondoltam, ez így nincs jól. Ha a gyár veszteséges, akkor nem lehet prémiumot adni nem csak nekik, senkinek sem. Pláne ennyire magasat. Ezt elmondtam egy chilei kolléganőmnek, akivel együtt lyukasztottuk a kártyákat, és ő azt mondta: „Linita, nem szabad olvasni, csak lyukasztani kell, és semmi mást!”. Erre mondtam, hogy nem, én a párttitkárral akarok beszélni, mert itt egy nagy hiba van. Közben a főnökünk meghallotta, hogy vitatkozunk, odajött és megkérdezte, hogy mi a baj. Én elmondtam, erre ő azt mondta, köszöni szépen, de ezek az adatok szigorúan bizalmasak, és úgy is kezeljem őket. Utólag visszagondolva elég naiv voltam.
Lett valami következménye a dolognak?
Nem sokkal később áthelyeztek minket Budapestre. A mai napig nem tudom biztosan, hogy volt-e a kettőnek köze egymáshoz, vagy sem. Ez volt az első nagy csalódás a rendszerben. Közelről látni a korrupciót. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az emberek mindennapjai jobbak voltak. Támogatták a sportot, a kultúrát. Fillérekért lehetett uszodába, színházba, moziba, operába járni. A gyógyszerek is meglepően olcsók és jók voltak az uruguayihoz képest. Amikor tanítottam, az osztállyal minden hónapban jártunk színházba. Ezt én nagyon élveztem, a gyerekek már kevésbé. Az vette el a kedvüket, hogy kötelező volt, márpedig a színházhoz nem így kell kedvet csinálni. De például a közbiztonság is jobb volt. Az emberek csak úgy kint hagyták a babakocsit, nem lakatolták le a biciklit. Nem hittünk a szemünknek, mikor a mellettünk lévő élelmiszerboltba mindig nyitás előtt hordták a tejtermékeket, és csak úgy lerakták a bejárat elé, őrizetlenül. De senki nem lopta el őket! Egyszer láttunk egy férfit, aki elvett egy tejet, de ő is odarakta az árát. Nyilván, Magyarországon sem volt mindenki becsületes, de Buenos Airesben vagy Montevideóban ezek a dolgok elképzelhetetlenek lettek volna. És persze ma már itt sincsenek így. Ahogy sok magyar, én is érzek nosztalgiát a régi rendszer iránt ebből a szempontból.
Érték támadások amiatt, hogy bevándorló?
Nem. Egy apró esetet leszámítva, engem személyesen soha nem bántottak a származásom miatt. Egyszer a metrón utaztam, amikor azt kiabálta egy részeg ember, hogy „Te kínai, mit keresel itt? Menj haza!”. Lehet, hogy van valami hasonlóság köztem és a kínaiak közt, de nem voltam biztos benne, hogy hozzám beszél. Aztán kiderült, hogy nekem szólt, de mondták a körülöttem ülők, ne is figyeljek rá, mert részeg. Nagyon szolidárisak voltak, ami jól esett. Szerencsére olyan közegben mozogtam, mozgok, ahol az, hogy valaki külföldi, nem probléma. Az egyetemre, a középiskolákba, amikben tanítottam, nem tudatlan emberek jártak. Mert a diszkrimináció a tudatlanságból fakad. Ugyanakkor az utcán sokszor látom, hogy megszólnak valakit, azért mert nem magyar. Pedig ma már nem furcsa fekete vagy ázsiai embert látni magunk körül. A ’80-as években még mindenki forgolódott és bámult, mikor egy fekete ismerősünkkel ültünk be valahová. Viszont ha kérdezték, hogy miért jöttünk, azt nehéz volt elmagyarázni. Az embereknek, kollégáknak, barátoknak nem volt világos, hogy milyen a politikai menekült státusz. Csodálkoztam, hiszen innen is nagyon sokan disszidáltak. De az, hogy valaki Magyarországra menekül, mégis furcsa volt az embereknek. Sokszor kérdezték, hogy miért pont ide jöttünk, mikor választhattunk volna más országot is. Azt gondolták menekülni csak innen el lehet, ide nem.
Hogy ment a barátkozás a magyarokkal?
Először Székesfehérváron csak a chileiekkel voltunk. Közös volt a nyelv, az élethelyzet, így könnyebben tudtuk egymást segíteni. Aztán fokozatosan egyre több magyar ismerősünk, barátunk lett. A gyerekek sokat segítettek, mert nekik magyar osztálytársaik voltak, és a szüleikkel mi is jóban lettünk. Eleinte voltak érdekes helyzetek az eltérő kultúra miatt. Például egyszer az egyik szomszédunknál összejövetel volt, és mondták, hogy filmvetítés lesz. Nagyon izgatottak voltak, mi meg kíváncsiak, hogy mi lehet az a nagyon különleges film. Erre kiderült, hogy pornót fogunk nézni. Zavarban jöttünk, nem értettük, miért csapnak ekkora felhajtást hozzá. Aztán elmondták, hogy amit nézünk, az itt be van tiltva… Uruguayban ezeket a dolgokat sokkal szabadabban kezelték. Ma már teljesen vegyes a baráti társaságunk. Nyitott emberek vagyunk. Vannak dél-amerikaiak, spanyolok és persze sok magyar. A kollégák, a tanítványaim is mind magyarok.
Hogyan lett spanyoltanár?
Magyarországon működött egy uruguayi kommunista szervezet. Velük kerültünk kapcsolatba, gyűjtéseket szerveztünk az otthon maradtak megsegítésére. Ők javasolták, hogy aki teheti, próbáljon meg továbbtanulni, hogy jobb szakemberként mehessünk vissza Uruguayba. Így felvételiztem az egyetemre, spanyol szakra. Kaptunk ösztöndíjat, de mivel én már tudtam spanyolul, dolgozni akartam mellette. A Magyar Rádióhoz kerültem, ahol bemondó és újságíró voltam. A Harminc perc Magyarországon című spanyol nyelvű műsort csináltuk. Ezt sugározták Mexikóban, Venezuelában és Kolumbiában is. Az egyetem utolsó évében már kaptam munkát a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban. Utána tanítottam nyelviskolákban, a szegedi és a Közép-európai Egyetemen, más középiskolákban és magántanárként is. Már nyugdíjas vagyok, de még mindig tanítok. Szeretem csinálni. Külön jó, hogy sok volt tanítványommal még mindig tartom a kapcsolatot, vannak köztük, akik szintén spanyoltanárok lettek. Nagy öröm számomra, ha látom, hogy valaki szereti a spanyolt.
Eredetileg úgy volt, hogy hazamennek, nem?
Persze. Akkor még egyértelmű volt, hogy valamikor hazamegyünk. Nem akartuk elhagyni a hazánkat, a családunkat. A menekültek, akiket akkoriban ismertünk szinte mind hazamentek.
Mikor jöttek rá, hogy végleg maradnak?
1984-ben, mikor Uruguayban jött a demokrácia, és a férjem mindenképpen haza akart menni. Kiment előre, én pedig itt maradtam befejezni az egyetemet. Közben a lányom szerelmes lett. Tizenhét éves volt, én pedig azt gondoltam, hogy ha megtalálta – ahogy a magyarok mondják – az „igazit”, akkor, ha visszamegyünk, azzal tönkreteszem az életét. Úgy éreztem, hogy mellette kell maradnom. Ráadásul, férjem sem talált kint megfelelő munkát. Mikor mondtam, hogy én maradok, dühös lett, de végül visszajött.
A lánya együtt maradt a fiúval?
Nem tévedtem, a legnagyobb unokám huszonnégy éves, a lányom huszonhat éve él boldog házasságban azzal a fiúval. Ezért vettük fel a magyar állampolgárságot is. A férje katonatiszt, ezért nem vehetett el külföldi lányt, így jobbnak láttuk, ha mindannyian kérelmezzük az állampolgárságot. Szinte egyből megkaptuk, egyszerű volt. Nem volt nyelvvizsga, semmi ilyesmi.
De mára már nagyon jól beszélnek magyarul! Vettek nyelvórákat is?
Az egyetemen minden külföldi diák járt egy évig a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe. De katasztrofális volt! Nem a tanárok miatt, hanem mert nem volt rendes módszer, amivel a nyelvet megtanították volna nekünk. Mert az tévedés, hogy ha egy tanár tud egy adott nyelven, akkor azt tanítani is tudja. A magyar mint idegen nyelv tanítása akkor még nagyon friss volt. Szóval lassan, a mindennapok során tanultunk meg magyarul, de a nyelvtudásunk még most sem tökéletes. Itthon spanyolul beszélünk, tehát sok olyan nap van, amikor egyáltalán nem beszélek magyarul azon kívül, hogy „Jó napot kívánok!”. Érdekes, hogy nekünk könnyebb megérteni a magas színvonalon írott tudományos szövegeket, mert azokban sok a latin szó, ami a spanyolban is hasonló. Ezért a filozófiai, jogi szövegek nekem könnyebbek, mint sok magyarnak. A kiejtésben viszont vannak nehézségeink. A spanyolban a „v” hangot mi nem pontosan úgy ejtjük, mint a magyarok, hanem, valahol a „v” és a „b” között. Ez nehéz, mert nem mintegy, hogy azt mondom „volt” vagy „bolt”. De például a „z”-t mi „sz”-nek ejtjük, ezért azt, hogy „fázom” sokszor úgy mondjuk, hogy „fászom”, ami, ugye, némileg mást jelent.
Az uruguayi hagyományokat mennyire tartják?
Az ételeket igen. Ezek főleg marhahúsból készülnek, mert Uruguayban rengeteg a marha. És mindig mate teát iszunk. Várj, megmutatom!
Linita férje, Sergio behoz egy nagy üveg teafüvet, és egy csészébe belerak egy szépen megmunkált fém szívószálat. A csészét tele pakolja a teaművel, és ráönti a forró vizet.
A mate a teafű neve. Az uruguayiak mindig ezt isszák. Viszik a csészét a szívószállal és a termoszt magukkal, és legyenek bárhol, előveszik és isszák. Ha vendéget kínálunk vele, úgy szokás, hogy a csészét körbeadjuk. Cukor nélkül kell inni.
Erős íze van. Engem a dohányra emlékeztet.
Tényleg? Lehet, hogy függőséget okoz.
Sokszor járnak vissza?
2011 óta minden évben. Előtte nem, de mióta nyugdíjasok vagyunk, többet tudunk utazni.
Van honvágyuk?
Igen, még mindig van, de ezt fel lehet dolgozni. Realisták vagyunk. Hiszen ott már nem tudnánk mit csinálni. Itt építettük fel az életünket, itt lettünk nyugdíjasok. Látni, hogy azt, hogy amiért harcoltunk, most megvalósulni látszik Uruguayban, hogy az ország fejlődik megnyugtató érzés. Egész életünkben uruguayiak leszünk, de nem bánjuk, hogy itt maradtunk. Itt boldogok vagyunk, a gyerekeinkkel, a három unokánkkal.
Borsi Rebeka Katalin