A menedékjog alapvető emberi jog. Sokszor szó szerint életet ment. Nemzeti hőseink sorsa is tanúsítja, az üldözöttek menedékjogának megtagadása vagy visszavonása tragédiákhoz vezet. Ma van a menekültek világnapja. Batthyányra, Kossuthra, Andrássyra, Nagy Imrére és Mindszentyre is emlékezünk. Mi itt a Helsinki Bizottságban továbbra is a menekültekkel vagyunk.
A menekültek világnapján van mire emlékezni nekünk, magyaroknak is. Persze, 1956–1957-re leginkább, ahol néhány hét alatt közel 200 ezer magyar menekült külföldre. Nagyobbik részük Ausztriába, kisebbik Jugoszláviába. S hogy nem rokkantak bele szomszédjaink, az a többi nyugati állam segítségének köszönhető. Önkéntes kvóták (!) alapján jutott magyar menekült számos nyugati országba, Skandináviában, Angliában, Svájcban, Ausztráliában, Kanadában és a legtöbbjük (több mint 70 ezren) az Egyesült Államokban jutott új lehetőséghez.
Aztán 1957 és 1989 között újabb 200 ezer magyar hagyta el az országot. Többségük nem volt szabadságharcos vagy politikai ellenálló (a mai kormányunk biztosan „megélhetési bevándorlónak” titulálná őket), mégis ők is a genfi egyezmény alapján kaptak védelmet, vagy legalábbis nem küldték őket vissza.
Az 1951-ben elfogadott genfi egyezmény jelentős lépés volt, mert már nem a befogadó állam gusztusára bízza, melyik üldözöttet tekinti „érdemes” menekültnek – az egyezmény aláírói ugyanis kötelezettséget vállaltak egységes eljárásrendű, tehát nem diszkriminatív szelektáláson alapuló befogadásukra. Magyarország de jure 1989-ben csatlakozott az egyezményhez, és – bár papíron továbbra is van még menedékjogi törvényünk meg alkotmányos deklarációnk – kormányunk de facto 2015-ben mondta fel a menedékjogi szerepvállalást.
De ezen a fontos napon ne az egyezménysértő kormányokról, hanem a menekültekről beszéljünk inkább. És arról, hogy sokszor bizony ez az ősi jog, a menedékjog valóban szó szerint életeket ment. Nekünk, magyaroknak erről is súlyos tapasztalataink vannak.
Vegyük csak 1848-at. Batthyány Lajos lemondott miniszterelnök nem menekült el Debrecenbe vagy külföldre, hanem bevárta a császári csapatokat. Vesztére tette, mert törvénytipró módon 1949. október 6-án kivégezték. A 9 hónapig fogságban tartott Batthyány esete sok magyar politikus számára világossá tette, nem számíthat a hatalom jóindulatára. Andrássy Gyula, a későbbi miniszterelnököt távollétében akasztották fel, ahogyan Kossuth Lajost is. Akik gyávasággal vádolják a 1949-es emigránsokat, aligha gondolnak bele, mi várt volna rájuk, ha itt maradnak, vagy ha a befogadó államok kiadják őket Bécsnek.
Nagy Imre a 1956-os forradalom elbukása után a budapesti jugoszláv követségen kért menedéket. Kádárék november 21-én írásban garantálták, hogy a törvényes miniszterelnököt és társait nem fogják bántani. A jugoszlávok megerősítették a magyar garanciákat. Az üldözöttek másnap lemondtak hát menedékjogukról, de buszukat szovjet katonák tartóztatták fel, és november 23-án a családokat a romániai Snagovba deportálták. Másfél év múlva Nagy Imrét és társait Budapesten felakasztották. A menedékjog megszegésében a magyar, jugoszláv, román és szovjet kormány is összejátszott.
Mindszenty József esztergomi érsek az amerikai követséget választotta. Jól tette, mert az amerikaiak nem adták ki őt. Ezzel együtt 15 éven át volt kénytelen a Szabadság téri épületben rostokolni. S a szabadulásának egy „fura üzlet” lett az ára. A Vatikán és a kádári hatalom kiegyezett egymással, és a pápa megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket.
Mi ebből a tanulság? Úgy látszik, a mostani magyar államnak semmi. Idén május végéig a hazai hatóságok 634 szíriai menedékkérőből 572-őt elutasítottak, és mindössze 62 főnek adtak valamiféle védelmet. Vagyis nagyjából minden tizediknek. Az uniós arányok éppen fordítottak: más tagállamokban tíz szíriai kérelmező közül kilencnél ismerték el a menedékjogot.
