Abban, hogy a függetlenségi háború után a felszabadult észak-amerikai államok nem süllyedtek anarchiába, az alkotmánynak kulcsszerepe volt. Az államok gyenge, laza konföderációját erős nemzeti kormány váltotta fel. „Új dolog a társadalmak történetében, hogy egy nagy nép, amelyet törvényhozói figyelmeztetnek, hogy a kormánygépezet leállt, sietség és félelem nélkül szemügyre veszi sorait, felkutatja a bajok gyökerét, s két teljes esztendőn át bölcs türelemmel keresi a gyógymódot, majd amint fellelte, feltétel nélkül aláveti magát, anélkül, hogy ez az emberiségnek egyetlen csepp könnyébe vagy vérébe került volna” – írta az amerikai alkotmányozás jelentőségéről Alexis Tocqueville francia liberális gondolkodó.
A győztes függetlenségi háború még nem kovácsolta azonnal egységes nemzetté az egykori brit gyarmatok, az egyesült amerikai államok népét. Szükséges, de nem elégséges feltétele volt mindez egy új és valós politikai közösség megteremtésének, a nemzetépítésnek. Az 1777-ben elfogadott Konföderációs cikkelyek pedig inkább tükrözték a szövetséget alkotó tagállamok elemi félelmét a központi állammal szemben, mintsem az új ország működőképességét szolgálták volna. Az önállóságukat féltve óvó államok jelentőst előnyt élveztek a központi kormányzattal szemben, amelynek gyakorlatilag minden hatalmától megfosztva kellett volna sürgős, életfontosságú intézkedéseket tennie. Hogy csak kettőt mondjunk, az adókivetés joga és erőszakszervezet nélkül ez nem sikerülhetett. Ezen túl akár egyetlen állam is megvétózhatta a konföderációra vonatkozó bármely kormányzati kezdeményezést.
Az alapító atyák nagyobbik része tisztában volt azzal, hogy ez így nem fog menni: ha a kormánynak nincsen sem gazdasági, sem katonai ereje a működéshez, az új ország hamarosan összeomlik. De nem is kellett hozzá különösebb bölcsesség, mert gyakorlatilag azonnal jelentkeztek a válságjelenségek. A „barátság ligája” a marakodás ligájává változott. Ráadásul a háború utáni import költekezés sokakat vitt csődbe. Massachusettsben a magas kamatok és nagy adók nyomán veszélyes zendülés tört ki („Shays lázadása”), amit nem a központi kormányzat, hanem csak a tagállam tudott elfojtani. Már 1786 megpróbálkoztak a Konföderációs cikkelyek revíziójával, de az annapolisi találkozóra csak öt állam delegált küldötteket.
Az 1787-es philadelphiai konvenció feladata nem csupán a kozmetikázás volt, de egyenesen az anarchia megszüntetése. Bár a delegátusoknak hivatalosan csak a Konföderációs cikkelyek felülvizsgálatára szólt a mandátumuk, ám a tanácskozáson a virginiaiak a változtatások hosszú listájával álltak elő, amit a többiek egyöntetűen megszavaztak. Ez volt a Virginia Terv. Elindult hát az alkotmányozási folyamat, amely formálisan 1788. június 21-én zárult, amikor a kilencedik állam New Hampshire is ratifikálta az alaptörvényt. Az új kormányzati szisztéma sikere azonban még ezek után is bizonytalan volt, de amint Virginia és New York, a kulcsállamok augusztusban is aláírták a dokumentumot, végképpen elhárultak az akadályok az elől, hogy békés úton új kormányzati formát hozzanak létre.