A „magyar Tocqueville”, Bölöni Farkas Sándor 1831-ben járt az Egyesült Államokban. Úti élményeiről szóló politikai bédekkere a magyar reformereknek bepillantást nyújtott egy távoli, korábban idegennek számító valóságba, az alkotmányos respublika működésébe. Hősünk kiváló megfigyelő, fáradhatatlan riporter, de emellett igaz hazafi, akit a megismert politikai intézményekből és kultúrából leginkább az izgatja, mit is lehetne átvenni, hogy általa itthon az élet jobb lehessen, a magyar jövendő pedig szebb. Messzire nézett és közelre látott.
„Midőn hosszú út végett hajóba lép az ember, az valami különös innepi érzés. A szív mintha elfogódnék, s az érzelmeknek nem tudom mely nemei miatt sóhajtás közt némul el minden érzék; melyet nem bánat facsar ki, hanem talán a jövendő kétes képe! Megkondult az első harangozás, húzni kezdették fel a vacsmacskákot, oldozzák már a köteleket, s cseng a kapitány igazgató hangja” – írja Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) Utazás Észak-Amerikában c. könyvében.
A Columbia hajó indulásáig azonban még sok dolognak kell történnie mai hősünkkel.
1815. október 8-án az akkor 20 éves Bölöni, vagyis akkortájt még „csak” Farkas Sándor első levelét kapta volt Kazinczy Ferenctől. A magyar irodalom „kapitányának” baráti írása rögvest „szikrát pattantott” lelkében, merthogy már-már a magyar literatúra legnagyobb reménységének tekintették. Ehhez képest a „heves” irodalmi próbálkozásaival hamar felhagy a szegény unitárius székely köznemes ifjú. A szakítás gyorsra, de annál fájdalmasabbra sikeredik („az égből a földre vagyok esve”). Viszont a modern világ megismerésének olthatatlan vágya mindvégig fő mozgatója marad. Fontos szerepet játszik a kolozsvári kaszinó és a viadaliskola (vívóiskola) megalapításában, sőt ő az egyik kezdeményezője az első magyar takarékpénztárnak, a Kolozsvári Gondoskodó Társaságnak is (1825). De a „hideg aluszékonyságban sínylődő Erdélyben”, a periféria perifériáján többnyire nem marad számára más értelmes tevékenység, mint az olvasás, leginkább magyarul, latinul, németül, franciául, olaszul, spanyolul és angolul. (Utóbbi nyelvet azért nem sikerült neki rendesen elsajátítani, jellegzetes, latinos kiejtéssel beszélte a „napnyugati” utazása után is.)
A búskomorságra hajlamos, tüdőbetegséggel küszködő Bölönit éppen olvasmányai, jelesül Wesselényi Miklós és Széchenyi István írásai piszkálták fel leginkább, no meg 1830 világpolitikai jelentőségű eseményei (a francia és belga forradalom, a tory Wellington angliai bukása, a lengyel felkelés). Bölöni látni, tapasztalni akarta, mi történik Nyugaton, különösen a magyar reformerek számára eddig megközelíthetetlen amerikai respublikában. Metternich korábban nem engedte ki oda sem Széchenyit, sem Wesselényit. Bölöni Farkas Sándor és Béldi Ferenc aztán 1830. július 10-én „passzust” kap – igaz, egyelőre csak nyugat-európai utazásra. Kolozsvárról „ki is indulnak” az év novemberében. Állomásaikról titkosrendőrök is jelentenek.
Miközben Széchenyi a maga szokásos fanyarsággal azon élcelődik, hogy „a sör rosszabb lett, mióta Bajorországnak alkotmánya van”, Bölöni a francia változásokat látva lelkesedik az alkotmányos forradalomért: „lehetetlen nem hinni a konstitúció erejét”, mert csak emelheti fel „a lelket és elmét a maga egész műveltségébe”. De az európainál sokkal nagyobb jelentősége lesz az amerikai útnak.
39 napos viszontagságos tengeri hánykolódás után érkeznek meg New York kikötőjébe. Eredetileg az amerikai tartózkodást tervezték a leghosszabbra, de a magyarországi koleralázadás miatt megszakítják útjukat, és már novemberben visszafordulnak. Ezzel együtt is sok mindent látnak, tapasztalnak, és hősünknél elegendő élmény gyűlik össze az „útirajz” megírásához.
Az Utazás Észak-Amerikában c. könyvet 1834-ben nyomtatják ki Kolozsváron, s fél év sem telik bele, hogy újranyomják. Akkorra már a cenzúra is felébred, és a szöveget eredetileg „átengedő” cenzorok megrovást kapnak, a művet betiltják. Bölöni elégedetten nyugtázza: „ez nagy megtiszteltetése munkámnak. Mégiscsak van abban valami, ami béhatást tett. De késő már, azt hiszem, hatott a méreg, s a tiltással csak ingereltetik.” Így igaz. A kortárs visszaemlékezések szerint Erdélyben népszerűbb munkának számított, mint Széchenyi Hitelje. Azért a német nyelvű változatának a megjelenését mégiscsak sikerült megakadályozni a cenzúrának.
Maga Bölöni a Függetlenségi Nyilatkozat magyar fordítását tartja könyve legfőbb értékének („a többi csak ráma”). A cenzorok így is kihúzták belőle az „ellenállás parancsát”, vagyis azt, hogy a népnek egyenesen kötelessége a despotikus kormánnyal való szembenállás. Jogász szerzőnket lenyűgözi az amerikai alkotmányosság, valamint az annak nyomán kibontakozó szabadságjogokra épülő tömegdemokrácia és középosztályos társadalom. Arra jutott, hogy a demokrácia egyetemes érvényű elvek (ilyen az emberi jogok elve) eredőjeként jön létre. „Megértéséhez” és elfogadásához nincs szükség különösebb történelmi előfeltételekre, varázsereje van: „ha Amerika konstitúcióját a magyarokévá lehetne tenni, annál boldogabb hely nem lenne a földön”.
Ma Bölöni demokrácia-felfogását az intézményeknek túlzott jelentőséget tulajdonító institucionalistának nevezhetnék, s mint ilyet, számos történelmi példával cáfolhatnánk. (Például azzal a változással, romlással, amelyet Kelet-Európában mostanában átélünk.) Ezzel együtt is Bölöni Farkas Sándor a demokratikus és modern alkotmányos eszme egyik leglelkesítőbb hazai előfutára. Ma is érdemes őt olvasni.