Élete során háromszor is felfüggesztette közéleti tevékenységét Lukács Móric (1812–1881) tudós és politikus, hogy nagybeteg szeretteit hosszú éveken át ápolhassa. Előbb apját, aztán anyját, végül feleségét. És bár igaza van az akadémiai megemlékezésnek, „jó ember és valódi gentleman volt”, valamint a 1848-as forradalom alatt Klauzál titkáraként is szolgált, mégsem ezek miatt kap helyett nálunk. Hanem azért, mert két ma is fontos emberi jogi témával foglalkozott behatóan: a kívánatos börtönkörülményekkel és az egyesülési joggal.
Erkölcsös és okos magyarokból valószínűleg soha nem volt nagyobb választék, mint a reformkorban. Talán visszahúzódó lelki alkata mellett ez a bőséges kínálat is magyarázza, hogy egyiküket, Lukács Móricot (vagy korabeli írásmódban: Móriczot) szinte teljesen sikerült elfelednünk. Emlékének hivatalos újjáélesztésére a mostani kormány tett kísérletet, midőn Balog Zoltán emberminiszter 2012-ban civileknek szóló díjat alapított Lukács tiszteletére. Tudomásunk szerint mindössze háromszor osztották ki az elismerést, és 2016-ban már rendeletileg számolták fel. Később, nyilván, „nem volt időszerű” a civilek elismerése. Valahogy az indulásból sejteni lehetett, hogy nincs különösebben előkészítve a kezdeményezés, ugyanis a minisztérium Lukács születésnapját, szeptember 15-ét jelölte ki az átadási ceremóniára, miközben nincsen egyetlen olyan komolyan vehető forrás sem, amelyik ne szeptember 5-ét tekintené születése időpontjának. Mi is így teszünk hát.
Lukács Móric is a centralisták körének, annak a jeles társaságnak a tagjának számított, amelyet a kortársak – még a liberális reformista ellenzék is – előszeretettel azonosított nyugatmajmolással és doktrinerséggel, akárcsak a mai civil jogvédőket. A centralisták büszkén vállalták, hogy igen, ők nyugatosak és doktrinerek, azaz a jogkiterjesztő, társadalomjobbító modern elvek hívei. Barátai, Eötvös, Szalay és Trefort mellett így lett a művelt, sok nyelven olvasó, sokat utazó Lukács is a Budapesti Szemle szerkesztője.
A korszakban megszokott módon irodalmi, nyelvészeti kérdések terén éppúgy otthonosan mozgott, mint büntetőjogi és államtudományi területen. Legnevezetesebb munkája az Eötvös Józseffel közösen jegyzett Fogházjavítás c. szakkönyv 1842-ből, amely a korszakban emberi jogi kulcskérdésnek számító büntetés-végrehajtás elméleti és gyakorlati problémáit taglalta. Ez az időszak, amikor az Országgyűlés különbizottsága vizsgálja a tömlöcök elviselhetetlen állapotait, és próbál megoldást találni a szisztematikus vármegyei jogsértésekre. Merthogy akkoriban erős elhatározás élt az első vonalbeli politikusokban is, hogy javítani kell a középkort idéző fogvatartási körülményeken. A centralisták mellett Deák, Klauzál vagy éppen Kossuth emelte fel szavát a humánusabb büntetés-végrehajtás érdekében, valamint a kínzás, embertelen és megalázó bánásmód ellenében. Azt se felejtsük, hogy nagy jelentőségű amerikai útja során Bölöni Farkas Sándor is fontosnak találta a börtönök felkeresését, illetve maga Tocqueville is eredetileg azért utazott Amerikába, hogy az új rendszerű börtönöket tanulmányozza. A téma benne volt a levegőben.
A fogvatartás mikéntje a XIX. században vált civilizációs fokmérővé. „A tömlöczök javítása korunkban szükségessé vált, ’s egyike azon morális kötelességeknek, mellyeket nemzetek nem mulaszthatnak el büntetlenül” – írták alapművükben Lukácsék, amelynek elveit Eötvös már korábban megfogalmazta.
Van egy másik terület, ahol Lukács Móric érdeklődése egybeesik Tocqueville-ével. Ez pedig a civil szervezetek, az egyesületek társadalmi szerepe, „a szabad egyesülhetési jog”, azaz az egyesülési szabadság kérdése.
Sárosi Péter kiváló blogposztja részletesen bemutatja, hogyan folyt a politikai küzdelem a civil társadalomért. A reformista ellenzék eleve adottnak tekintette az „egyesülhetést”, mégpedig abból a jogelvből kiindulva, hogy „ami nincs tiltva, az szabad”. Ezzel szemben a hatalom és konzervatív tábora mindent megtett annak érdekében, hogy ellenőrzést gyakoroljon a szerveződések felett. Önkényesen tiltottak be diákegyesületeket, és noha törvény nem írta elő, elvárták, hogy az alakuló szerveztek az állammal hagyassák jóvá alapszabályukat. Pajkossy Gábor történész a vegzatúra ellenére mintegy 500-ra becsüli az egyesületek számát 1848-ban, amelynek háromnegyedét 1830 után alapították.
A direkt politikai célokat is megfogalmazó Védegylet 1844-es életre hívása után különösen sürgető lett az egyletek, különösen a politizáló (közéleti) egyletek megrendszabályozása. A kormánypárti konzervatívok elő is álltak az egyesülési törvény javaslatával, mondván, a legális keretek majd serkenteni fogják a szervezetalapítási kedvet, és a hatalom nem járhat el önkényesen a civilekkel.
Ebben a helyzetben publikálta tanulmányát az ügyről Lukács Móric Néhány eszme az egyesületi jog körül címmel. Jellemző módon az Ellenőrben, az ellenzék politikai zsebkönyvében jelenhetett meg az írás, amely pontos helymegjelölés nélkül, „Németországban” nyomtattak ki, merthogy 1847-ben a cenzúra miatt itthon még nem lehetett.
Elöljáróban szerzőnk leszögezte: „az egyesületek fontosságát és üdvös hatásait az emberi nem és polgári társaság úgy szellemi mint anyagi érdekeinek előmozdítására minden civilisált nemzet érzi és tapasztalja”. A kormány és pártjának törvényalkotás képében előadott ügyeskedéséről pedig így írt: „vigyázzunk, hogy azon kelepczébe ne essünk, mellyet az ellenfél számunkra készít, midőn az egyesületi jog iránt törvényes intézkedést ajánl. Ne higyjük, de irányát ismerve nem is hihetjük, – hogy a' conservativ párt ez indítványával egyebet akarjon, mint e' becses jognak zöld gallyakkal és virágokkal ügyesen betakart sírját ásni”.
Végül az ellenzéknek sikerült is megakadályozni, hogy a kormány szája íze szerint egyesületi szabályozást fogadjanak el. Boldog idők.