„Azonnal hagyják el a művelődési házat. Maguknak énekelni és táncolni volt itt joguk, senki nem adott engedélyt, hogy itt ellenzékileg szervezkedjenek.” Ezzel a felkiáltással dobta ki a munkásőr portás a miskolci Gettóellenes Ideiglenes Bizottság alapítóit. Az autonóm roma közéletet azonban nem volt képes eltiporni se a portás, se az agonizáló pártállam. Utóbbi azért utolsó leheletéig küzdött, hogy romák ne vehessék kezükbe saját ügyeik intézését. Teljes joggal tarthattak hát „200 évre az emberi jogoktól” mottóval fesztivált 1989-ben. Ráadásul sok tízezer roma veszítette el munkahelyét egyik napról a másikra. Mégis szép éve volt a roma önszerveződésnek is 1989, utólag visszanézve tán eddig a legszebb. A rendszerváltásról szóló sorozatunk 13. része.
Szirtesi Zoltán körzeti orvos a kiskundorozsmai cigánytelepen. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
1989 azt az évet követte, amikor a hatalmilag támogatott cigányellenes rasszizmus elszabadult. A rendőrség vezetése határozott politikai bátorításra kiadta az utasítást a rendőrparancsnokságoknak, hogy minden lehetséges módon támogassák Moldova Györgyöt, aki ezzel a háttérrel megírta a Kádár-korszak legrasszistább művét, a Bűn az életet.
Ez a rend- és állampárti mű a támogatott kategórián belül is a legnagyobb támogatást élvezte. A Magyar Nemzet 1988 januárjától májusáig 122 folytatásban közölte, a könyvalakban való kiadását a tervekhez képest előre hozták, még a folytatásos közlés befejezését sem várták meg vele, mint ahogy a rádiós változat sugárzásával sem. A könyv minden eladási rekordot megdöntött. Milliók örültek, hogy végre nyíltan és nyilvánosan visszaigazolják és megerősítik rasszista előítéleteiket. A vesztét érző hatalom megpróbálta a cigányságra átterelni a felé irányuló népharagot.
Cigány közéleti vita a köztévé Napzárta c. műsorában 1989. szeptember 17-én. Fotó: RPA / Indulás
De 1988-ban azért már a mélyebbre hatoló kritikus nézetek számára is föllazultak a közlési normák. Ugyanabban a Magyar Nemzetben jelent meg a cigányokkal szembeni hatalmi és társadalmi magatartást a széles nyilvánosság előtt először élesen támadó vélemény, amelyben Moldova irománya is helyet kapott. Ez az utat törő cikk Neményi Mária nagy vitát kiváltó interjúja volt Zsigó Jenővel. Két héttel a Moldova-könyv közlésének befejezése után, június 6-án jelent meg Válságos a cigányság helyzete címmel:
„Most, 1988-ban, Magyarországon büntetlenül lehet olyan falfeliratokat festeni, hogy 'Cigánymentes övezet', 'Gyilkold a cigányt', 'Cigánypüfölő gárda'. Nyíltan lehet fasiszta megjegyzéseket tenni rádióban, tévében, újságokban. Az emberek bátorítást éreznek arra, hogy megtehetik, holott ez az alkotmánnyal és minden törvényességgel szemben áll.
[...] A cigányság megítélésében nagyon fontos szerep jut a tömegkommunikációnak. Ennek köszönhető, hogy a közvélemény ma két dolgot tud a cigányokról: hogy 'túl vannak támogatva', és hogy 'bűnözők'. Pedig ismert tény, hogy ez a túltámogatási mítosz mennyire nem igaz. 1979-80-ban szociológusok húsz évre visszamenőleg vizsgálták a cigányságot érintő szociálpolitikai intézkedések hatékonyságát. Ez a reprezentatív vizsgálat egyértelműen azt bizonyította, hogy a cigánysághoz töredékében sem jutnak el a rendelkezésre álló szociálpolitikai intézkedések. Soha nem volt olyan támogatási forma, amely csak cigányok részére lett volna kialakítva. Tudathasadásos állapot, hogy mást tud erről a politika, mást a tudomány, és mást a közvélemény.
[...] Így van ez a bűnözéssel is. Néhány évvel ezelőtt a magyar bűnüldözés megkreálta a 'cigánybűnözés', a 'cigánybűnöző' fogalmát Ez a jelzős szerkezet egyedülálló, hiszen nem beszélnek szlovák-, román-, szerb-, magyar- és nem tudom, milyen egyéb bűnözésről, ez a privilégium úgy látszik, csak a cigányságot illeti meg. A tömegkommunikáció segítségével pedig ez a fogalom elterjedt a köztudatban. Ennek csúcsteljesítménye Moldova György Bűn az élet című munkája, amelyben a szerző főként rendőr-riportalanyai segítségével közvetít olyan megállapításokat, kijelentéseket általánosításokat amelyek tökéletesen alkalmasak arra, hogy a magyarországi lakosság többsége a cigányságot bűnözőként ítélje meg; veszélyérzet, félelem, esetleg agresszió keltődjön benne a cigánysággal szemben.”
A GIB első ülésén: Ladányi János, Szegedi Dezső, Diósi György, Horváth Mária, Osztojkán Béla. Fotó Bódi László / Indulás
Ez év szeptemberében a miskolci tanács elérkezettnek látta az időt, hogy évek óta dédelgetett tervét megvalósítsa, és kiadta a megbízatást a Borsod Megyei Állami Építőipar Vállalatnak, hogy a Sajó mocsaras árterületén a várostól és annak minden intézményétől, iskolájától, patikájától, rendelőjétől, hivatalától jó messzire építsen egy első ütemben 94 lakásból álló telepet 29,2 négyzetméteres, szoba-konyhás, komfort nélküli, betonos, meszelt falú házakkal, amelyekben se víz, se vécé nincs. Csap az utcán, közös árnyékszék külön épületben. A huszadik század végén.
És ha nem jön arra az 1988-ra az az 1989, ha nincs rendszerváltás, akkor az a gettó fel is épül, és ki tudja, meddig bővül – a miskolci polgárok nagyrészének lelkes támogatásával. Oda gondolták kitelepíteni azokat a túlnyomórészt roma családokat, amelyek Miskolc régóta elhanyagolt, elslummosodott és a magasabb státuszú polgárok által elhagyott belvárosában a házak hátsó traktusaiban laktak igen rossz körülmények között. Ezeket a körülményeket teremtették volna újra számukra a városon, a polgárok szemhatárán kívül, hogy a belváros rehabilitációja elől „elháruljanak az akadályok”.
1988 azzal végződött, hogy karácsony előtt két nappal a Magyar Televízió Ablak című műsorában hosszú várakozás után végre lemehetett az épületes miskolci tervekről szóló riport, amelyből ugyan az érintett cigányokkal felvett anyagot kivágták, de legalább a projektet védő hivatalos személy mellett az az ellen tiltakozó miskolci cigány tanító, Horváth Aladár is megszólalhatott és kimondhatta: „Ebből gettó lesz.”
Így lett téma az országos nyilvánosságban a miskolci gettó-ügy.
1989. február 2-ára Horváth Aladár némileg konspiratív módon, folklór műsorral álcázva megszervezett egy beszélgetést a Vörösmarty Művelődési Házba a gettóprojektről. Erre a beszélgetésre Budapestről leutaztak ellenzéki beállítottságú cigány közéleti személyiségek és a cigányokkal foglalkozó szociológusok, többek között Daróczi Ágnes, Osztojkán Béla, Balogh Attila, Ladányi János és Havas Gábor. A városi tanács is azon a napon ült össze, és ellenszavazat nélkül, egy tartózkodással megszavazta a gettóprojektet, amely az addigi tiltakozások hatására annyit változott, hogy a lakásokat megnövelték 34 négyzetméterre, valamint tervbe vették, hogy bevezetik a vizet.
Addig-addig folyt a beszélgetés a kultúrházban, mígnem Balogh Attila javaslatára megalapították tíz budapesti, tizenöt miskolci és egy okányi alapító taggal a Gettóellenes Ideiglenes Bizottságot (GIB). A portás-munkásőr rögvest jelentette az elvtársaknak, mi folyik az épületben, s miután az elvtársak közölték, hogy ilyesmire senki nem adott engedélyt, kidobta a GIB alapítóit: „Azonnal hagyják el a művelődési házat. Maguknak énekelni és táncolni volt itt joguk, senki nem adott engedélyt, hogy itt ellenzékileg szervezkedjenek.” Horváth Aladár lakásán folytatódott az alapítás, ahol is Havas Gábor, Horváth Attila és a fideszes Glattfelder Béla megfogalmazta az alapító nyilatkozatot. (A GIB részletes története elolvasható Horváth Aladár: Indulás című könyvében, 82–98. o., Wesley Kiadó, 2017.)
A GIB első ülésén: Balogh Attila, Horváth Barnabás, Budai Gábor, Glattfelder Béla és ismeretlen. Fotó Bódi László / Indulás
A GIB felkérésére tényfeltáró tanulmányt készített a pár hónappal azelőtt alakult Wallenberg Egyesület tényfeltáró bizottsága.
A következő hetekben bevetették a helyi és az országos médiát a gettó védelmében. A helyi és az országos lapok, a tévében a Hét gettópárti anyagokat hozott, és elhívták Miskolcra a Hazafias Népfront kollaboráns díszcigányait, akiknek csak az nem tetszett, hogy rosszindulatú alakok gettónak nevezik a gettót.
A sajtókampány azonban nem volt tökéletesen összehangolva, mert miközben a miskolci potentátok azt hajtogatták, hogy eszükbe sem jutott speciálisan a cigányok számára építeni azt a telepet, a Szabad Föld február 24-i gettóbarát közleményében már az állt, hogy „a városi tanács már eldöntötte, hogy felépül Miskolc cigánynegyede – a Sajó-parti telepen alacsonyabb komfortú lakásokban nagyjából együtt laknának a miskolci cigányok.”
Február 17-én elküldték a városi tanácsnak a gettó ellen tiltakozó levelet ötszáz érintett miskolci cigány polgár aláírásával. Február 20-án elkészült a tényfeltáró jelentés, amely kőkemény érvek és tények tömegével porlasztotta szét a gettó mellett fölhozott valamennyi érvet. Február 27-én, a jelentésről rendezett vitán, amelyen a városi tanács képviselői is részt vettek, már bejelentették, hogy a városi pártbizottság a projekt felfüggesztése mellett döntött. Másnap az Észak-Magyarország „vitairatként” lehozta Pankucsi Márta igen alapos és tárgyszerű cikkét, amely világosság tette, mennyire értelmetlen és ráadásul aránytalanul drága is lenne a Sajó-parti putritelep felépítése: „A legújabb tájékoztatás szerint 94 lakásnak kellene megépülnie ez év végéig, amelyek költsége 99 069 000 forint lenne. Vagyis egy lakás 1 050100 forintba, azaz négyzetméterenként 30 800 forintba kerülne. Milyenek lennének ezek az egymillió forint fölötti összegből épülő lakások? Egyszobásak 34,2 négyzetméter alapterületűek, udvari űrgödrös árnyékszékkel ellátottak. A telepen egy bolt és egy úgynevezett közösségi létesítmény épülne, de nem lenne orvosi rendelő. óvoda, iskola. A telepen a későbbiekben 160–180 lakás megépítésére lenne mód. Miért ilyen magasak a költségek? Miért kerül e lakások négyzetmétere annyiba, mint Budapesten a rózsadombi ingatlanoké? Elsősorban azért, ment a szóban forgó, Sajó-parton levő terület erősen talajvizes, egy része kifejezetten mocsaras. Az építkezés előtt fel kellene az egészet tölteni. [...] a tanács számításai szerint 1989. évi árfolyamon egy összkomfortos, több szobás lakás megépítése például az Avas délnyugati részén 1 367 000 forintba kerülne, a Sajó-parton egy 1 szobás, udvari árnyékszékes lakás 1 069 000 forintba. […]
A kiskundorozsmai cigánytelepen. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Mi tehát az olcsóbb megoldás? Miskolcon 8000 lakásigénylést tartanak nyilván. Az igénylők jelentős része, anyagi helyzete miatt, tanácsi bérlakásra jogosult. Nagyon sokan várnak cserére. Szeretnének komfortosabb, emberibb lakáshoz jutni. Miért kell hát nagyon drágán, nagyon rossz helyen, alacsony komfortfokozatú házak építésére költenünk városunk kevéske pénzét? Miskolcon tényleg nincs elég alacsony komfortfokozatú lakás? Úgy tudom, nagyon is sok van, és nagyon sokan szeretnének ilyen lakásokból magasabb komfortfokozatúba költözni. Olyanok, akik fizetni is, használni is tudnák. Miért nem nekik építünk, s az ő megüresedő lakásaikat használjuk fel, ha egyszer már úgyis megvannak ezek a lakások, és állítólag nagy szükség van ilyenekre városunkban. Ha kellenek a kevésbé komfortos lakások is, akkor miért bontanak angol WC-s, megüresedett lakásokat, azon a címen, hogy korszerűtlenek? Miért árusítja a tanács a valódi érték töredékéért lakásállományát, ha egyszer tudjuk, hogy ma. és a romló gazdasági körülmények miatt a jövőben még inkább nagy szükség lesz szociális alapon juttatható, szerényebb bérű lakásokra? Miskolcon 30 körüli az elavult városrészeknek a száma. Több ezer az elavult lakás. Vajon 1989-ben a lakásépítésre rendelkezésre álló szűkös pénzeszközöket arra kell koncentrálni, hogy létrehozzunk még egy, már megépülése pillanatában is avultnak tekinthető városrészt?”
A szerző arra is felhívta a figyelmet, hogy azok a még rosszabb körülmények között lakó, illetve renitens családok, amelyekre hivatkozva a telepet fel akarják építeni, rendszerint népesek, holott a városi illetékesek is beismerik, hogy nagyobb családot aztán végképp nem lehet 34 négyzetméteres lyukakba beköltöztetni. Ha meg lehetne – hát mi lenne ott? Így tehát a Sajó-parti telep „semmit nem old meg, de legalább drága”.
Ez a cikk azért lehetett nagyon hatásos, mert a városnak és a polgárok többségének anyagi és lakásügyi érdekeivel érvelt.
Március 2-án a városi tanács megszavazta a projekt felfüggesztését, ugyanúgy egyöntetűen, mint egy hónappal azelőtt a felépítését. A döntést követően a GIB átalakult Otthont a Hazában Mozgalommá. Ekkor a tanács is kiküldött egy bizottságot, és az is ellenjavallotta a telep megépítését.
Konstruktív együttműködés kezdődött a gettóépítést megakadályozó mozgalom és a városi instanciák között. Horváth Aladár szavaival: „Elfogadtattuk a 'fölfelé irányuló lakásmobilitási rendszer' alapkoncepcióját. Eszerint a rendelkezésre álló százmillió forintból magas komfortú lakásokat vegyenek, azokat szociális bérlakásként, minőségi cserével utalják ki a magasabb státuszú kérelmezőknek. A fölszabaduló, többségében komfortos lakásokat utalják ki a félkomfortos bérleményekben lakóknak, a komfort nélküliek pedig hozzájuthatnak legalább egy félkomfortos, még megfizethető bérleti díjú lakáshoz.” (Horváth Aladár: Indulás. 97. o.) Végül is ötven borzalmas körülmények között lakó családot sikerült egy-másfél év alatt az addiginál és a telepre tervezettnél jobb lakáshoz juttatni.
A számozott utcák története az utóbbi években megmutatta Miskolcon (is), hogy ami egy leépülő diktatúrában lehetséges, az egy kiépülőben nem annyira.
A kiskundorozsmai cigánytelepen. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
A legnagyobb magyarországi kisebbséget minden érában következetesen diszkriminálták. Soha nem ismerték el a többi kisebbséggel egyenrangú nemzetiségnek. Ezt az egyenrangú státuszt a pártállam cigánypolitikájával szembenálló roma értelmiségeik követelték. Ezt a követelést a diktatúra politikusai államellenesnek, ellenségesnek minősítették, s ezt az álláspontot bégették utánuk a Hazafias Népfrontba betagolt roma vazallusaik is.
Amikor már látszott, hogy független szervezetek alakulását nem lehet megakadályozni, s azt sem, hogy a cigányok nemzetiségi státuszát szervezetten és nyilvánosan követeljék, az állampárt cigányügyi felelősei gyorsan álláspontot válttattak roma kádereikkel, s megalakíttatták velük a többi nemzetiségi szövetség mintáját követő Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségét (MCDSZ). 1989 január 16-án alakult meg ez a szervezet, amely azután az egész magyarországi cigányság egyetlen legitim képviselőjének kiáltotta ki magát.
Az MCDSZ megalakulásának éjszakáján határozta el Osztojkán Béla és Horváth Aladár (Osztojkán feleségének, Szőke Juditnak az ihletésére) egy független cigány civil szervezet megalakítását. (Ezt a történetet is Horváth Aladár könyvéből ismerjük, 99–115. o.)
Ez a független szervezet a Phralipe (Testvériség) nevet kapta, és április 14-én alakult meg. Az alakuló ülésen a demokratikus ellenzék számos nem cigány reprezentánsa – többek között Solt Ottilia, Tamás Gáspár Miklós és Iványi Gábor is – részt vett és aláírta az alapító nyilatkozatot. Az ügyvezető titkár Osztojkán Béla lett, az ügyvivő testületben Balogh Attila, Daróczi Gyula, Hága Antónia, Horváth Aladár és Zsigó Jenő mellett két nem roma értelmiségi, Lázár Guy és Révész Sándor is helyet kapott. Az ügyvivő testületből hárman szerepeltek az SZDSZ listáján az 1990-es választásokon, és ketten, Horváth Aladár és Hága Antónia képviselők is lettek, Révész Sándor pedig az SZDSZ-frakció cigányügyi szakértőjeként tevékenykedett. A következő hónapokban számos vidéki településen alakultak Phralipe-szervezetek.
Horváth Aladár a Phralipe és az SZDSZ megállapodásának köszönhetően képviselő lett 1990-ben. Fotó: MTI / Indulás
Az év folyamán még jó néhány roma szervezet alakult, de a Phralipe volt az egyedüli, amelyik következetesen emberi jogi alapokon állt. Ezt tükrözte már a szervezet előkészítő bizottságának a közleménye is (Magyar Nemzet, 1989. április 14.), amelyben első helyen szerepeltek az emberi jogok: „Első gondolatunkban az emberiség legfenségesebb, mégis a legtöbbször megtiport, vagy leginkább semmibevett eszményét, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 1. cikkelyét, ennek megrendítően szép gondolatát idézzük, azzal a hittel, hogy soha, amíg csak ember él a Földön, érvényessége el nem halványul: »Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.«”
A nyilatkozatban többek között ez szerepelt még: „Felháborodásunknak adunk hangot, amikor kimondjuk: számtalan megoldásra váró feladatai között a hivatalos politika döntéseiben figyelmen kívül hagyja a cigányság érdekeit. Azt látjuk, hogy kisebbségi jogainak lesöprésén túlmenően – a gazdasági folyamatok átalakításánál cigány emberek hatalmas tömegeire, noha ugyanez a társadalom termelte ki őket, mára már nincs szükség. A folyamat alatt egyszerűen leselejteződnek; tervszerűen és tendenciózusan a társadalom peremén kívülre szorulnak – a legcsekélyebb perspektíva nélkül. Ötödik gondolatunk üzenet: A magyar politikai életben ez idő szerint is jelen lévő, de holnapra egyre nagyobb nyomatékkal fellépő demokratikus erőknek és a többségi társadalomnak már most tudniuk kell: közmegegyezés nem jöhet létre a cigányság kirekesztésével, érdekeinek figyelembevétele, alapvető emberi jogainak érvényesítése nélkül.”
A Phralipe emberi jogi elkötelezettsége nyilvánult meg abban is, hogy a francia forradalom napján, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának 200. évfordulójára emlékeztetve „200 évre az emberi jogoktól” mottóval tartotta meg a maga nagy demonstrációját, első szolidaritási napját az Almássy téri Szabadidő Központban. Ez egy egész napos politikai és kulturális seregszemle volt. Politikai vitákkal, előadásokkal, cigány művészek kiállításával és számos jobbnál jobb roma együttes és tánccsoport fellépésével.
Az állampárt cigányügyi felelősei Báthory Jánossal és Vass Csabával az élükön az MSZMP nacionalista szárnyához tartoztak, és a Pozsgay–Antall-paktumot követve cigányügyi szövetséget alakítottak ki az állampárt és a nacionalista politikai szervezetek, mindenekelőtt az MDF között. Für Lajos, az MDF elnökségi tagja 1989 júniusában az MDF cigányügyi szakértőjeként az állampárt káderét, Báthory Jánost nevezte meg, aki akkoriban két urat szolgált. Für bejelentése után két hónappal, 1989 augusztusában az MSZMP számára írt bizalmas cigányügyi anyagot. Ebben többek között ez áll:
Később. A kép közepén Báthory János mint a NEKH elnökhelyettese
„A cigány mozgalom potenciális veszélyt jelent a nemzeti egységre. […] a roma politikát olyan radikálisok uralják, akik túl sokat követelnek az államtól.” Ezt tanácsolta: „Az MSZMP deklarálja, hogy a cigányságot nemzetiségnek ismeri el, és fogadja el nemzetiségi szövetségként azt a szervezetet, amely politikájának legjobban megfelel. Ez meggyőződésünk szerint az MCDSZ, amely jogilag önálló szervezetként is vállalja a HNF-fel [a Hazafias Népfronttal] való együttműködést. [...] Vezetői és tagságából is sokan MSZMP-tagok. [...] Ha lenne egy koncepció, a párt nyomást tudna gyakorolni a kormányra, hogy melyik szervezetet ismerje el tárgyalópartnernek és melyiket finanszírozza.”
Ennek az MCDSZ-nek lett a főtitkára 1990 februárjában az állampárt feltörekvő ifjú cigány kádere, Farkas Flórián.
Az MSZMP cigányügyi kádereinek átmentése meglehetősen jól sikerült. Az Orbán–Torgyán-kormány 2000-ben Báthory Jánost nevezte ki a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal (NEKH) élére.
Rod Menso
NEM ENGEDÜNK A '89-BŐL! Memóriafrissítés és ismeretterjesztés 30 részben. Minden hétre újabb és újabb info-bonbonok várhatók a rendszerváltásról, az összeomló régi és a felépülő új rendszerről. A Magyar Helsinki Bizottság sorozatának korábbi részei itt érhetők el:
A Fidesz és az emberi jogok – 1989-ben
Orbán-beszéd az újratemetésen és a „nemzeti megbékélés” botránya - 1989-ben
A nép a kormánnyal is szembeszállt a menekültek védelmében – 1989-ben
Új értelmet nyert, hogy megtanultunk olvasni – könyváradás 1989-ben
Mindent a szamizdatról – a második nyilvánosság 1989-ben
Volt bennük spiritusz – szakkollégisták 1989-ben
Vége az adásszünetnek! – televíziózás 1989-ben
Rádióaktivitás és a médiaháború kezdete – a közrádió 1989-ben
Karcsi bácsi elintézi – a magyar sport 1989-ben, I. rész
Bunda, dopping, csípős csabai – a magyar sport 1989-ben II.
Kámforrá vált közvagyon – korrupciós és privatizációs villámrajt 1989-ben
A lengyel fecske nyarat csinál – lengyel rendszerváltás 1989-ben
