Az iráni sah és sleppje minden hibát elkövetett, amit hatalmon el lehetett követni. Voltaképpen ők kezdték el megásni a rendszer sírját, amikor önhittségükben nem figyeltek fel az aggasztó előjelekre és a társadalom sokirányú elégedetlenségére. Az, hogy a vallási fundamentalistáknak, akik szervezőként nagyon is korszerűnek bizonyultak, a sokszínű tiltakozó mozgalmat sikerült kisajátítani és „iszlám forradalommá” alakítani, voltaképpen törvényszerű volt. A vallási vezetők rátermettségén, hitelességén és gátlástalanságán túl azonban – mint nagy történelemalakító – szerepet játszott mindebben a véletlen is. A „fekete péntek” néven elhíresült sortűz számos mozzanata végzetesnek bizonyult. A békés megegyezés lehetősége ekkor veszett el véglegesen.
Irán 1971-ben a Perzsa Birodalom „fennállásának” 2500 éves évfordulóját ünnepelte. Az ókori Akhaimenidák és a modern Irán között ugyan komoly kihívásnak számított jogfolytonosságot és történeti kontinuitást találni, tekintve hogy korábban éppen az uralkodó Mohammad Reza édesapja, Reza Pahlavi sah szakított az évszázadokon használatos Perzsia elnevezéssel, de ezen azért túl lehetett lendülni. A Pahlavik az ország modernizációjára törekedtek minden áron, és a meghaladni kívánt maradiságot leginkább az iszlám hagyományokkal azonosították. Tehát ideológiai, legitimációs okokból logikusnak tűnt az iszlám előtti időkben felfedezni a „haladó történelmi hagyományokat”.
Csakhogy ez már az irániak többségének, különösen a vidékieknek és a szegényeknek nem tetszett. Viszolyogtak a hatalom rongyrázásától és öndicsőítésétől, valamint nem tetszett az új módi, ami leginkább a nyugati elvárásoknak akart megfelelni, valamint elszakadt az élet kereteit jelentő vallástól és intézményeitől. Ez a fajta ellenállás eleinte meglepte a sahot és környezetét.
Mert való igaz, hogy 1963-ban a választók népszavazáson erősítették meg nagy többséggel Mohammad Reza modernizációs programját, amely földet osztott, oktatást és egészségügyi ellátást biztosított a szegényeknek, valamint segítette a nők emancipációját – mindezt az olajdollárokkal sikerült finanszírozni. Viszont az 1970-es évekre már egyértelművé vált, a gyors modernizáció nem szünteti meg a korrupciót, a társadalmi igazságtalanságot, az elképesztő vagyoni különbségeket, viszont új igényeket támaszt és új konfliktusokat gerjeszt. Ugyan az ismeretes következmények miatt a legnyilvánvalóbb ezek közül a hagyományok és a szegények védelmében fellépő síita vallási intézmények és a rezsim konfliktusa volt, de voltak itt moszkovita kommunisták, nacionalisták, liberálisok és különféle nemzetiségi mozgalmak, és ezek is akartak valamit, amit Pahlaviék meg nem akartak vagy nem tudtak teljesíteni. Ezzel együtt a társadalmi ellenállás különféle formái többnyire vallási intézményeknél találtak otthonra.
Betiltották a pártokat, és a CIA segítségével megszervezték a rettegett politikai rendőrséget, a Szávákot. Ennek a börtöneiben rendszeresen kínoztak – akár halálra is – olyan személyeket, akiket a rendszer ellenségeinek tekintettek. És – ahogyan az már lenni szokott – sokan voltak közöttük olyanok, akiknek semmi közük nem volt az ellenálláshoz, csak rosszakaró szomszédjuk, rokonuk vagy balszerencséjük juttatta őket a pribékek kezére.
A rendszer végnapjait azonban egy cikk megjelenésétől számolhatjuk. Az egyik állami lapban homoszexuálisnak nevezték az emigrációba kényszerített népszerű vallási vezetőt, Khomeinit. Ez sok volt. Gom városában a hívek utcára vonultak, a rendőrök közéjük lőttek. Az áldozatokra, mártírokra emlékezve országszerte újabb véres tüntetések törtek ki. Ezek ellen újra fellépetek a rendfenntartók, és az újabb áldozatokról újabb megemlékezéseket tartottak. Nyárra már országosan szervezett tiltakozó mozgalomról beszélhettünk.
A sah nyáron bevezette a rendkívüli állapotot, valamint megpróbálta gazdasági intézkedésekkel és politikai helyezkedéssel kezelni a válságot, de a többség nem hitt neki abban, hogy ő nem, csak az „őt félrevezető emberei tehetnek a borzalmakról”. Az is hasztalan vállalkozás volt, hogy a Szávák kegyetlenkedéseiért ne okolják majd őt is. Az Amnesty Internationalnek is bizonygatta, hogy az iráni börtönökben már nem kínozzák a foglyokat, miközben a titkosrendőrség nem hagyott fel a gyakorlattal.
Ebben a helyzetben különösen rosszul jött a sahnak és rendszerének, hogy 1978. szeptember 8-án egy teheráni tüntetést katonai sortűzzel vertek szét. Az emberek több száz halottról beszéltek. Valójában több tucatnyi halálos áldozat volt inkább. (A mostani Iszlám Köztársaság hivatalos vizsgálata 88 halottat ismer el, akiket Jaleh téren és környékén öltek meg.) Az viszont igaz, hogy többségük fiatal volt. Mindez az ország szívében, a fővárosban. A helyzet menthetetlen volt. A mozgalom élén álló vallási vezetők igyekeztek kiaknázni a helyzetet és radikalizálni a tömeget, így egyenesen több ezernyi áldozatról hazudoztak, „akiket cionista alakulatok mészároltak le”. Eleinte az iráni forradalommal szimpatizáló nyugati sajtó is ezeket a számokat vette át, merthogy a sah rezsimjének már a nyugati újságírók előtt is elpárolgott a hitele.
De ennél is fontosabb, hogy a teheráni „fekete péntek” után minden remény szertefoszlott, hogy sikerülhet kompromisszumra jutni. A káoszon a sah már nem volt képes úrrá lenni, és négy hónappal később el kellett menekülnie az országából. A népfelkelés, amit hamarosan hivatalosan is „iszlám forradalomnak” minősítettek, győzedelmeskedett. Az új teokratikus rendszer azonban nem váltotta meg Iránt. De ez most nem ennek a posztnak a témája.