„Minden száműzött élete a köznek haszontalan” – írta Szekfű Gyula A száműzött Rákócziban (1913). A menekült Kossuth Lajos (1802–1894) emigrációban töltött 45 éve bizonyítja, Szekfű tévedett, mert a végső cél elérése nélkül is lehetséges a köznek használni. Bár Kossuth törekvése a független és demokratikus Magyarországról életében nem valósult meg, emigrációs tevékenysége közvetve mégis hozzájárult az észszerű kiegyezéshez és az ország néhány jó évtizedéhez a dualizmus alatt, amely a vérzivataros magyar történelemben szinte kivételesnek mondható. Kossuth Lajos – mint lehetőség és program – ugyanis józanságra sarkallta I. Ferenc József uralkodót és környezetét, hogy egyezzen ki a magyarokkal, és ne terrorral vagy abszolutista eszközökkel pacifikálja az országot.
A menekülő Kossuth Lajos az első pillanattól kezdve visszatérésén fáradozott, és soha nem tett le arról, hogy távolba szakadva is befolyásolja hazája politikai életét, közgondolkodását. Többnyire jó irányba. A vidini levelére (1849. szept. 12.), amelyben hazaárulással vádolta meg Görgey Artúrt, biztosan nem lehet büszke a „magyarok Mózese”, de az emigrációban született írásai nagyobbik része káprázatos; míg az a lankadatlan szervezőmunka, amellyel a magyar menekülteket kívánta összefogni, az pedig lenyűgöző.
Haláláig tartó bujdosását gyakorlatilag ott kezdte el a Márvány-tenger partján, ahol Thököly Imre befejezte, s hogy sorsa mégsem a nyilvánosság elöli eltemetettség lett, azt nem csupán a modern kor vívmányainak (a közlekedés és hírközlés ugrásszerű fejlődésének, a sajtónak meg a Nyugaton akkoriban formálódó demokratikus közvéleménynek) köszönhette, amelyeket ügyesen használt, hanem elsősorban saját tehetségének és szorgalmának. A nyugati közvélemény meghódításban (leginkább Angliában, az Egyesült Államokban és Itáliában) fontos szerepet kapott ékesszólása, amely idegen nyelveken sem hagyta cserben. Jól kamatozott például az a három budai várbörtönben töltött év, ami alatt tökéletesítette angol nyelvtudását.
Az európai egyensúly változásait szorosan nyomon követő Kossuth sokáig ugrásra készen állt, hogy hazatérhessen, és egyébként is megpróbálta a nagyhatalmak kormányait rávenni arra, hogy Ausztriával szemben a magyar oldalon avatkozzanak be. Próbálkozásai sikertelennek bizonyultak. Igaz, nem mondhatjuk túl szerencsésnek azt a szabadsághőst, akinek III. Napóleon becsületszavával kellett beérnie.
A frusztráló emigrációs politizálás természetes velejárónak kell tekinteni azt is, hogy szép sorban elfogytak mellőle egykori harcostársai. Andrássy, Teleki, Klapka és mások mind eltávolodtak tőle vagy szembefordultak vele, olykor nem is politikai, hanem személyes okokból (azt se felejtsük el, hogy Bécs ügynökei ügyesen szították a viszályt közöttük), s ha nem is a kiegyezést követően rögtön, de idővel Kossuth hazai befolyása is megkopott. Utolsó éveiben, bár biológiai optimizmusa és munkakedve csak a halálos ágyán hagyta el, igazából egyre kevesebben vették komolyan, és egyre terebélyesedő kultusza sokakat megakadályozott abban, hogy megértsék politikai üzenetének lényegét.
Ezzel együtt „Kossuth ügye”, állampolgárságának szégyenletes elvétele mégis miniszterelnököt buktatott, nem is akárkit: Tisza Kálmánt. Az 1879-es állampolgársági törvény ugyanis kimondta, hogy 10 év folyamatos Magyarországtól való távol lakás esetén az állampolgárság törlődik, hacsak az érintett nem jelentkezik valamelyik osztrák–magyar konzulátuson. Erre Kossuth érthetően nem volt hajlandó. Az egykori ’48-as Tisza viszont nem volt képes vagy nem akarta módosíttatni a törvényt, mire országszerte Kossuth-párti tüntetéssorozat indult, és Tisza színpadiasan 1890. március 15-iki hatállyal benyújtotta lemondását. Csábító lenne azt mondani, hogy az agg Kossuth még Torinóból is képes volt kormányt buktatni, ám valójában Tisza Kálmán egy ideje készült már a távozásra, és a „turini remete” állampolgársági ügye csak megfelelő ürügynek tetszett a kifaroláshoz.