Egyike volt azoknak a bátor ellenzékieknek, akik komolyan vették Brezsnyev aláírását a Helsinki Záróokmányon. Miközben a hatalom fennen tagadta, ő tudatta a világgal, hogy a Gulág Sztálin után is továbbél. Ő csak tudta, volt ott eleget.
Az 1976-ban alapított Moszkvai Helsinki Csoport (MHCS) tagjaira röpke hat év alatt összesen 60 év börtön és 40 év száműzetést szabtak ki. Különösen veszélyesnek tartották őket, mivel – szemben a korábbi "másként gondolkodókkal" – ők nyíltan, névvel vállalták jogvédői szerepüket, amelyet a tételes jog keretei között végeztek.
Anatolij Marcsenko (1938–1986) nem 1976 után került először börtönbe. Ő már akkor is nagy tapasztalattal rendelkezett mint politikai fogoly.
Tizenéves korában olajfúróként dolgozott, és hamar radikalizálódott, az emberi jogokat eltipró szovjet rendszernek konok ellensége lett. 20 éves korától kezdve politikai elítéltként számtalanszor került börtönbe, internáló táborba. Rövid élete során 20 évig volt fogva tartva, eközben szenvedélyesen dokumentálta, hogy a Gulág Sztálin után is létezik.
1980-ben újra börtönbe került az „örök fogoly”, immáron részben az MHCS-ben vitt szerepe miatt. A vád: szovjetellenes agitáció. Az ítélet: 15 év börtön. Sorsszerűnek tekinthető, hogy börtönkórházban halt meg, mert az összes szovjet politikai fogoly szabadon bocsátása érdekében éhségsztrájkolt. És az is, hogy éppen az ukrán író halála miatt fellángoló nemzetközi felháborodás miatt döntött Gorbacsov mégiscsak a politikai foglyok szabadításáról.
Az Európai Parlament emberi jogi elismerését, a Szaharov-díjat Marcsenko posztumusz kapta meg 1988-ban.