Minden európai országban szigorúan tiltják, hogy a hatóság emberei megkínozzák vagy megalázzák a polgárokat. Ehhez képest a strasbourgi bíróság által megállapított állami jogsértések közül minden kilencedik kínzás vagy megalázó bánásmód volt. Több európai ország példásan lép fel a rendőri vagy börtönőri erőszak ellen. Más helyeken, így Magyarországon is nem egyszerűen a hatóság egyes emberei erőszakosak, hanem maga az állam tart fönn olyan körülményeket, amelyek megalázó vagy embertelen bánásmódnak, esetenként kínzásnak minősülnek. 1987 óta ma van a kínzás áldozatai támogatásának világnapja.
(Hangos változat, podcast itt.)
2017-ben zárult le a Magyar Helsinki Bizottság irányításával egy nemzetközi vizsgálat, amely 7 uniós országban tárta fel, hogy a hatósági erőszak elleni állami fellépésnek és a megelőzésnek milyen jogi környezete van. Az úttörő jelentőségű összefoglaló tanulmány szerint a vizsgált országok közül Észak-Írországban (91 pont) a legjobb a jogi környezet. Angliáé és Walesé, valamint Franciaországé (88–88 pont) alig marad el tőle. Belgiumé és Magyarországé a középmezőnyhöz tartozik (58–58 pont). Míg legkevésbé Bulgáriában és Csehországban bízhatnak a bántalmazások áldozatai a jogi intézményrendszerben (41–41 pont).
2018 és 2020 májusa között nálunk sokat romlott a helyzet. Egészen különös módon azonban nem a büntetőeljárás során letartóztatottak kerültek rosszabb helyzetbe, hanem a tranzitzónákban fogva tartott emberek. 2018 augusztusa után kezdték ugyanis alkalmazni azt a szabályt, hogy az elutasított és a röszkei, tompai tranzitzónában fogva tartott felnőtt menekülők nem kapnak enni az őreiktől. A hazai gyakorlatot azóta a strasbourgi bíróság 24-szer minősítette kínzásnak, hiszen az éheztetés az az, és 24-szer szólította fel a kormányt arra, hogy adjon enni az embereknek. Ahogyan az is példátlan dolog volt, hogy hosszú hónapokon át tartottak itt fogva gyerekeket, betegeket, öregeket és kínzásáldozatokat.
A kormány cinikusan azzal magyarázkodott, hogy ő csak betartja a hatályban lévő szabályokat. Úgy tett, mintha a kormányrendelet tőle függetlenül létező örök adottság volna. Egyetlen jóindulatú vagy akár csak semleges, szakszerűen működő állam sem tett volna ilyet. Itt nem félrenézésről vagy rossz rutinok továbbéléséről volt tehát szó, hanem ártatlan embereknek történő szándékos károkozásról, szisztematikus kínzásról. Ez kétségtelenül új jelenség Magyarország 30 éves történetében. Aztán az Európai Unió Bíróságának ítélete nyomán felszámolták a tranzitzónákat. Most már nem tartanak ott fogva senkit, aminek az az ára, hogy most már menedéket sem lehet kérni a határon. A kormány cinizmusa határtalan. De most nem ez a téma.
Egy dolog a jogrendszer, másik a gyakorlat. A megelőzést és a nyomozást segítő intézmény- és garanciarendszer feltétele ugyan a hatékony fellépésnek, de önmagában nem elégséges feltétel, ha valójában hiányzik az állami akarat, hogy ezek az ügyek ne maradjanak rejtve. Így nálunk például hiába van viszonylag kidolgozott intézményi környezet, ha „valami miatt” a hivatalos személyek bántalmazása miatt megtett feljelentéseknek mégis csak évi 1–4%-a jut el a vádemelésig. Ez különösen annak fényében kirívó, hogy más, hasonlóan nehezen bizonyítható bűncselekményfajtáknál is többszöröse a bíróság elé kerülő ügyek aránya. Ügyvédi visszaéléseknél 2013-ban például ötször, családon belüli erőszaknál tizenhétszer volt nagyobb, mint a rendőri, fogdaőri bántalmazásoknál. (Lásd infografikánkat.)
A Magyar Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint is sokszor bizony „lejt a pálya”. A rendőrök vagy fogdaőrök ellen tett feljelentéseknél a nyomozó szervek mintha a köteles gondossággal sem járnának el, nemhogy kiemelt figyelmet fordítanak minden körülményre. Egy bordatöréssel is járó brutális fellépés után, amelyről látlelet is készült, például az ügyészség bizonyítottság hiányával indokolta, hogy megszüntették a nyomozást a hatvani rendőrök ellen. A sértettek kitartása és a Magyar Helsinki Bizottság jogi segítsége kellett ahhoz, hogy magánvádas eljárásban végül mégis sikerült jogerősen elítélni a tetteseket. 2018-ban pedig öt évvel a történtek után a sértettnek másfél milliós kártérítést ítélt meg a bíróság.
Való igaz, hiába tiltják szigorúan minden európai országban, hogy a hatóság emberei megkínozzák, sanyargassák vagy megalázzák a rájuk bízott polgárokat, mégis a strasbourgi bíróság államokat elmarasztaló ítéletei közül minden kilencediket kínzás vagy megalázó, embertelen bánásmód miatt mondanak ki. Nyilvánvaló, hogy ezeket a bűncselekményeket sem lehet teljesen visszaszorítani. De az orosz, török és ukrán gyakorlat ezzel együtt is kirívónak mondható. Ezekben az országokban az állam – terrorizmus vagy a szervezett bűnözés elleni „harcra/háborúra” hivatkozva – elfogadja, így valójában támogatja a kínzást és más embertelen bánásmódot. Az erőszak tehát nem anomália, hanem a rendszer lényege. Magyarországon szerencsére ez nincs így.
Ezzel együtt sincs minden rendben. Nagy társadalmi támogatottsága van nálunk az önbíráskodásnak és a kényszervallatásnak. Lépten-nyomon nosztalgikus érzések támadnak a rendet tartó csendőr vagy lapáttenyerű körzeti megbízott iránt. (A rendőri pofont persze nem magunknak, hanem mindig másnak szánjuk.) A politika mint megrendelő eredményeket vár el a bűnüldöző szervektől. Az eredménykényszer pedig elvezethet a tiltott erőszak alkalmazásához és annak „szükséges rosszként” való elfogadásához.
A fel nem tárt, meg nem büntetett hatósági erőszak sokszorosan rongálja a jogrendszert. Sohasem jó, ha a bűn megtorlatlan marad, de különösen rossz, ha a bűnelkövető hivatásos. Nagyon rossz társadalmi üzenete van ennek, és aláássa az igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat. Ezért aztán az ilyen ügyeknek megkülönböztetett figyelem dukálna. Ez azonban nem így látszik nálunk.
A Magyar Helsinki Bizottság első és az utolsó nyertes strasbourgi pere is egy-egy olyan bántalmazásról szólt, amelyekben az ügyészség nyilvánvaló nyomozási cselekményeket sem végzett el. Tudnivaló, az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlata egyértelművé teszi: nem csak maga a bántalmazás vagy a kínzás sértheti a kínzás tilalmát, hanem az is, ha egy állam nem tesz meg mindent azért, hogy kivizsgálja a bántalmazásos ügyeket, és megtalálja a felelősöket. Az állam szemérmesen lesütött szeme vagy félrepillantása ugyanis jelzés a tetteseknek és a társadalomnak: a brutális hivatásosoknak nem kell tartani a következményektől.
Emberi Jogok Európai Egyezménye, 3. Cikk:
Kínzás tilalma
Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.
A Magyar Helsinki Bizottság által képviselt panaszosok perei során a strasbourgi bíróság számos jogerős ítéletben állapította meg, hogy a magyar állam megsértette a kínzás tilalmát. Volt ügyfelünk, aki bár deréktól lebénult, mégis veszélyes rabként kezelték, és ahol csak lehetett, kiszúrtak vele. Az efféle strasbourgi ügyeink közül a legjelentősebbnek a Varga Lajosnak és másoknak a börtöntúlzsúfoltság miatt indított eljárása számít. Az EJEB ugyanis nem csak egyéni jogsérelmet állapított meg, hanem azt is, hogy – mivel a túlzsúfoltság a fő szabály, és nem a kivétel – rendszerszintű a probléma, így az áldatlan börtönkörülmények miatt a fogvatartottak embertelen és megalázó bánásmódnak vannak kitéve.
Ma, a kínzás áldozatai támogatásának világnapján feltétlenül szólnunk kell azokról, akiknek nincsen hangjuk, hogy magukra irányítsák a figyelmet. Ők a hazai túlzsúfolt börtönökben fogva tartott rabok és a hatósági erőszak áldozatai. Folyamatosan és tömegesen sértik meg az alapvető jogaikat, amikor megalázó és embertelen bánásmódnak, esetenként kínzásnak teszik ki őket, és akkor is, amikor a hatóságok nem nyomoznak kellő elszántsággal az őket sújtó bűncselekmények ügyében. Az ő esetükben a jogsértés nem csupán hatósági túlkapásból ered, hanem szisztematikus probléma.