Könyveket kell támogatni, társadalmi párbeszédet, nem pedig félelmet és cenzúrát. S úgy tűnik, ha kell, akkor újra és újra emlékeztetni szükséges magunkat arra is, hogy minden szülő megkérdőjelezhetetlen alapvető joga, hogy olyan mesét olvasson a gyerekének, amilyet akar, és a politikának meg kell állnia az otthonok küszöbe előtt. S most már arra is figyelmeztetni kell, hogy óvodáink és iskoláink nem a mérgező pártpolitika játszóterei.
Egészen 2020 őszéig a legtöbb magyar nagyjából abban a hitben élt, hogy olyan mesét olvas a gyerekének, amilyet akar. Hogy minden felnőtt ember magától képes eldönteni, milyen könyvet vásárol a boltban. Sok mindenbe beleszól a kormány amúgy is, amiben nem kéne, és lehet ezer dolgon vitatkozni világnézettől függően, de azért ez – olyan kivételektől eltekintve, mint a gyűlöletbeszéd vagy a holokauszttagadás – mégis mindenki magánügye.
Sokunkban az a hit is élt, hogy 2020-ban már nem kérdés az sem, hogy egy mesekönyv nem változtatja meg azt, hogy egy gyerek, ha eljön ennek az ideje, kibe lesz szerelmes. Elég sokan gondoljuk azt is, hogy a gyerekeknek nem árt az, ha megtudják, hogy a világon nem csak heteroszexuális emberek élnek, és retrográd dolog ezt rossznak, betegnek, „deviánsnak” tartani. Olyan álláspont, melyet a modern pszichológia már évtizedek óta meghaladott. Kár lenne naivitást tettetni, de még azt is sokan reméljük, hogy a sötét középkort idéző, náci és kommunista könyvmegsemmisítések kora lejárt le, oda visszatérni legalábbis kínosan civilizálatlan.
A kormány mégis úgy gondolja, hogy dolga van a gyerekszobákban, hogy vörös vonalakat kell képzeletbeli zsírkrétával huzigálnia, amikor maga is nehezen érzékeli a határokat a politika és gyerekek között. Kormánypárti polgármesterek hiszik azt, hogy joguk van könyveket betiltani, miniszter fenyeget büntetőeljárással homoszexuális propagandát vizionálva. Olvasóink biztosan elnézik, hogy zsebnácik politikai pr-akcióival a jóízlés határain belül nem szeretnénk most foglalkozni, kivéve, ha kell, mert azt a magyar rendőrség törvényes intézkedések helyett végig asszisztálja.
Nem feladatunk találgatni, hogy egy világjárvány okozta kritikus időkben, amikor az állampolgárok idegei egyébként is pattanásig feszültek, sokak megélhetése és egészsége van veszélyben, miért nem tekinti a kormány feladatának a higgadt társadalmi vita kereteit megteremteni a szokásos kommunikációs uszító trükkök helyett. Mindenesetre a Magyar Helsinki Bizottság dolga az emberi jogok védelme.
Világossá kell tenni újra és újra, hogy mindenféle nemű és szexuális orientációjú embertársunk egyenlő. Ez nem pártpolitikai kérdés, hanem egyetemes emberi minimum. Ebben nincs „ha” és nincs „de”, mert nekünk, magyaroknak Európában is évszázadok civilizációja nyugszik a vállainkon. Szem előtt kell tartanunk, hogy erősebbek vagyunk, mint a homofób uszítás, s a hazugság rontja el a gyerekeket, a tolerancia, a másokkal szembeni türelem sosem.
Soha nem szabad elfelednünk azt sem, hogy ha a vélemény szabad, akkor könyveket kell támogatni, társadalmi párbeszédet, nem pedig félelmet és cenzúrát. S úgy tűnik, ha kell, akkor újra és újra emlékeztetni szükséges magunkat arra is, hogy minden szülő megkérdőjelezhetetlen alapvető joga, hogy olyan mesét olvasson a gyerekének, amilyet akar, és a politikának meg kell állnia a családok otthonainak küszöbe előtt. S most már arra is figyelmeztetni kell, hogy óvodáink és iskoláink nem a mérgező pártpolitika játszóterei.
Ha a hatalom ezt a határt túllépi, akkor erőnkhöz mérten készek vagyunk segíteni azoknak, akiket mesék felolvasása miatt üldöz a hatalom, vagy nem védi meg őket a mások általi üldözéstől.