„A Btk.-nak […] a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései
az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának
tilalmába ütköznek.” E jogoktól „halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó
rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog
lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi
méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan
megsemmisítését engedik meg” – fogalmazott harminc éve az Alkotmánybíróság
23/1990. (X. 31.) kiemelkedő jelentőségű határozata. Az alkotmánybírók úgy
döntöttek: a halálbüntetés ezért aztán megengedhetetlen.
A halálbüntetés ellenzésének jó kétévszázados hagyománya volt Magyarországon. Furcsa módon az abszolutista uralkodók és a reformisták, sőt a hazai jakobinusok váltak Cesare Beccaria abolicionista eszméinek híveivé, ők voltak a halálbüntetés első nagyhatású ellenzői nálunk. De a jogrendszer ellenállt, és a halálbüntetés megmaradt, amit rettentően sokféle bűnért ki lehetett szabni.
Szemere Bertalan, a későbbi miniszterelnök 1841-ben jelentette meg A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről c. alapművét. A gyakorlatias szempontok mellett (szükségtelen, helyrehozhatatlan és kétséges hatású ez a büntetési forma) ott voltak már a természetjogi, azaz emberi jogi érvek is. Az élet sérthetetlen, és ölni még az államnak is bűn. Deák Ferencéknek az ebben a szellemben íródott büntetőtörvénykönyv-javaslata 1843-ban azonban elbukott. A kivégzés mint legsúlyosabb büntetési lehetősség továbbra is megmaradt.
Ezt aztán az önkényes hatalom előszeretettel alkalmazta politikai ellenfeleivel szemben is. Idővel legnagyobb ellentábora a „politikai bűncselekmények” miatti kivégzéseknek lett az országban. 1956-os forradalom egyik fontos követelése lett, hogy ennek lehetőségét szüntessék meg. Ez sem törtét meg, és utóbb a forradalom résztvevői közül mintegy 240 embert akasztottak fel.
Az 1990-ben hatalomra kerülő új politikai elit elvileg ellenezte a halálbüntetést. Közülük sokan voltak, akik határozottan szembe szálltak vele. Ilyen volt Göncz Árpád is. Meghatározó élménye volt 1956-os forradalmártársaink kivégzése és a siralomházból kiszűrődő hangok. Úgy vállalta el az államfői megbízatást, hogy világossá tette: minden halálra ítéltnek kegyelmet fog adni.
Magyarországon 1988 óta nem végeztek ki senkit. Az Országgyűlés pedig szűkítette a halálbüntetés lehetőségét békeidőben, 1989-től állam elleni bűncselekményekért már nem lehetett kiszabni. A Halálbüntetést Ellenzők Ligája fontosnak találta, hogy végérvényesen minden esetben megszűnjön ennek a jogi lehetősége, ezért a frissen felálló Alkotmánybírósághoz (AB) fordult 1990 januárjában.
Aztán az MDF és SZDSZ megállapodása nyomán az Alkotmányt úgy módosították, hogy az alapvető jogokat (ilyen az élethez és az emberi méltósághoz való jog) lényeges tartalmát törvénnyel sem lehet korlátozni. Ez sokkal egyértelműbb volt, mint az a korábbi, de 1989. október 23. óta hatályban lévő alkotmányos rendelkezés, amely szerint senkit nem lehet önkényesen megfosztani életétól és emberi méltóságától. De az élettől való megfosztás nem önkényes, hanem törvényes lehetősége az államnak eszerint mégiscsak megmaradt. Ellentmondás támadt tehát a két rendelkezés között.
Ebben a helyzetben vágta szét a gordiuszi csomót az Alkotmánybíróság a halálbüntetés eltörlésével. A döntést 8–1 arányban hozták meg. Az egyetlen ellenszavazó Schmidt Péternek sem a döntés tartalmával volt a fő baja, hanem azzal, hogy szerint az AB túllépte a hatáskörét, amikor ő maga választott az ellentmondó alkotmányos szabályok között. Erre az Országgyűlés lett volna jogosult.
A többség ezt nem így látta. Abban egyetértették Schmidttel, hogy általában az összhangot az Országgyűlésnek kell megteremtenie, de a halálbüntetés kérdésében a későbbi, 1990-es rendelkezés mindenképpen előnyt élvez az 1989-eshez képest. Az AB azt is leszögezte, hogy „az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben”. Ezt a korlátot márpedig nem lépheti át az állam.
Az AB-nek pontos volt a helyzetértékelése abban is, hogy a nemzetközi emberi jogi megállapodások és deklarációk is mind a halálbüntetés megszüntetésével számolnak. A hazai parlament 1993-ban törvénnyel fogadta el az Emberi Jogok Európai Egyezményét és kiegészítő jegyzőkönyveit, majd 1995-ben az Országgyűlés kihirdette a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fűzött fakultatív jegyzőkönyvet is. Mindkét egyezmény így a belső jog részévé vált, és mindkettő tiltja a halálbüntetést.
Halmai Gáborral közös monográfiájában Tóth Gábor Attila négy olyan országot is felsorol, amely alapul vette a magyar AB döntését is, amikor eltörölte a halálbüntetést: Dél-Afrikát, Litvániát, Ukrajnát és Albániát.
Bár annak semmi jogi lehetősége nincsen, hogy a civilizált államok köréből történő kiiratkozás nélkül Magyarország visszaállítsa a halálbüntetést, amelynek eltörléséért annyi kiváló elődünk küzdött, mégis időről-időre szóba kerül ez. Iszonyatos bűncselekmények után nem csodálkozhatunk rajta, ha a közhangulat változik, de a társadalom politikai haszonszerzésből történő felhergelését mint öncélú és veszélyes illúziókeltést határozottan el kell utasítanunk. A halálbüntetés visszaállítása helytelen lenne, és nem is lehetséges – mindezt minden vezetőnk tudja jól, az is, aki erről hadovál.