A 2020. augusztus 9. óta tartó belorusz tiltakozássorozat és a tüntetések nem csak Lukasenka elnök elzavarásáról, de nemzetépítésről is szólnak. Arról, hogy az ország története során először az új, a 21. századi belorusz politikai közösségben végre helyet kapnak-e a meleg, leszbikus, transzexuális, interszexuális és queer emberek is. Miközben a nem heteroszexuális fehéroroszok emancipációjukért
küzdenek, addig a heteroszexuális többség átesik egy nagy teszten, képes-e
elfogadni az LMBT+ honfitársaik lelkes részvételét a nagyszerű és keserves
szabadságküzdelemben. Erről szól az a videofilm.
Múlt héten a Magyar Helsinki Bizottság vendége volt Nick Antipov (Nyikolaj Antyipov) és Bart Staszewski. A Budapest Pride Fesztiválon saját élményeik alapján beszéltek arról, mit is jelent LMBT+ embernek és aktivistának lenni Belaruszban és Lengyelországban. A belorusz Antipov és a lengyel Staszewski közösen készített filmet arról, mit élnek meg Lukasenka diktatúrájában a lassan egy éve tartó szabadságtüntetésekbe és ellenállásba bekapcsolódó, magukat nyíltan felvállaló belorusz queer emberek.
A „Nem éltünk hiába” című videóban hárman beszélnek személyes élményeikről. Arról az ellentmondásos helyzetről, hogy olykor maguk a politikai elnyomás és a rendőrerőszak ellen küzdő honfitársaik is idegenkednek tőlük, nem szeretnék, ha együtt mutatkoznának, még összeverve vagy a fogdán sem. A diktatúra propagandája előszeretettel emeli ki a szivárványos zászlóval az első sorokban tüntető LMBT embereket. Van, hogy a rezsim aljassága hatással van a többi tüntetőre. Zsenya is beszámol arról, hogy gyakran vágták a fejükhöz: „Ez nem a ti tüntetésetek. Miért hoztok kínos helyzetbe minket?”
– Az emberi jogok nálunk is az első helyen állnak, de nem jönnek
el maguktól, meg kell értük harcolnunk – vázolja a „harci helyzetet” Olja. A tüntetőtársaktól
érkező támadásokkal szemben azzal a jelmondattal erősítették meg hitüket, hogy „minden
nap a mi napunk”.
Szveta világossá teszi: nem öncélú „aktivistáskodás” miatt mutatják meg magukat a barikádokon, őszintén azonosulnak az ellenzéki mozgalommal, mert élni akarnak, szabadon akarnak élni. A film egyik legmeghatóbb jelenetében ugyanő beszél arról, hogy milyen jövőt remél, ha majd megöregszenek, hogyan fog kinézni az ország. Egymást kezét fogva nézegetik majd a szökdelő nyulacskákat, és elégedetten azt fogják érezni, hogy „nem éltek hiába”.
Addig is nagy szükség van együttérzésre és összetartásra. „A belorusz szolidaritás azt jelenti, hogy megértjük, mi történik, és elfogadjuk azt. Azt jelenti, hogy megengeded magadnak, hogy ne érts egyet azzal, ami történik. Nagyon büszke vagyok ezekre az emberekre. Nagyon büszke vagyok, hogy közéjük tartozik” – nyugtázza szemérmes mosollyal saját és társai hősiességét Zsenya. Tán ez volna, ez lehetne az a sokat emlegetett „nemzeti minimum”?