– Ennek a pernek olyan funkciója is van, hogy
dokumentáljuk, mi történik ebben az országban; és azt, hogy azok, akikről a hatalom
megrendelte cikkeket írják, mit is tesznek valójában – mondta a Figyelő-per
egyik felperese. Ő is egyike volt azoknak, akik személyesen is el akarták
mondani, mit is jelentett felkerülni a „Soros-zsoldosok” feketelistájára, és
ehhez képest mivel foglalkozik a civil jogvédő vagy az egyetemi oktató.
24 nem közszereplő és 10 közszereplő nyert pert az egykori Figyelő hetilap ma is létező kiadója, a Mediaworks Hungary Zrt. ellen. A kormány médiájának vezércégével szembeni perben a felperesek között nyolcan is a Magyar Helsinki Bizottság mostani vagy egykori munkatársai. Az ügyvédi képviseletet is a jogvédő egyesület biztosította az összes, jogát érvényesíteni szándékozó károsultnak.
A 34 minden alap nélkül megrágalmazott és kipellengérezett ember közül 12-en személyesen is tanúskodtak arról, mit jelentett az életükben, hogy hazaáruló „Soros-zsoldosoknak” titulálták őket. Tanúságtételüknek most rövidített, szerkesztett változatát közöljük. A szövegekből kiderül, hogyan működött már 2018-ban is a kormányerő valósághamisító propagandagépezete.
„Senkinek nem vagyunk a zsoldosai”
Bakonyi Anikó (a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa a cikk megjelenése idején és azóta is)
11 éve dolgozom a Helsinki Bizottság menekültügyi programjában. Mindig is fontos volt számomra, hogy a munkámmal a közjót szolgáljam, és nálam kevésbé szerencsés helyzetben lévő embereknek segíthessek. Meggyőződésem, hogy ezzel a munkával az országom polgárainak az érdekeit szolgálom. Az is fontos, hogy szervezeten belül van köztünk egy értékközösség, és a döntéseinket mi hozzuk. Ezeket megbeszéljük, törekszünk a konszenzusra a szervezeten belül. Függetlenek vagyunk, és senkinek nem vagyunk a zsoldosai. Továbbra is hiszek a szolidaritás erejében és a közösség erejében, a megosztottságot, a címkézést nagyon veszélyesnek tartom.
Fontos kiemelni, hogy ez a cikk 2018-ban milyen kontextusban született. A 2015-ös menekültválság óta a kormány folyamatosan nagyon nagy erőforrásokat mozgósított arra, hogy a menekültek és az őket segítők ellen hangolja a társadalmat. A 2018-as beszédében a Fidesz vezetője külön kitért arra, hogy ellenségnek tekinti azokat, akik menekülteket segítenek, és ennek bizony meglesznek a következményei. Nagyon nyomasztó légkörben dolgoztunk, nem tudtuk akkor még pontosan, hogy mik lesznek a később „Stop Soros”-ként ismertté vált törvénynek a paraméterei, és a büntetőjogi felelősséggel fenyegetés mindenkire dermesztően hatott. Nem tudtuk, hogy meddig tudunk még jogi segítséget nyújtani a menedékkérőknek. Ebben a helyzetben jelent meg fekete háttérrel az a cikk, ami név szerint említett engem és kollégáimat mint ellenséget, akik idegen érdekeket szolgálnak.
Nyilván világos, hogy mennyire nem értek egyet ezzel a keretezéssel. Szolidárisnak lenni, másokat segíteni az társadalmi érdek. Ennek a társadalomnak az érdeke, és nem másé.
Szeretnék megosztani egy olyan eseményt, ami engem személy szerint leginkább szembesített ennek a listának a fájdalmas és kártékony mivoltával. 2018-ban meghívást kaptunk az Amnesty International éves berlini emberi jogi díjátadójára. Ez egy rangos esemény, ahol jogvédőket tüntetnek ki. Olyan jogvédőket szólaltattak meg a színpadon, akik veszélyben vannak. Az eseményre két szervezetet hívtak meg, és az egyik mi voltunk. Az eseményen én képviseltem a Magyar Helsinki Bizottságot. Ketten álltunk ott a Volksbühne színpadán egy latin-amerikai környezetvédővel, akinek az édesanyját már megölték a munkája miatt. Amikor én beszéltem, mögöttem volt ez a feketelista kivetítve. Megrendítő volt számomra, hogy európaiként minket is meghívtak erre az eseményre, mert azt gondoltam, hogy nekünk nem kellene itt lenni. Ugyanakkor nem ok nélkül voltunk ott, mert abban az időben tényleg úgy éreztük, hogy veszélyben vagyunk.
Szeretném, hogyha világos lenne: nem lehet polgártársainkat listázni, ellenségnek kikiáltani egy demokratikus országban anélkül, hogy ennek jogi következménye ne lenne. Ezért vagyok most itt.
„Ez mindenképpen szintlépés volt”
Demeter Áron (az Amnesty International Magyarország munkatársa a cikk megjelenése idején és azóta is)
A közvetlen felettesem a szervezet mindenkori igazgatója, aki nekem utasításadásra jogosult. Soros Györgyöt személyesen nem ismerem, és soha semmilyen utasítást nem kaptam sem én, sem a szervezet tőle. Nincs különösebb jelentősége, de 2013 óta, amióta ott dolgozom, az Amnesty International Magyarország nem kapott semmilyen támogatást Soros Györgyhöz köthető szervezettől. Mi egy közhasznú egyesület vagyunk, ami azt is jelenti, hogy a szervezet önállóan dönt arról, hogy milyen emberi jogi témákkal foglalkozik. Az egyesület tagjai döntik azt el, hogy milyen stratégiai irányokkal foglalkozunk.
Nagyon fontos az a kontextus, amiben ez a Figyelő cikk megjelent. 2018. március 15-én Orbán Viktor miniszterelnök az ünnepi beszédében jogi és erkölcsi elégtételről beszélt, amit – ha megnyeri a választásokat – a választások után kíván végrehajtani azokkal szemben, akiket a haza ellenségének tart. A cikk, ha jól emlékszem, három vagy négy nappal a választások után jelent meg. Akkor már túl voltunk a 2017-ben az első, kifejezetten civil szervezetek ellen hozott törvényen, ez a külföldről támogatott szervezetekkel kapcsolatos törvény, illetve tudtuk azt, hogy készül az úgynevezett „Stop Soros” törvény.
Aznap reggel, amikor megláttam a listát, amin rajta voltak a munkatársaim mellett az elnökségi tagjaink is, akik önkéntesen és ingyenesen látják el feladatukat, vegyes érzéseim voltak. Egyrészt totálisan abszurdnak tartottam, hogy 2018-ban Magyarországon megjelenhet egy ilyen lista. Ami azonban ennél erősebb érzésem volt, az a felháborodás volt. Meg talán a szorongás – a kontextus, a miniszterelnök kijelentése és a civilellenes törvények ismeretében. Ez akkor az a lista lesz-e, ami alapján ezek ellen az emberek ellen, és ezek ellen a szervezetek ellen a kormány konkrét lépéseket tesz majd?
Valamilyen szinten a szorongás elég régóta a magyar civil szervezetek életének a része a kormányzat különböző támadásai miatt. De ez mindenképpen szintlépés volt, mert itt nem az történt, hogy önmagában a munkánkat vagy az értékeinket kérdőjelezte meg egy újságcikk, hanem személyünkben támadott meg, járatott le és félemlített meg mindannyiunkat.
Nyilván volt bennem aggodalom saját magam miatt, de ennél nagyobb aggodalom volt bennem azért, mert olyan munkatársaim is szerepeltek ezen a listán, akik egyébként nem minősültek – akkor sem és most sem – közszereplőnek.
Pár nappal később, függetlenül egymástól a szüleim, akik akkor éppen állami intézményekben dolgoztak, jelezték, hogy mindkettőjük – mondjuk így – „közvetett főnökei” jelezték, hogy látták ezt a listát, látták, hogy én rajta vagyok, és hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, hogyha én nem dolgoznám azt, amit. Itt elkezdtem azon aggódni, hogy vajon a szüleim miattam elveszítik-e a munkájukat.
„A szakmai és morális integritásomat kérdőjelezték meg”
Fazekas Tamás (a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje a cikk megjelenése idején és azóta is)
2001-től voltam ügyvédjelölt, és 2006-tól vagyok ügyvéd. Nem tudnám felsorolni, hogy az elmúlt 21 évben hány civil szervezettel dolgoztam együtt. Büszke vagyok arra, hogy 2012-ben megkaptam a Magyar Ügyvédi Kamara és az akkori ombudsman által átadott év „pro bono” ügyvéd díját. Azért kaptam az elismerést, mert hajléktalan embereknek és az LMBTQI közösségnek végeztem ingyenes jogi munkát. Végig az egész karrierem során nekem a legfontosabb, amiért a pályán maradtam minden ügyvédi tevékenységgel kapcsolatos averzió mellett, az az emberi jogok védelme.
Nemes célok magyar bírósági képviselte mellett abban a megtiszteltetésben is volt részem, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt is, illetve az Európai Unió Bírósága előtt is emberi jogi ügyekben láthattam el képviseletet.
Közszereplő vagyok, a munkámról, az
általam képviselt szervezeteknek a tevékenységéről folyamatosan beszélek a
nyilvánosságnak – önként vállalva, és nem Soros György utasítására. Ez a munkám.
Annak érdekében vállalom a nyilvánosságot, hogy az általam fontosnak tartott
értékek megjelenjenek a közbeszédben. Ez teljesen független mindenféle szponzor
akaratától. Tehát nem csak Soros György nem, hanem semmilyen politikai párt nem
utasít engem soha, semmire.
Emellett nekem ügyvédként nem csak az a kötelességem, hogy a saját értékeim, belső morális meggyőződésem szerint járjak el, hanem az is, hogy az ügyfelek érdekeit képviseljem, és függetlenül képviseljem minden mástól.
Amikor tehát azt olvastam, hogy engem utasítanak, akkor leginkább azt éreztem, hogy a szakmai és morális integritásomat kérdőjelezték meg. Ez alapján feltételezhető, hogy mindaz, amit eddig én tettem, ahogy én eljártam, ahogy én fölléptem mindenféle fórumokon, az nem az én saját akaratom, hanem pénzért, akár erkölcsileg nem helyes okból, akár a saját moralitásommal szemben is gyakorlatilag anyagi előnyök miatt tettem. A Figyelő beállítása nálam átlépett egy határt. Tisztában vagyok a munkám kritizálhatóságával, de az az érzés, amit ez kiváltott, hogy én gyakorlatilag amorálisan járok el, és ezért dolgozom, ez azért nálam egy más szintre emelte a felháborodást, amit egyébként máskor érzek, amikor engem kritizálnak. Itt mélyen felháborodtam.
Az a környezet, amiben ez a cikk megszületett, gyakorlatilag nem jelenthetett mást számomra, mint hogy én a hazaárulók listáján szerepelek. Ez a miniszterelnöki nyilatkozat, ez a politikai közbeszéd miatt semmi mást nem jelentett számomra, minthogy én elárulom az országomat, és igazából abban a keretezésben egy zsidó összeesküvésnek a zsoldosa vagyok pénzért, ami az országom ellen tör.
Ez volt az, ami nálam átlépte ezt a bizonyos vörös vonalat, és ez volt az, ami azért már egy olyan minőségű változás volt, amit már nekem közszereplőként se kell elviselnem és eltűrnöm. Ez azért „mélyebbre ment,” mint az addigi akár gyalázkodó e-mailek, mert az egy dolog, hogy érzelmileg kevéssé felnőtt emberek a virtualitás mögé rejtőzve nekem megjegyzéseket tesznek, és mindenféle gusztustalan dolgot írnak, de a hazaárulózás az nekem nagyon mélyre ment.
„Ez megengedhetetlen húzás volt a Figyelőtől”
Hegedűs Arnó (a TASZ munkatársa a lista megjelenése idején)
Frissen diplomázott jogászként a Társaság A Szabadságjogokért (TASZ) egyesületnél helyezkedtem el. Kezdetben magánszféra védelmével, illetve az akkor hatályba lépő GDPR-ral, valamint az EESZT-vel foglalkoztam a legtöbbet. Nem voltam akkor közszereplő.
A holokauszttúlélő nagymamámat nagyon megviselte amikor kiderült, hogy felkerültem a listára. Úgy látta, hogy megint egy propagandagépezettről van szó, ami valójában a társadalom egyik csoportját teljesen önkényesen kiválasztja, és a magyar nemzet szuverenitásának az aláásójaként, illetve ügynökökként tekinti. Ez annak ellenére komoly félelmeket ébresztett benne, hogy nyilvánvalóan mások a közéleti viszonyokról beszélünk, mint annak idején.
Jelentős részben emiatt döntöttem úgy, hogy elhagyom az országot és Hollandiába költözöm. Ott nemzetközi jogi diplomát szereztem (LL. M.), és egy darabig az egykori jugoszláv területen elkövetett háborús bűnöket kivizsgáló büntetőörvényszék ügyészi osztályán voltam gyakornok. Később hazajöttem és ügyvédjelöltként próbáltam elhelyezkedni. Az állásinterjúkon gyakran tapasztaltam, hogy a TASZ-nál töltött munkámmal kapcsolatban nem a szakmai kérdésekről, hanem a Soros-listáról kérdezgettek.
A jogi egyetemen az emberek függetlenül a politikai pártállástól és világnézettől, szakmai alapon és jogász hivatásból fakadó tisztesség okán is beszélnek egymással. Ugyanakkor a cikk után egyes személyek, körök megszakították a kapcsolatot velem. Még pár hónapja is találkoztam egy régi szaktársammal, aki a párjának úgy mutatott be, hogy „Arnó egy ellenálló, ő rajta volt a Soros-listán”.
Ezzel az az alapvető problémám, hogyha az ember jogvédőként helyezkedik el egy szervezetnél, ahol megpróbál segíteni bajba jutott embereknek, akkor azt függetlenül az éppen aktuális kormányzattól, illetve az ő filozófiai elképzelésüktől függetlenül teszi. Normális esetben – legalábbis ez az én idealisztikus elképzelésem –, én akár még a kormányt is támogathatnám jogvédőként, és okkal mondhatnám, hogy „ezt a munkát azért végzem, mert azt akarom, hogy hatékonyabb legyen a kormányzás, és akire szavaztam, aki hatalomra került, a munkáját megfelelően lássa el”. Ezt persze teoretikusan mondom. Jogvédőként nem állunk olyan ideológiai harcban, mint amit ez az egész Soros-ellenes kampány sugallani próbál. De ez ezzé vált. Az én személyem ügyvédjelöltként azonosítva lett azzal, hogy pár hónappal a munkaerőpiacra való kikerülésem után „Soros-ügynök lettem”.
Ez a lista igazából egy mérföldköve volt a társadalom polarizálódásának. Ráadásul nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan szakmai közösségekben, mint az ügyvédek vagy jogászok, sikerült egy érezhető és látható falat építeni a különböző politikai meggyőződésű személyek között. Én TASZ-osként nem tettem arra vonatkozólag állásfoglalást, hogy milyen politikai meggyőződéseim vannak, és a munkám ezzel nem is volt összefüggésben. Soros Györgytől nem kaptam utasítást, és az ország szuverenitásának leépítésén sem dolgoztam.
Egy demokratikus társadalomban ez megengedhetetlen húzás volt a Figyelőtől, és nem gondolom, hogy bármi okuk lett volna arra, hogy konkrétan listázzanak embereket. Mindez valószínűleg úgy történt, hogy jött egy utasítás, hogy gyűjtsék ki a civil szervezeteket majd ész nélkül kimásolták mindenhonnan a neveket. Az biztos, hogy ha rám keres valaki 2017-ben vagy 2018-ban, nem talál semmit az interneten. Azóta viszont már találhat, a harmadik-negyedik találat az nagyon sokáig az az Origónak meg a Figyelőnek a Soros-listája volt. Ez időről-időre visszaköszön az életemben.
„Megvetést és undort keltett bennem”
Kőszeg Ferenc (a Magyar Helsinki Bizottság egykori vezetője, 2007 óta nyugdíjas)
Bizonyos értelemben 1970 óta vagyok közszereplő. Akkor csatlakoztam a később demokratikus ellenzéknek nevezett társasághoz, azóta veszek részt valamilyen módon a politikában. Ez természetesen 1970 és 1990 között az akkori törvények által betiltott politikai működés volt. 1981-től részt vettem a Beszélő című, nem engedélyezett újságnak a szerkesztésében. Hivatalosan közszereplő 1990-ben lettem, amikor indultam a választáson. 1998-ig országgyűlési képviselő voltam, utána pedig a Magyar Helsinki Bizottság vezetője voltam egészen 2007-ig. Azóta is gyakran írok publicisztikát különböző lapokba, de a politikai életben közvetlenül már nem veszek részt.
A Figyelő cikke természetesen rosszul érintett, de nem azért, mert valami személyes megbántottságot éreztem miatta, hanem azért, mert én azt gondoltam, hogy ennek az alapjában véve zsidózásnak, ami az írásnak a tartalma volt, annak vége lett a demokratikus körülmények megjelenésével. Azt gondolom, hogy ez a per arra szolgál, hogy megmutassa a közvéleménynek, hogy ennek tényleg vége van, hogy ezt Magyarországon nem lehet csinálni. Ami a személyes érintettséget illeti, az összes állítás annyira hazug és ostoba volt, hogy nem éreztem különösebb sérelmet emiatt.
A Soros Györggyel nekem volt kapcsolatom, de nem volt nagyon gyakori, és semmiképpen nem olyan, hogy bármiféle utasítást adhatott volna. Nem is hiszem, hogy akart volna adni, de biztos, hogy semmiféle utasítást nem fogadtam volna el. Az egyetlen beszélgetésünk, amire emlékszem, az valamikor 1989-90 táján volt itt Budapesten. Ekkor azt mondta, hogy remek embereknek tartja a fideszeseket, elsősorban Orbán Viktort; és hogy korábban még Eörsi Istvánra, Litván Györgyre vagy Kis Jánosra hallgatott, de amióta megismerte a fideszeseket, azóta elsősorban rájuk hallgat, mert olyan kiváló, és annyira megfelel az ő elképzeléseinek az a politikai álláspont, amit Orbán Viktor és a hozzá közel állók képviselnek. Mondta, hogy minden támogatást megad nekik. Ezzel teljesen egyetértettem, mert én is nagyon pozitívan értékeltem a Fidesz tevékenységét, egészen 1994-ig.
Arra nem emlékszem, hogy a cikktől megijedtem volna, talán nem is vagyok ijedős. Inkább megvetést és undort keltett bennem. Elég sokan, akik rajta voltak a listán, jelezték, hogy ők is mennyire fel vannak ezen háborodva, meg olyanok is, akik nem voltak rajta, azt mondták, hogy hallatlan, hogy egy ilyen megjelenhet.
Családilag is nagyon erősen érintett a listázás. Egyrészt azért, mert az apámat 1942-ben behívták munkaszolgálatra az orosz frontra, onnan nem is jött vissza, ott halt meg, nem tudjuk pontosan, hogy hol, valahol a Don-kanyar táján. Másrészt az anyai nagyapám sokkal inkább listázva volt, mert meggyőződéses szociáldemokrata volt, úgyhogy őt a német bevonuláskor, 1944. március 19. után egy-két nappal letartóztatták és internálták. Internálótáborban volt egészen a nyárig. Amikor az internálótáborokat megszüntették (1944 augusztusában talán), akkor Eichmann és Endre László intézték el, hogy utasítás ellenére az internálótáborban fogva tartott zsidó foglyokat deportálják. Így deportálták az internálótáborból a nagyapámat is, a vidéki zsidóság után. Őket az egyik utolsó szerelvénnyel szállították Auschwitzba, és onnan nem jött vissza. A listázással kapcsolatban ez a két közvetlen családi emlékem van.
„Soros Györgynek pedig csak köszönettel tudok tartozni”
Mohácsi Erzsébet (a CFCF igazgatója volt a cikk megjelenése idején)
Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványnál (CFCF) végzett munkám miatt kerültem fel a listára. Nekem szinte az egész életemet végigkísérte a Soros Alapítvány. 17 éves korom óta, 1991-től 2017-ig a perifériára szorult emberekért, az esélyegyenlőségért, a diszkriminált családok, gyerekek jobb sorsáért dolgoztam különböző civil szervezetekben, főként állami hatáskörbe eső feladatokat ellátva.
Első munkám roma gyerekek táboroztatása volt 1990-ben. Ez is Soros- támogatással jött létre, miközben középiskolás ösztöndíjas voltam, a Soros Alapítvány támogatásával szintén. Majd az ország legelső tanodájában, a Józsefvárosi tanodában tanítottam matematikát és magyar nyelvtant hátrányos helyzetű, főként roma gyerekeknek azért, hogy a támogató családi hátteret pótolhassuk, és integrált oktatásban vehessenek részt. Ez a tanoda sem jött volna létre, és óradíjat sem kaphattam volna, hogyha a Soros Alapítvány ezt a programot nem találta volna támogatásra érdemesnek.
Ennek a tanodának a mintájára számos hasonló kezdeményezés jött létre 2002 után országszerte, ezek ma már állami támogatással működnek. Tehát olyan feladatot láttunk el, ami az állam számára hasznos volt, és aztán később az állam is támogatásra érdemesnek tartotta.
Eközben 3 diplomát szereztem, javarészt Soros György szervezeteinek a támogatásával. Jó tanulmányi átlagért kaptam ösztöndíjat főiskolámtól is, illetve kaptam állami ösztöndíjat is. Támogatás nélkül nem tudtam volna a fővárosba költözni, nem tudtam volna a tanulmányaimat elvégezni, miközben a családomat is támogattam, és a három gimnazista húgomat is én neveltem ezekből az ösztöndíjakból.
Aztán jött a Mediátor Alapítvány, ami az ország roma közösségi házainak kialakításával a számítógépes ismeretek, az internethasználat oktatásban vállalt kiemelkedő szerepet. Ezt is 70%-ban a Soros Alapítvány finanszírozta. Majd később ezek a közösségi házak is állami programok lettek.
De amire a legbüszkébb vagyok, az az a szervezet, ami miatt bekerültem ebbe a listába, ez a CFCF alapítvány volt. Erre a szervezetre 2010 után a kormányzat nemkívánatosként tekintett, a roma gyerekek iskolai szegregációja ellen vívott harcunkat Balog Zoltán miniszter, majd maga a miniszterelnök is igyekezett ellehetetleníteni.
Valótlan állítás, hogy Soros György akaratát hajtottuk végre, hiszen a menetrend fordított volt. A CFCF a 2002 és 2010 közötti kormányzat által megalkotott oktatási integrációs program és jogszabályi rendelkezések végrehajtására jött létre, Ujlaky András, az alapítvány első elnöke és Eleőd Ádám alapító ötlete alapján. Stratégiánkat elismert oktatási és jogi szakemberei dolgozták ki, a jogászok közül Farkas Lilla ügyvédet emelném ki. Eleinte ő vitte a pereinket is.
A cél pedig az volt, hogy a roma gyerekek iskolai integrációját a jogérvényesítés, a közösségszervezés eszközével segítsük elő, és ha szükséges, akkor közérdekű perek indításával szüntessük meg az iskolai szegregációt. Miközben az első támogatónk között az Oktatási Minisztérium is ott szerepelt 2005-ben, első eljárásunkat az MSZP-s vezetésű Miskolc önkormányzata ellen indítottuk. [2002 és 2010 között MSZP–SZDSZ-kormánya volt az országnak – a szerk.] Annak köszönhetően, hogy a roma gyerekek integrációjáról való nézeteink nemcsak az akkori kormányzati szándékkal, de Soros György nézetével is egybeestek, később az Open Society Institute (OSI) is támogatónkká vált. Évről évre pályáznunk kellett az OSI-hoz is, ahogy egyéb támogatóinkhoz is. A CFCF alapítvány működésének a jogvédő munkatársak professzionális és áldozatos munkájának köszönhetően több ezer elkülönítve oktatott roma gyerek sorsát sikerült jobbra fordítani, a cigány iskolákból integrált közegbe segíteni őket.
Valóban szégyellnem kellene mindezért magamat? Engem mindez megelégedéssel és büszkeséggel tölt el. Soros Györgynek pedig csak köszönettel tudok tartozni azért, amiért támogatta az eddigi munkáimat. A Figyelő megbélyegzése és listázása az önbecsülésemet is aláássa, amikor politikai kampányeszközzé minősít le. Szakmai és erkölcsi meggyőződésből cselekedtem, roma nőként, a közössége és a hazája jobbá tételéért elkötelezett, első generációs értelmiségiként.
Kötelességemnek érzem fellépni a megbélyegzés, és igazságtalan bűnbakképzés ellen. Kikérem magamnak, hogy szégyentáblára tegyenek azért, amiért állami feladatokat végeztem. Kinek a zsoldosa voltam 30 éven át, amikor civilként a közérdeket szolgáltam, de nem az állam honorálta? A beleegyezés nélküli névvel, szervezettel beazonosíthatóan történő listázás a nép ellenségeként beállított Soros György zsoldosaként megbélyegezve, hamis színben, a közérdekkel ellentétesnek tünteti fel a munkámat. Az elesett emberek, magyar állampolgárok megsegítésébe vetett hitemet, meggyőződésemet pedig aláássa. A Figyelő listázása nem csak lejáratás, jó hírnevem bemocskolása, méltóságomban való megsértés, de a megfélemlítés eszköze is.
„Ez egy rendkívül ostoba rágalmazó cikk volt”
Perczel István (a CEU oktatója a cikk megjelenése idején és azóta is)
Egy reakció az alperes [a Figyelő kiadójának] védekezésére: ez nem véleménycikk volt. Ez egy rágalmazó cikk volt, mert nem azt mondta – egyébként tévesen – a cikk, hogy mi Soros György akaratát hajtjuk végre, hanem azt, hogy egy titkosügynök-hálózatnak vagyunk a részei. Azt állították, hogy felderítették ezt a titkosügynök-hálózatot.
Ennek „a titkosügynök-hálózatnak” a részeként kerültem fel én is mint a CEU oktatója, professzora a listára.
A „titkosügynök-listát”, ami a CEU-t illeti, a Wikipédiáról plagizálták. Hogyha a forrásban tévedések vannak, akkor a plagizáló automatikusan átveszi a plagizálttól ezeket a tévedéseket, mivel nem tudja, hogy miről van szó. Mivel a Wikipédián a CEU szócikke egy csomó tévedést tartalmazott, ezért az összes tévedés megjelent a cikkben. Így a titkos Soros-ügynökök listájára felkerült négy halott ember, akik csakis a túlvilágról „ügynökösködhettek a magyar állam ellen”. Ezek voltak Ernest Gellner, aki 1995-ben halt meg, és soha nem tanított a CEU-n; Hanák Péter, aki 1997-ben halt meg; Tóth István György, aki 2005-ben halt meg, ő tényleg tanított a CEU-n; valamint szeretett rektorunk, Yehuda Elkana, aki 2012-ben hunyt el.
Máig nem tudjuk, hogy ki volt az „újságíró”, mert elrejtőzött egy álnév mögé. Nem is vállalta azt, amit csinált. Azért nem volt hullagyalázás, mert tudatlanságból tette, és ezzel csak gyakorlatilag bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a leleplező cikke merő, légből kapott hazugság. Ne mondják nekem, hogy ez egy véleménycikk volt. Ez egy rendkívül ostoba rágalmazó cikk volt.
1994 óta vagyok a CEU oktatója. Egész szakmai tevékenységemet a korai és a keleti kereszténység tanulmányozásának szenteltem. Egy ortodox könyvkiadó, az Odigitria alapításában is részt vettem. Nem emlékszem rá, hogy Soros György erre utasított volna... Amikor elmentem Indiába 2005-ben, azután több ezer szír és malajálam nyelvű szír keresztény kéziratot digitalizáltunk, ebből közel 1100 már online hozzáférhető. Az Odigitria könyvkiadóban magam is fordítottam egyházatyákat és bizánci misztikusokat. Tíz éven keresztül tanítottam a klasszikus szír nyelvet a CEU-n. Tanítványaim között rektorok, dékánok, professzorok vannak Magyarországon, Kelet- és Nyugat-Európában, Amerikában, a Kaukázusban. A Nemzetközi Patrisztikai Társaság magyarországi képviselője is vagyok, tagja vagyok a Saint Vladimir’s Theological Quarterly, a legrangosabb angol nyelvű ortodox keresztény teológiai folyóirat tudományos felügyelő bizottságának, valamint a Saint Ephrem Ecumenical Research Institute, a szír nyelvet és teológiát kutató és tanító egyetlen indiai intézmény tudományos tanácsadó testületének. Minderre nyugodt lélekkel mondhatom, nem Soros György utasított.
Az egész világról fordulnak hozzám, mint a keleti kereszténység szakértőjéhez. Barátaim és tanítványaim alapították a Magyar Patrisztikai Társaságot. Ha nem tudja valaki, hogy mi az a patrisztika: az egyházatyákkal foglalkozó tudomány. És patrisztikát oktattunk, és oktatunk ma is a CEU középkori tanszékén, nem Soros György utasítására. És még sorolhatnám.
Mivel ez egy lejárató kampány része volt, amelynek a következménye lett a CEU elüldözése, ezért nagyon súlyos személyes károkat szenvedtem, nem azért, minthogyha csökkent volna a fizetésem, vagy ne lenne jó dolgom Bécsben, hanem azért, mert az egész életemet arra szenteltem, hogy idehozzam a dolgokat. Ezt a hazát akartam szolgálni, és ez az, amit nem engedtek. Még mindig azon gondolkozom, hogyan tudnék rendesen visszajönni. Mindent azért csináltam, hogy részben fejlesszem, részben pedig bevezessem a keleti kereszténység, ezen belül a bizánci, a szír és az indiai Szent Tamás kereszténység tanulmányozását Magyarországon, és hogy szélesebb körben is megismertessem itt az ortodox bizánci spiritualitást és misztikát. És most mindent, amit Magyarországra hoztam, át kellett helyezni Ausztriába. Azért az érzelmi veszteségért, amit ez jelent, semmi sem kárpótolhat.
Ehhez képest már csak hab a tortán, hogy amikor a Figyelő-lista közzététele után egyetemista fiam a buszon utazott, és arról beszélt, hogy az apja a CEU-n oktat, akkor a mellette ülő hölgy felállt és odébb ment, nehogy beszennyeződjék. Mivel én folytattam Indiában terepmunkát, tudom mit jelent páriának lenni. A pária az, akinek még az érintése is beszennyezi a magasabb kasztbelieket. Az egyik fő oka annak, amiért a CEU-nak Budapestről el kellett mennie Bécsbe, az volt, hogy a külföldi kollégák azt mondták, hogy ők ezt nem vállalják. Ők egy nemzetközi egyetemen, pályázaton nyerték el a pozíciójukat, nem akarnának politikai páriává válni egy idegen országban. Ez számomra, aki ezért az országért akartam élni, egy nagyon komoly személyes katasztrófa. Nem szeretem a száműzetést.
„Elfogyott körülöttem a levegő”
Sebestyén Diána Katalin (a cikk megjelenése idején a Transparency International Magyarország munkatársa volt)
10 éven keresztül, 2019-ig dolgoztam a Transparency International-nél. 2009-ben önkéntesként kezdtem, utána lettem irodavezető. Az a 10 év, amit ott dolgoztam, életem legméltóbb 10 éve volt, jó ügyekkel foglalkoztam, és egyenes derékkal jártam dolgozni.
Amikor megjelent a lista, akkor édesapám két héten keresztül őrjöngött, hogy mi lesz itt. Fel akarta fogadni nekem az ország legjobb ügyvédjét, hogy ő megvédjen. Édesapám félt, én pedig őt féltettem az egészsége miatt is. A barátaim közül volt, aki azt mondta, hogy büszke rá, hogy ismer, és volt, aki felajánlotta, hogy ha szükséges, akkor elbújtat és megvéd engem. Viszont feljött hozzánk az irodába egy idős ember, és az arcomba kiabálta, hogy „hazaáruló banda, és takarodjunk az országból”. Volt olyan nyugdíjas is, aki elkérte volna tőlem Soros György telefonszámát, mert ő fel akarja hívni, és meg akarja tőle kérdezni, hogy mit művelt ezzel az országgal. Teljesen megdöbbent az a 80 éves ember, amikor mondtam, hogy nincs meg nekem se Soros Györgynek a telefonszáma, se pedig az e-mail címe.
Mindez félelmet és megrökönyödést keltett bennem. Az egyesületünkkel mindig kinn voltunk a Civil Szigeten, ahol nyomtatott pólókat osztogattunk, és én mindig büszkén viseltem ezt a pólót, de 2018- ban ezután az eset után nem mertem ebben a pólóban hazamenni a Civil Szigetről, inkább átöltöztem a hazaúthoz.
2019-ben felmondtam a Transparency Internationalnél. Méltatlan, megalázó helyzetnek találtam azt, hogy a munkám miatt magyarázkodnom kell. Elfogyott körülöttem a levegő, és civilként a perifériára kerültem. Bécsben kezdtem újra az életemet. Édesapám még tegnap is megkérdezte, hogy valóban el akarok-e jönni ma erre a bírósági tárgyalásra, és valóban névvel, arccal akarom-e vállalni a véleményemet és önmagamat. Én pedig úgy vagyok vele, hogy igen, hiszen talán ennek lehet súlya.
„Ez a valótlan nézőpont félelmet keltett”
Szegő Dóra (a cikk megjelenése idején és azóta is a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa)
Azért tartom sértőnek a cikkben közölteket, mert társadalmilag nagyon hasznos, sőt elengedhetetlen feladatnak tartom, amiért mi dolgozunk – ami semmilyen módon nem próbál keresztbe tenni sem a jogalkotóknak, sem a döntéshozóknak, hanem segíteni próbálja a munkájukat, és próbál hozzájárulni az igazságszolgáltatásnak és a büntetés-végrehajtásnak a hatékony és emberi jogi szempontokból kielégítő működéséhez. Mindezt a munkát negatív színben tüntette föl szerintem ez a cikk. Ennél még fontosabb azonban, hogy ez a valótlan nézőpont félelmet keltett, és hátrányosan befolyásolta a listán szereplők, így az én szakmai és személyes megítélésemet, kapcsolataimat is.
Milyen következményei voltak az én számomra ennek a cikknek? A saját családomban többen voltak a cikk idején köztisztviselők, állami háttérintézményekben dolgozók; és nemcsak ők, de ők kifejezetten megijedtek ennek a listázásnak a hatására. Nem feladatom azt megítélni, hogy a jelenlegi helyzetben volt-e ennek a félelemnek realitása, inkább azt mondom el, hogyan hatott ez rájuk és ezáltal a mi kapcsolatainkra.
Egy közeli hozzátartozóm, aki elég magas beosztásban dolgozott egy állami támogatásból működő kulturális intézményben, attól tartott, hogy a „Soros-bérenc” címke őrá is ráragadhat, és veszélyeztetheti a munkahelyi pozícióját, ha nem is feltétlen az állását, hanem megítélését és elismertségét. Rájöttem, hogy ez a félelem igazából kapcsolódik a mi családunk múltjához. Először összeírták a rokonságot, majd összegyűjtötték, végül deportálták vagy kényszermunkára vitték őket, és hát ezt mindannyian tudjuk, úgyhogy arról itt nem beszélnék, hogy ezután mi történt.
De ez a félelem ma is adott. A rokonom szélsőséges reakciója is azt igazolja, hogy ez a listázás felidézi diktatúrák emlékét. Nem is fontos, hogy ez reális vagy nem reális, hanem az, hogy a cikk a félelem programját indította el a fejekben. Ez a mi családunkban komoly törést okozott, és személyesen befolyásolta kapcsolatainkat. Számomra ez a legsúlyosabb és legrombolóbb hatása ennek a listának.
„A saját személyes meggyőződésemből teszem azt, amit teszek”
Szekeres Zsolt (a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa a cikk megjelenése idején és azóta is)
Írásos nyilatkozatot is tettem, az abban leírtakat fenntartom. Ettől függetlenül fontosnak éreztem, hogy itt a tárgyaláson megjelenjek, és a saját szavaimmal is elmondjam azt, hogy ez a cikk mennyire megalázó és méltatlan volt.
Az, hogy én a Magyar Helsinki Bizottság jogi főmunkatársaként dolgozom, és menekülőknek nyújtok jogi segítséget, az mély, személyes meggyőződésből fakad. Nem az volt a tervem, hogy jogász leszek. Az egyetem elkezdése előtt önkéntes tevékenységet végeztem Bangkokban, ahol egy nyomornegyedben egy árvaházban dolgoztam, és ott alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy jogászként szeretnék segítséget nyújtani azoknak, akik a társadalom peremén élnek, akik senki másnak a segítségére nem számíthatnak.
A 2015-ös menekültválság után gyakornokként kezdtem el dolgozni a Magyar Helsinki Bizottságnál, és azóta is ott dolgozom. A saját személyes meggyőződésemből teszem azt, amit teszek. Azért, mert azt gondolom, hogy az ország és a társadalom érdeke, hogy ne elnyomjuk, hanem segítsük azokat, akik az országunk védelmét kérik, bármilyen kisebbséghez is tartoznak.
Ez vezetett egy ilyen listában való megjelenésemhez, engem zsoldosként tüntettek fel emiatt. Egy kisebbség tagjaként, meleg férfiként egy ilyen listában való szerepeltetésem kifejezetten káros, és negatív történelmi konnotációja van, illetve a jelenben is nyilván van egy igen erős felhangja, az azóta a közéletben történtek is erre ráerősítenek.
Amikor megjelent ez a lista, akkor United World Colleges Magyarországi Egyesületének az elnöke voltam. Ez egy olyan szervezet, ami középiskolásoknak nyújt külföldi tanulási lehetőséget egy világszinten működő szervezetnek a magyar nemzeti bizottságaként. A cikk megjelenése után e-mailt küldtem az elnökség többi négy tagjának, illetve az egyesület felügyelő bizottságának, amiben leírtam azt, hogy fel kell készülnie ennek az egyesületnek – ami egyébként nem foglalkozik aktívan a közélet alakításával – arra, hogy az elnökének a személye miatt méltatlan támadások érhetik.
Nemcsak a saját személyes életemre volt tehát negatív hatással ez az egész, hanem az egyesületemre is, aminek az elnöke voltam.
„Anyukámat is meg kellett nyugtatnom”
Tóth Balázs (a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje a cikk megjelenése idején és azóta is)
Ennek a pernek olyan funkciója is van, hogy dokumentáljuk – akár néhány évtizeddel későbbre is – azt, hogy mi történt ebben az országban, és azt, hogy azok, akikről ezeket a cikkeket írják, ténylegesen mit tesznek, mi a valóság ahhoz képest, ami megjelenik róluk.
2004 novemberétől dolgozom a Magyar Helsinki Bizottságnál. Soros Györgyöt nem ismerem, Soros Györggyel nem találkoztam, Soros Györgynek egyetlenegy sorát nem olvastam. Soha senki a szervezetnél, a Magyar Helsinki Bizottságnál utasítást sem Soros György megbízásától, sem attól függetlenül nem adott. 18 év alatt a szervezetnél különböző pozíciókban voltam, 2018-ban én már ügyvéd voltam. Tehát világos, hogy egy ügyvédet egyébként is maximum egy perbeli jogviszonnyal kapcsolatban utasíthat a megbízója, egyéb esetben nem. Így semmilyen olyan ügyben nem vagyok köteles elvállalni jogi képviseletet a Magyar Helsinki Bizottsággal kötött megállapodásom alapján, amelyben én nem kívánok képviseletet ellátni. Ebből fakadóan utasítani engem nem tudnak.
2006-ban már a Magyar Helsinki Bizottság rendészeti programjának a vezetőjeként dolgoztam. A 2006-os rendőri bántalmazásokkal kapcsolatos civil jogvédő tevékenységben aktívan részt vettem, és a Kossuth téri kordon per egyik megindítója én voltam. A rendőri bántalmazásokkal kapcsolatos visszaélésekre vonatkozó nemzetközi jelentések megírásában részt vettem, a parlamenti vizsgálóbizottság munkájában is részt vettem. Ezért a tevékenységért a Gulyás Gergely által vezetett parlamenti vizsgálóbizottság a Magyar Helsinki Bizottságot állami kitüntetésre javasolta. Ennyit arról, hogy „a baloldali kormányokkal szemben nem fogalmazunk meg kritikákat...”
Egy másik példa. 2010 év végén, amikor az Alkotmánybíróság hatáskörét korlátozta a jelenlegi kormány, akkor Halmai Gábor megírt egy cikket, aminek az volt a címe, hogy „Búcsú a jogállamtól”. Ebben azt írta le, hogy ha egy politikai rendszer az alkotmánybíróság hatáskörét korlátozni képes, mármint nincs benne erkölcsi gát, akkor az a rendszer maga alá fogja gyűrni a teljes közjogi rendszert, aminek eredményeképpen a civil szféra aktívabb működésére közjogi értelemben is szükség lesz. Én ezen cikktől motiválva írtam körbe akkor egyrészt a Helsinki Bizottságon belül, majd még két másik civil szervezetnél, a TASZ-nál és az Eötvös Károly Intézetnél dolgozó kollégáimnak, hogy szerintem ez egy meggyőző állítás, kezdjünk el akkor a jogállam védelmével foglalkozni. Erről sikerült is meggyőzni mindenkit, és azóta van a Magyar Helsinki Bizottságnak jogállami tevékenysége. Ennek eleinte nem volt finanszírozása, tehát nem úgy nézett ki a közjogi rendszer monitorozása, kritikája és a nemzetközi nyilvánosság elé tárása, hogy valaki megkeresett volna minket egy olyannal, hogy kaptok nagyon sok pénzt azért, hogy áruljátok a hazát. Szó sincs erről. Engem meggyőzött Halmai cikke, én pedig meggyőztem másokat. Ezt a tevékenységet másfél évig mindenféle szerződés és finanszírozás nélkül csináltuk. Utasítást meg soha nem kaptunk rá.
Ami a hátrányos következményeket illeti: én nyilván ehhez hozzá vagyok szokva. Közszereplő vagyok. Amiért mindezek ellenére úgy gondoltam, hogy ebben a perben mégis részt veszek, az az, hogy ez volt az egyetlen olyan ügy, amikor az anyukám felhívott. Anyukám csecsemő- és gyermekgondozónő volt a leszázalékolása előtt, egy Miskolc melletti faluban él. Nyilván tudta, hogy mit csinálok, féltett mindig, de ezzel a cikkel kapcsolatban ugye elég nagy porverés volt, híradóban is megjelent. A híradóban bevágott képben a Figyelő cikkének pont az a része volt, ahol a Helsinki Bizottság munkatársai voltak, tehát az én nevemet is olvasta. Gyakorlatilag – elcsukló hangon vagy sírva, már nem tudom – hívott fel azzal, hogy „Balázs miért csinálod ezt, ebből bajod lesz, tudod, hogy mi történik egy országban, amikor listáznak valakit, és hagyd abba.” „Anya, ugye nem gondolod, hogy a Figyelő cikkéből tudják meg, hogy én mivel foglalkozom, és nem kedvelem őket.” De maga a listázás olyan hatással volt, ami miatt anyukámat is meg kellett nyugtatnom. Ez volt az a speciális körülmény, ami miatt most először én is bírósághoz fordultam.
„A jogállamiságért patrióta megközelítéssel és hazaszeretetből dolgozom”
Vig Dávid (a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa a cikk megjelenése idején)
Ebben a listában úgy szerepelek, mint zsoldos, aki egy olyan katona, aki pénzt kap azért, hogy harcoljon valami ellen. Ez azért nagyon fontos, mert ennek az egyik eleme az, hogy én egy katona lennék, és a katona a feljebbvalója parancsát teljesíti. Én ilyen parancsot soha nem kaptam, és ha kaptam volna, és szakmailag nem értettem volna vele egyet, akkor ennek ellen is álltam volna. Önmagában már az a megfogalmazás is sérelmes, hogy én egy katona lennék, aki parancs alapján végzi a munkáját. Én jogászként végeztem a munkámat, és a doktori fokozatomat is állam- és jogtudományokból, illetve kriminológiából szereztem. A büntető igazságszolgáltatásban, illetve a büntetés-végrehajtásban érvényesülő emberi jogokkal kapcsolatban végeztem kutatásokat. Azt a feltételezést, hogy ennek a szakmai munkának a keretében nem a saját szakmai, etikai szabályaimnak vagy a kutatói integritásomnak megfelelően végezném a szakmai munkámat, azt már önmagában sértőnek gondolom.
Emellett ugye a zsoldos az pénzt kap valamiért, ebben az értelemben én soha, személyesen nem kaptam pénzt Soros Györgytől azért, hogy valamilyen tevékenységet végezzek vagy ne végezzek vagy hagyjak abba.
A harmadik elem, amire szeretnék kitérni, az a „harc” fogalma. Én a Helsinki Bizottság előtt a berlini egyetemen dolgoztam egy posztdoktori ösztöndíjjal kutatóként és oktatóként, és azért tértem haza Magyarországra, mert a hazámért szerettem volna többet tenni, konkrétan azzal a részével foglalkozni, amihez a szakmai pályámból adódóan értek, tehát a büntető igazságszolgáltatás reformjával, az emberi jogok érvényesítésével. Ezt a kutatói munkát semmilyen formában nem lehet „harcnak” tekinteni. Az emberi jogokért és a jogállamiságért patrióta megközelítéssel és hazaszeretetből dolgozom, tehát nem valami ellen, hanem valamiért. Ebből a szempontból is nagyon sérelmesnek tartom ezt a kijelentést.
Az Országos Kriminológiai Intézetben kezdtem a szakmai pályafutásomat. Ez a Legfőbb Ügyészségnek a kutatóintézete. Mármost azt állítani, hogy „Soros György zsoldosaként” végeztem a munkámat 10 évvel később, az majdnem olyan, minthogyha azt mondanám, hogy „Polt Péter zsoldosaként végeztem a munkámat a Magyar Helsinki Bizottságnál vagy a Soros-birodalomban”. Abszurd.
A cikk megjelenése után 2018 áprilisában személyes aggódó megkereséseket kaptam a barátaimtól és rokonaimtól. Közöttük több olyan volt, aki konkrét aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy ez vajon mikor fog fizikai bántalmazásba átfordulni. Ez a fajta gyűlöletkeltés, amit a listázás jelent, félelmet keltett bennem, stresszt és szorongást, valamint frusztrációt okozott már aznap reggel is. Munkakörömből adódóan nemcsak a saját, hanem a kollegáim mentális jóllétével is foglalkoznom kellett.
A lista a szakmai megítélésemet is hátrányosan befolyásolta. Akkor félállásban az ELTE jogi karának az oktatója is voltam, és a cikkben nemcsak egy jogi kari oktató szerepelt, hanem több is. Az egyetemen elindult egy diskurzus arról, hogy ennek milyen hatása lehet az egyetemre nézve, milyen hatása lehet a tanszékre nézve, ahol dolgozom, illetve egyáltalán, milyen hatása lehet a szakmai közösségünk megítélésére. Ez azt is jelentette, hogy a kutatóként való megítélésemben történt egy változás. Ezt a cikket követően történt az, hogy korábban felkértek egy konferenciára előadónak, és ezt a meghívást gyakorlatilag visszavonták arra hivatkozva, hogy Soros-ügynök nem szólalhat fel egy állami intézmény, illetve egyetem által szervezett konferencián.