Van, ahol az élet még kegyetlenebb, mint a menekülttáborokban, de sok menekülőnek az elhagyott, jéghideg, romos házak mégis esélyt jelentenek. Reményt adnak a teljes reménytelenséghez képest. Pontosabban adtak, mert a magyar határnál lévő hajlékokat éppen most dózerolják le Szerbiában.
Mostanában dózerolják le azokat az elhagyatott tanyasi és kültelki házakat, ahol a Magyar Helsinki Bizottság csapata is többször járt már Szerbiában, a magyar határtól néhány kilométerre. (Képeink is az egyik ilyen úton készültek 2021 júniusában.) A romos házak ugyanis eddig menekülők és irreguláris vándorok százainak jelentettek átmeneti, minden komfort nélküli menedéket, akik itt várakoztak arra, hogy egyszer az Európai Unió határain belülre jussanak.
Annak ellenére, hogy Magyarország felépítette a határkerítést és ellehetetlenítette a menedékkérelmek beadását, az elvándorlásra késztető hatások nem múltak el, továbbra is emberek tömegei kénytelenek elhagyni otthonaikat. Igen, vannak köztük olyanok is, akik nem menekültek, de sokan vannak olyanok is, akiket valóban elüldöztek hazájukból, és tisztességes eljárás végén menedékjogot kapnának. És mint a számok mutatják, bizony kapnak is, ha eljutnak célországaikba, az EU gazdagabb és emberséges tagállamaiba. Addig azonban minden bizonytalan, és csak abban reménykedhetnek, hogy Magyarországon túljutva egy befogadó országban tudják majd beadni a menedékkérelmüket, és ott új életet kezdeni.
Védelemhez jutni ugyanis Magyarországon 2020 májusa óta
gyakorlatilag lehetetlen. Azóta a belgrádi vagy a kijevi (!) nagykövetségen
kellene úgynevezett szándéknyilatkozatot benyújtani azoknak, akik védelmet kérnek,
és csak ha a magyar hatóságok egyszeri beutazási engedélyt adnak, akkor kérelmezhetnek
menedékjogi védelmet Magyarországon. 2021-ben összesen 8 ember kapott erre engedélyt
– idén pedig még senki sem.
Nem meglepő, hogy olykor többévi hiábavaló várakozás után sokan döntenek úgy, megpróbálnak engedély nélkül átlépni a határon.
Ezeknek az embereknek a bármiféle közmű (és gyakran tető) nélküli, puszta közepén álló romos épületek jelentették eddig az utolsó reményt, hogy átjussanak a határon. A határkerítés pedig az utolsó akadályt egy több ezer eurót felemésztő, többéves küzdelemben – vagy, ahogy nevezik egymás között, amikor elindulnak a tiltott határátkelésre: „to go on the game”.
Aki itt várakozik, kevés segítséget kap és kutya nehéz körülmények között él. A tábortűz csak rövid időre ad némi meleget, de leginkább csak a szemnek, mert a hideg állandó társuk a bujkálás során a vándoroknak. A legközelebbi boltig öt kilométert kell gyalogolni. Felszíni sérüléseiket, zúzódásaikat – amiket többnyire a magyar rendőrök, polgárőrök, mezőőrök és határvadászok okoznak nekik egy-egy sikertelen határátlépés során – az Orvosok Határok Nélkül elsősegélynyújtó csapata veszi gondozásba. A komolyabb sérülések azonban már gondot jelentenek, ugyanis nehéz a kórházi ellátáshoz hozzáférni. Amikor megtudják tőlünk, hogy magyar civil szervezetnek dolgozunk, gyakran szegezik nekünk a kérdést: „Miért vernek minket a magyar rendőrök? Mondjátok meg nekik, hogy ne verjenek többet!”
Ha panaszt akarnak tenni, segítünk nekik, tájékoztatjuk őket a menedékkérelem beadásának valójában esélytelen „lehetőségeiről”. Az erőszakos visszakényszerítéseket pedig, amiről tudomást szerzünk, dokumentáljuk. Ugyanis a Magyarországon ezt 2016-tól lehetővé tévő törvényről már az Európai Unió Bírósága is kimondta, hogy uniós jogot sért – a magyar állam mégis rendületlenül folytatja a visszakényszerítéseket. Együttműködünk a helyi civil szervezetekkel, és a szerb hatóságokkal is jó a viszonyunk.
A cudar körülmények és a kilátástalanság ellenére egyetlen olyan emberrel
sem találkoztunk, aki sajnáltatta volna magát. A pusztában várakozók mindent
megtesznek azért, hogy megőrizzék méltóságukat, és a lehetőségekhez képest is
emberséges életet éljenek. Láttuk, ahogyan a férfiak a szabadban egymás haját
nyírják, és a mérhetetlen kosz és szemét közepette is rendszeresen mossák a még
szatyorban otthonról hozott holmikat, hogy tiszta ruhában járhassanak.
Nagyrészt fiatal férfiak laktak itt, de egy háromgyerekes szír családdal is találkoztunk – a legkisebb öt hónapos volt, de a legnagyobb sem lehetett több hatévesnél.
Miért maradnak mégis itt, és miért nem menekülttáborokban élnek?
Jogszerű utak és lehetőségek hiányában csak ez az út maradt mindazoknak, akik védelmet keresnek és remélnek Európában.
A határhoz közeli hivatalos menekülttáborokba azok kerülnek, akik a Magyarországról visszakényszerítés során megsérülnek és orvosi ellátásra szorulnak. Bár a szerb hatóságok bővítették a férőhelyeiket, még mindig túlterheltek.
Pár hete, ha megtalálják a rendőrök az elhagyatott házak lakóit, a magyar határtól távoli táborokba szállítják el őket Szerbia déli részére. Ott az EU-ba jutásnak még a maradék reménye is szertefoszlik. Akármilyen kicsi a remény az itteni határnál is, a semminél azért jóval több, ezért – amint tudnak – visszajönnek: minél közelebb a magyar, azaz a schengeni uniós határhoz.
Most, hogy megsemmisítik a düledező házakat, gondolnánk, még ez a vékonyka reménysugár is eltűnhet számukra. De a hírek szerint azóta sincs szünet, a határkerítést mostanában is sokan lépik át szabálytalanul. Igaz, csak a sikertelen kísérletek kerülnek be a statisztikákba. De miért is próbálkoznának újra és újra, ha tényleg nem lehetne átjutni a határzáron? Az osztrák statisztikák azt mutatják, hogy mégiscsak lehetséges.
A viskók felszámolásáról és a lakóik délre szállításáról a november 24-i, rivális embercsempészek közötti lövöldözés után döntöttek a szerb hatóságok. A híresztelésekkel szemben ebben menekültek nem vettek részt, mégis leginkább ők isszák meg a levét.
De ettől még az akár többévnyi megpróbáltatás után, nem fogadják el, nem fogadhatják el, hogy „game over”. Mert ők legtöbbször nem csak magukért próbálkoznak a bejutással, hanem a családjukért is, azokért, akik már Európában vannak, és azokért is, akik otthon maradtak. Ezt az újabb akadályt is le akarják küzdeni. Hiszen legálisan, szabályosan itt nem léphetnek be az ígéret földjére.