Helénát és Henriket a börtön választotta el egymástól hosszú évekre. A távollétet nem lehet megszokni. Sokkal emberségesebb lenne a fogvatartottak és a szeretteik helyzete is, ha a börtönök jobban elősegítenék a kapcsolattartást. A pár bátran úgy döntött, hogy nem várnak a vőlegény szabadulásáig, így is megesküsznek, csakhogy váratlan akadályokba ütköztek. A nem mindennapi kapcsolatról és a még kevésbé mindennapi börtönesküvő szervezéséről kérdeztük a menyasszonyt.
Mióta ismeritek egymást Henrikkel, a vőlegényeddel?
2019 januárjában ismerkedtünk meg.
Milyen embernek ismerted meg őt?
Henrik nagyon jószívű, illemtudó ember, aki átadja a helyét a buszon az időseknek, segít a babakocsit leemelni a járdára. Egyszer megmentett egy férfit, aki epilepsziás rohamot kapott és lenyelte a nyelvét. Ő volt az egyetlen, aki odament segíteni.
Rossz családi körülmények közül jött, ahol sokan voltak testvérek, az apa alkoholista volt, verte őket, korán meghalt. Az anya is elhanyagolta őket. Így keveredett hamar rossz társaságba. Eleinte nem tudtam róla, hogy már korábban, a megismerkedésünk előtt is járt börtönben, nem is tűnt olyannak. Kedves, szorgalmas, dolgos, normális.
Amikor elmondta, hogy büntetett előéletű, meglepett, mert azt hittem, hogy csak erőszakos bűncselekmények miatt kerülhet be valaki. Nem tudtam, hogy kisebb vétségek miatt is börtönbüntetés jár.
Amikor kiderült, hogy újra börtönbe kell vonulnia, ráadásul visszaesőként nem is számíthat rá, hogy kedvezménnyel szabadulhat, mérhetetlenül szomorú lettem. Én ismertem Henrik valódi énjét, és tudom, hogy a korábbi hibákat azért követte el, mert akkor még nem találta meg a helyét a világban.
Amikor először találkoztatok, akkor már folyamatban volt Henrik új ügye, ami miatt most tölti a büntetését?
Igen, de csak másfél évvel később született meg a bírósági ítélet. Amikor elkövette a bűncselekményt, akkor még nem ismertem.
A te életed hogyan változott meg, mióta Henrik bent van?
Vissza kellett térnem a fővárosból a szülőfalumba, édesanyámhoz. Nagyon messze vagyok így Budapesttől, ahol dolgozom, és nem is szeretem ezt a falut. Most nagyon sok mindenhez kell alkalmazkodnom. Viszont többet tudok találkozni a barátnőimmel. Nincs belőlük sok, mert nekem fontos a baráti kapcsolataim minősége. Vannak a munka mellett hobbijaim is: hastáncolok, angolul tanulok. Próbálom ezekkel elfoglalni magam, de nem jó ez így akkor sem. Félembernek érzem magam, nagyon nehéz. Egy év tíz évnek tűnik, nagyon lassan telik az idő.
Hogy tartjátok a kapcsolatot?
Skype-olunk, levelezünk, telefonálunk. A COVID-járvány és a pánikbetegségem miatt csak két év után kezdtem el beszélőre járni. Féltem egyedül elindulni meglátogatni, nagyon hosszú az út tömegközlekedéssel: busz, villamos, hév, és onnan még mindig sokat kell gyalogolni. Ezt csak oda három és fél órába telik megtenni, nagyon korán kell indulni. Félelmetes bemenni a börtönbe is, végigcsinálni amíg azonosítanak, átvizsgálnak, odavezetnek. Ráadásul a plexifal miatt hozzá sem érhetek Henrikhez, ami szörnyű érzés. És idegesítő, hogy alig lehet hallani, amit egymásnak mondunk, mert a többi hozzátartozó is ugyanabban a térben próbál egymást túlkiabálva beszélgetni.
A látogatás csak hétköznap lehetséges, amit nem könnyű összeegyeztetni a munkával, de szerencsém van, mert vannak hetek, amikor csak négy napot kell dolgoznom.
Hogy merült fel, hogy a börtönben tartsátok az esküvőtöket?
Az én ötletem volt, miután az egyik, fogvatartottak hozzátartozóiból álló Facebook-csoportban megismertem valakit, aki így házasodott össze a párjával. Henrik először nem rajongott az ötletért, szerintem sejtette, hogy nem olyan egyszerű ezt megszervezni, de aztán belement.
Azt hittem, hogy egy napra ilyenkor kiengedik a fogvatartottat, de aztán kiderült, hogy ilyen Magyarországon nincs, nem úgy, mint például Romániában. Azzal sem voltam tisztában először, hogy minden szabály intézményfüggő. És azt sem tudtam, hogy ennyire szigorúak lesznek. Van olyan börtön például, ahol engedélyezik, hogy a vőlegénynek beküldjenek egy öltönyt, amit a szertartásra felvehet, itt viszont a rabruhát kellett volna viselnie. Külön engedélyt kellett beadni a gyűrűhúzásra és a csókra is. Nem biztos, hogy megkaptuk volna. Az esküvő hivatalos része után engedélyeznek egy beszélőt, de az is plexifalas lett volna és csak 30 perces. Amikor bementem aláírni a házassági szándéknyilatkozatot az anyakönyvvezetővel, a nevelő akkor is mindent sürgetett. Hozzá se érhettem a vőlegényemhez, mert azonnal fegyelmit kapott volna, még hozzászólni se mertem, nehogy baj legyen.
Sok ügyintézéssel járt megszervezni, hogy idáig eljussatok?
Egy évbe telt eljutni idáig. Úgy indult, hogy egy korábbi börtönparancsnok viszonylag hamar engedélyezte volna a házasságkötést, de jött egy új parancsnok és emiatt új kérvényt kellett beadni. Az anyakönyvvezetővel sem ment minden gördülékenyen. Sokat bajlódtunk a családi állapot igazolással, amivel bizonyítjuk, hogy egyikünk sem házas. Henrik anyakönyvi kivonatának beszerzésével is hónapok mentek el. Ezek után, amikor szembesültem azzal, rugalmatlanul áll a büntetés-végrehajtás az esküvőhöz.Úgy döntöttünk hát, hogy mégsem lesz börtönesküvőnk. De ez sem volt egyszerű. Indokolni kellett az anyakönyvvezetőnek és a börtönnek is hivatalos úton, hogy mégsem szeretnénk ilyen keretek között házasságot kötni.
Ha mégis megtartottátok volna a börtönesküvőt, az járna számotokra bármilyen előnnyel? Lazább szabályok vonatkoznának a kapcsolattartásra például?
Nem, nem lenne lehetőségünk plexifal nélkül vagy gyakrabban találkozni akkor sem.
A szertartást követő 30 perces beszélő után neked haza kellett volna utaznod, Henrik pedig ment volna vissza a zárkába?
Pontosan.
Ideális esetben úgy képzelném el ezt, mint egy viszonylag normális esküvőn: ő öltönyben, én menyasszonyi ruhában, gyűrű, csók, és hogy utána nem csak asztali plexis beszélő következik, hanem egy napra kiengedik Henriket. Úgy gondoltam, talán engedékenyebbek egy ilyen helyzetben, de nem.
Ezt nem volt könnyű feldolgozni nekem. Henrik is csalódott volt, mert már beleélte magát, de hamar belátta, hogy így tényleg nem lenne az igazi, és jobb, ha akkor esküszünk meg, amikor kint lesz.
És most milyen esküvőt képzelsz el magatoknak?
Szeretnénk meghitt templomi szertartást és egy kis polgárit is. Szép ruhában leszünk, fogadalmat olvasunk fel egymásnak, aztán lesz egy szűk körű összejövetel a családtagok, néhány barát. Nincs siettetés, megkötések. Utána pedig Egyiptomba szeretnénk nászútra menni.