A családi kapcsolatok megerősítéséhez kulcsfontosságú a fizikai érintés, hogy legalább havonta egyszer megölelhesse a fogvatartott a gyerekét, szülőjét vagy más hozzátartozóját. A Magyar Helsinki Bizottság 2017 óta dolgozik azért, hogy a látogatóknak lehetőségük legyen erre a beszélőn. Most elértük, hogy egy részük legalább a látogatófogadás elején és végén végre megérinthesse egymást. Több mint 5000 családnak lett így egész más a beszélője júliustól.
Kiss Kinga klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal arról beszélgettünk, hogy a fogvatartottak kiskorú gyerekeinek érdeke mit kívánna meg a róluk gondoskodó felnőttektől és a büntetés-végrehajtástól.
Mit tanácsolsz, elmondja a szülő a gyereknek, ha egy családtagnak börtönbe kell vonulnia? Vagy találjon ki egy másik magyarázatot?
Minden titok sokkal több gubancot okoz, mint az életkornak megfelelően tálalt igazság. Azt szoktuk javasolni, hogy olyan megfogalmazását találjuk meg az igazságnak, ami illeszkedik a gyerek világához.
Azt hazudni, hogy apu elutazott vagy anyu kórházban van, azért sem szerencsés, mert a gyerek leveszi, hogy hazugság, és sokkal rosszabb, ha mástól hallja vissza az igazat. Így még a bizalmát is eljátsszuk a gyereknek.
Mire kell ilyenkor figyelnie a szülőnek?
Ha arról van szó, hogy bűncselekményt követett el a hozzátartozó, akkor nem csak a szeparációval, az elválasztással kell megküzdeni. Nem csak a búcsúzást kell megszervezni vagy a további kapcsolattartást megoldani, hanem erkölcsileg is világossá kell tenni, hogy valami nehezen megbocsáthatót követett el a hozzátartozó. A magyarázatnak pedig valamilyen módon támogatnia kell a gyerek igazságos világba vetett hitét. Ez nem mindig sikerül elsőre, de ahogy telik az idő, a helyzet úgyis újra és újra áttárgyalódik. Újabb kérdések érkezhetnek a gyerektől, és van lehetőség korrigálni.
Ha például apa börtönben van, anyának érdemes magával vinnie a gyereket vagy gyerekeket a beszélőre?
Az első beszélőre még semmiképp nem ajánlanám, hiszen a gyereknek szüksége van valakire, aki elbírja ennek a krízisnek a súlyát.
És később mi a szerepe a felnőtt kísérőnek a beszélőn?
A látogatáskor a gyerek szempontjából fontos, hogy legyen a helyzetnek egy olyan gazdája, aki érzelmileg és praktikusan is jól tudja menedzselni azt. Ez nem feltétlenül a legközelebbi hozzátartozó, hiszen ő érzelmileg mélyen érintve van. Vagy egy kapcsolattartóként regisztrált külső segítő tudja már előzetesen is felkészíteni a gyereket és aztán elkísérni őt, vagy, ha van ilyen, akkor egy határozottan támogató nagyszülő, nagynéni, aki képviseli a gyerek érdekeit.
Ilyenkor először érdemes feltérképezni a helyszínt, hogy mik a lehetőségek, mivel fog találkozni ott a gyerek, kit hogyan kutatnak át, stb. Ezzel megágyazunk az élménynek. És aztán legalább egy olyan felnőttel együtt lépjen be a gyerek ebbe a térbe, aki kifejezetten azért van ott, hogy ha a gyerek kétségbeesik vagy látszik rajta, hogy megterhelő számára, ami történik, akkor segít kiemelni őt, és figyel az igényeire.
A kinti családtagok másik funkciója, hogy ne csak a fogvatartottal való kapcsolattartás valósuljon meg, hanem a gyerek megélhesse a családi összetartozást, legalább alkalmanként.
Mi történik a gyerekkel, ha évekig nem láthatja személyesen az apját?
Ha valamilyen kiküldetésben lenne az apa, akkor elvben csak az érintetteken múlna, hogy mikor látják egymást. Csak rajtuk állna, hogy milyen ritmust tartanak ebben, és ezt hogyan színezik spontán helyzetek, amikor egyszerűen ráírok apára vagy felhívom, megmutatom neki az új kutyusomat, stb.
Ha viszont egy kiismerhető ritmus megtapasztalása nélkül iszonyatos nagy idő kimarad, az a kötődést ellehetetleníti, mivel nem lesznek életszerű élményei az apjáról. A gyerek számára fiktívvé válik a szülő, aki tartósan nem érhető el. Ilyenkor a családi beszédmódon múlik, hogy áldozatként vagy egyenesen hősként tekintenek a távollévőre, vagy haragszanak rá, amiért nehéz helyzetbe hozta őket.
A gyerek fel fogja tenni magának a kérdést, hogy kire haragszom, kihez kötöm a felelősséget a kialakult helyzetért? Ha évekig nem találkozunk a fogvatartottal, akkor nem látjuk, hogy mit kezd azzal, ami vele történik, és mi ott ragadunk a folyamat elején. A feldolgozás útja szét fog tartani a kinti család és a fogvatartott családtag esetében. Ez távol sodorja őket egymástól, és megnehezíti, hogy egy későbbi találkozáskor vagy akár a szabadulást követően ezeket a széttartó utakat újra össze tudják fogni, hogy a kapcsolatukat újraírják és rehabilitálják. Amikor a valóságos személy eltűnik a történetből, akkor az egész helyzet érzelmi feldolgozása is megreked, ami különösen veszélyes a gyereknek.
Miben más a helyzet, ha anya van börtönben és nem apa?
Ilyenkor méginkább számít a gyerek életkora. Vannak kulturális közösségek, ahol sok felnőtt áll rendelkezésre. Az ilyen nagycsaládos környezetben több kötődési személy lehetséges, így áthidalhatóbb, ha egyikőjük kiesik egy időre. Ám a magyar családok többségénél az anya az elsődleges gondozó, óvodáskorig hagyományosan elég anyaközpontú a gyerek élete. Ha a gyerek hároméves koráig ő kiesik, és csak alkalmanként látható, az értelmezhetetlen veszteség a gyereknek. Itt teljesen mindegy, hogy verbálisan milyen körítéssel segítik a feldolgozását, mert a gyerek úgysem fogja érteni. Se az időképe, se a rendelkezésre álló tapasztalatai nem fogják erre felkészíteni.
Egy óvodás vagy iskoláskorú gyerek már jobban érti, mi történik. A jó szülő képének a fenntartása alapmotiváció a gyereknél. Meg fogja próbálni úgy értelmezni az egészet, hogy a börtönben lévő szülő jó ember és szereti őt, ám mindenképp cserbenhagyásként fogja megélni, hogy nincs ott az anyja. Éppen ezért mindent meg kell tenni a kármentés érdekében.
Ha az anya kerül börtönbe, akkor a kisgyereke egyéves koráig lehet vele. Vajon mi történik azokkal a gyerekekkel pszichésen, akiket egy év után elválasztanak az anyjuktól?
Ez egy teljes szakadás a lét és a kötődési történet folytonosságában. Úgy lehet mégis viszonylag jól csinálni, ha az utolsó három hónapban gyakori látogatással fel van építve egy olyan másodlagos személy, aki aztán az elsődleges gondozó lesz. Ha például egy nagymama hetente többször átvehetné a gondozási és táplálási feladatokat, és nem egy snittel választanák el az anyától a gyereket és adnák át egy vadidegen embernek. Különben elképesztő ellenállóképességet igényelne a gyerektől, hogy ez ne okozzon alapvető kötődési sérülést neki.
Milyen megoldásnak tartod a Skype-on történő kapcsolattartást a gyerek szempontjából?
Meg kell tanítani a gyereket, mit kezdjen azzal, hogy ott is van a szülő meg nincs is. Viszont az, hogy a gyerek a saját terében maradhat, segít abban, hogy ne traumatizálja a büntetés-végrehajtási intézményben való látogatás. Másrészt ott van neki a kis mackója, vagy előveheti és megmutathatja a matek háziját, ami segít a kapcsolódásban, és segíti a folytonosság fenntartását.
A fogvatartott számára ez kicsit olyan lehet, mintha hazalátogatna, a gyerek szempontjából pedig életszerűbb a közeg, nem olyan rideg és ellenséges, mint amikor ő látogatja meg a fogvatartottat.
Fontos a fizikai érintés egy fogvatartott és kiskorú gyereke között?
Abszolút. A kiskorú felől nézve alapvetően fontos.
A Skype ebből a szempontból is könnyebben értelmezhető. Kevésbé frusztráló kapcsolattartási forma, mintha egy beszélőn pl. plexifal választja el a látogatókat a családtagjuktól, vagy egy olyan asztal, amin nem lehet keresztül nyúlni, mert ha mégis megteszi, akkor tudja, hogy a másikat megbüntetik érte. Sokkal alkalmasabb lenne egy valamiféle családi szoba ilyen célra, amit arra rendeznek be, hogy együtt lehessenek a hozzátartozók.
Milyen hatással lehet a gyerekre, ha a személyes találkozáskor is plexifal választja el őket? Ha nem puszilhatja meg, nem ülhet az apja ölébe?
A magyar családoknál általában amúgy sem begyakorolt helyzet, hogy apával egy helyben ülünk az asztalnál egymással szemben, és beszélgetünk. Sokkal jellemzőbb, hogy valamilyen közösen végzett tevékenységen keresztül kapcsolódunk.
Az, hogy ott van a gyerektől karnyújtásnyira, akit szeret, elérné a kezével, de nincs hozzá meg az érintés élménye, nincs ölelés, nincs a másiknak szaga, az középhosszú távon borzasztó elidegenítő. Van ugyan kontakt, de sokat elvesz az élményszerűségből.
Milyen más elvárások lehetnek még a gyerekben vagy a szülőben, amikor beszélőn találkoznak?
Elvált szülőknél, a “hétvégi apukákkal” eltöltött idő tud hasonlóan vágyott dolog lenni. Egy hétvégi láthatáson ezt a vágyat sok elvált szülő kiszolgálja egy mozival, mekizéssel, játékkal. Ez a megszentelt idő elvben csak arra van, hogy együtt legyenek. Börtönben mindez még koncentráltabb, még rövidebb és még vágyottabb lehet, így még bizonytalanabb is. A fogvatartott nem csak találkozni szeretne a kicsivel, hanem azt is meg szeretné élni abban az egy órában, hogy ő jó anyuka vagy apuka. Ilyenkor frusztráló, hogy ugyanabban a rövid időben kell átbeszélni, mit küldjünk be legközelebb a csomagban, mennyi pénz kell, stb. A gyerek ekkor már túl van egy hosszú utazáson, az átvizsgáláson, így ő sem biztos, hogy addigra a legoldottabb és legvidámabb hangulatában van. Kicsi az esélye, hogy a résztvevők azt kapják, amit a találkozástól vártak volna.
Mitől lehet a gyerek számára tartalmas és minőségi a kapcsolattartás a fogva tartott szülővel? Hogy nézne ki egy gyerekközpontú személyes látogatás?
Nem ártana, ha a szülők is kapnának ehhez sorvezetőt.
Pszichológusként rengeteg tartalom nélküli beszélgetést hallok szülő és gyerek között. Talán gyakran hasonlóan zajlik a kommunikáció a plexi két oldalán is. Amikor a “hogy megy az iskola?” “mi volt ma ebédre?” “hogy van a szomszéd néni?” tengelyen mozognak a kérdések, akkor az nem teszi gördülékennyé a beszélgetést. Egy üres struktúrává válhat az egész, ami nem építi a kapcsolatot. Én a gyerek helyébe biztosan húznám a számat, hogy ezért nem szívesen utazom órákat.
Ehelyett inkább felkészíteném a gyereket, hogy meséljen. Az volna a cél, hogy a gyerekben és a börtönben lévő szülőben is kialakuljon egy komplex kép a másik életéről, hogylétéről. Ezt karakterekkel és élményszerű történetekkel lehet felvázolni. Ideális esetben elegendő idő állna rendelkezésre ehhez, és egy családi szobában életkornak megfelelő játékok is, amikkel közösen játszhatnak közben. Egy pakli UNO, a közös tevékenység vagy rituálék segítik a kapcsolódást, hogy az idegenszerű helyzetben egymásra tudjanak hangolódni a szülővel. Esetleg a gyerek bevihetné a színezőjét vagy valamilyen más alkotását, hogy megmutathassa, mit csinált, de erre nem adnak lehetőséget a szabályok.
Intézményi részről tehát olyan feltételeket kellene biztosítani, amik között a család a rendelkezésükre álló időt egy légtérben és a lehető legszabadabban tudja eltölteni.
Van különbség az egészen kicsi illetve az idősebb gyerekek szükségletei között ebből a szempontból?
Azelőtt, hogy a gyerek megtanul írni és olvasni, sokkal gyakoribb látogatásra volna szükség. Három éves kor alatt sok személyes találkozással, óvodás korban Skype-pal, telefonnal, később pedig az írással is kiegészítve folyhatna a kapcsolattartás. Sőt, ha csak a gyerek szempontját nézem, akkor akkor más csatornákon is fenntartható lehetne a kapcsolat folytonossága, például cseten. Főleg akkor, ha a fogvatartottat a családjától távol helyezték el, vagy más akadályba ütközik a személyes látogatás. Bizonyos életkor felett pedig már a gyerek is aktív félként vesz részt a kapcsolattartás ritmusának alakításában a saját igényei szerint.
Mi történik akkor, ha a minőségi kapcsolattartás hiánya miatt a szülőről alkotott belső kép hiányos és felszínes marad?
Ilyenkor végigmegy egy gyászmunka amiatt, hogy nincs jelen a szülő és nincs rendszeres kapcsolattartás. Másrészről az a szülő nem halt meg, valahol hibernálódva tárolódik.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a család jellemzően sokkal rosszabb anyagi, szociális, társadalmi helyzetbe kerül akár egyetlen hozzátartozó elítélése nyomán. Valószínűleg folyamatosan irdatlan mennyiségű indulatot korbácsol fel a keresetkiesés és a megbélyegzettség is.
És ha ezek után szabadul a szülő a börtönből, és újra folyamatosan otthon van az első időszakban munka nélkül, akkor hogy tudnak ehhez viszonyulni a többiek?
Különösen nehezen, mert nem csak az történik, hogy korábban megszakadt a kapcsolat, és visszatér egy ismeretlen ismerős, aki nyomokban tartalmazza a korábbi szülőt. Hanem egy olyan szülő tér vissza, aki sokkal viharvertebb, a berögződéseiben és a kommunikációjában radikálisan mást visz haza, mint ami otthon normális.
Ha például egy hajón dolgozott apu három évet, és néha becsekkolt közben skype-on, és így volt azért egy csomó közösen megélt dolgunk, majd hazatér, akkor is furcsa a szaga vagy az, hogy szúr a borostája, de majd összeszokunk. Viszont ha a börtönből tér vissza ugyanennyi idő után, akkor neki már a kinti életben is nehéz lesz felvenni a fonalat. Nem pusztán az illeszkedési probléma vetődik fel ilyenkor, hanem minden résztvevőtől hatalmas alkalmazkodási kapacitást igényel az új helyzet, amihez érzelmileg nagyon érettnek kell lenni. Ha reálisan nézzük, ez az érettség sokszor hiányzik.
Külön aleset, ha a szülő erőszakos bűncselekmény miatt volt elítélve. Azt nem is tudom, hogy gyerekként hogyan lehet feldolgozni, ha a szülő nem tanúsít komoly megbánást, és nem kerül az egész történet olyan keretbe, hogy már más emberként jött ki a börtönből, “megbánta és megjavult”.
Milyen hatással van az apára a szülői elköteleződés és gondoskodás kialakulása szempontjából, ha fizikailag nem érintkezhet a gyerekével?
A kötődésnek egyik alapvető csatornája az érintés. A taktilis kapcsolódás, például egy hajborzolás, térdre vagy ölbe ültetés, egy dögönyözés nagyon sokat ad ahhoz, hogy megőrizhesse a szülői identitását egy apa.
Van különbség aközött, hogy egy plexi nélküli találkozásnál végig az apa ölében lehet a gyerek vagy csak a látogatás elején és végén érintheti meg?
Minél nagyobb mozgástere van a feleknek, annál jobb a helyzet, annál jobban leképezi és segíti a normális szülő-gyerek kötődést. Tehát minél szigorúbban keretezett egy találkozás, minél több külső tényező szól bele ebbe, annál kevésbé lesz életszerű a dolog. Így még akár az az ölelés vagy puszi is kötelező jellegű és kiüresedett lesz, ha csak pár perc áll rendelkezésre hozzá. Az érzelmi kommunikációban fontos, hogy a szeretet-megnyilvánulás spontán lehet.
Gondolhatja-e azt a gyerek, hogy azért van a plexi, mert ő tett valami rosszat?
Nem valószínű. A gyerek inkább gondolhatja azt, hogy a szülő azért került oda a plexi mögé, mert ő tett valami rosszat. Viszont annak a gyereknek, aki valamiért érzelmileg már levált a fogva tartott szülőről, az egész látogatás egy rémes vegzatúra lehet. Csak még jobban elidegeníti a szülőtől a gyereket. Ezért is érdemes valódi tartalommal feltölteni a találkozást és beszélgetést, hogy ezt megelőzzük.
