Első fokon ma ért véget a VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnázium két éve azonnali hatállyal felmentett tanárainak munkaügyi pere, legalábbis a tárgyalási szakasz. Mind az öt tanárt a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédei, Paragh Györgyi, Zempléni Kinga és Tóth Balázs képviselték. Utóbbinak az ítélethozatal előtt elmondott beszédét közöljük. Ítélethirdetés november 8-án.
Perbeszédet mondok, pedig polgári perekben ez nem szokás. A jogi álláspont összefoglalására ugyanis ott az összefoglaló előkészítő irat; a felperesek nyújtottak is be ilyet. Az abban foglaltakat fenntartom, itt nem ismétlem meg.
Nem a szokás miatt hangzik el ez a perbeszéd. Hanem azért, mert a felperes jogi képviselete hisz abban, hogy az ügynek önmagán túlmutató jelentősége van. Nem pusztán munkajogi, hanem a szabadságjogokról szóló vita az, amelynek mindannyian tanúi, az al -és felperesek – ha tetszik az állam és bizonyos polgárai – pedig a részesei lettek.
Ezt a pert kezdettől a nyilvánosság érdeklődése kísérte. A mai tárgyalási nappal immár a negyedik elhalasztott tárgyalásnál tartunk. Indokoltnak és szükségesnek tartom tehát, hogy röviden összefoglaljam, mi a tárgya és mi a tétje e pernek a felperesi jogi képviselet szerint.
Amely képviseletet egyébiránt – Paragh Györgyi kolléganőmmel – a rendszerváltás után létrejött első jogvédő szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság megbízásából láttuk el.
A jogvédő szerv szerepvállalása talán már önmagában jelzi, hogy megítélésünk szerint mindez nem tipikus munkajogi vita, hanem olyan, mindannyiunk számára tanulságos történet, amely az alapvető jogok gyakorlásaként és azok összeütközéseként írható le.
E történetet néhány alapvető kérdés megfogalmazásával, a rájuk adott válaszok – válaszkísérletek – révén igyekszem elbeszélni.
Mi történt, milyen magatartás miatt alkalmazták a legsúlyosabb szankciót az öt felperessel szemben?
Az köztudomású és a jelen perben részletekig behatóan ismertté vált tény, hogy a közoktatás helyzetét a tanárok és a diákok tömegei jó ideje tarthatatlannak, azonnali változásért kiáltónak tartják. Amiképpen az is szerepel a periratokban, hogy a helyzetre adott – a rendszerváltás óta példa nélküli – reakcióként két évvel ezelőtt országszerte sokezres tanári és diáktiltakozások indultak. A tiltakozások egyik vezetője éppen egyik felperese ennek a pernek, ő Törley Katalin.
Amikor e perről, a mögötte meghúzódó vitáról beszélünk, nem kevesebbről, mint alapvető polgári szabadságjogok érvényesüléséről vagy megsértéséről beszélünk.
A közéleti ügyben való nyilvános állásfoglalás ugyanis fogalmilag az Alaptörvény IX. cikke által védett véleménynyilvánítás szabadsága körébe esik. Nem a felperesi érdek iránt elfogult jogi képviselő mondja ezt: a történtek lényegét összefoglalandó, a Kölcsey Ferenc Gimnázium perben meghallgatott igazgatóját, Fazekas Csabát idézem. Tanúként így fogalmazott:
„Sem a sztrájkolók, sem a polgári engedetlenkedők nem akartak nem dolgozni. Senkinek nem volt szándékában a feladatait nem elvégezni. Rossz volt nézni, hogy mentek volna órára, de nem mehettek. Cél volt a figyelemfelhívás és egy szimbolikus tett, hogy az oktatás ügyével és a bérrendezéssel foglalkozni kell. A munkabeszüntetés mint olyan szimbolikus aktus volt. Ez abból is látszik, hogy volt, aki dolgozott ezalatt is, és olyan is, aki az egyetlen lukas órájára írta be, hogy engedetlenkedik.”
Meggyőződésem, hogy nem szakmai, hanem politikai oka volt az eltávolításuknak. A felperesekkel szemben 2022 őszén a véleményük, de legalábbis a véleményük kinyilvánításának módja miatt alkalmazták a lehető legsúlyosabb munkajogi szankciót. Mi is volt ez? A felmentési időre járó illetmény és a végkielégítés megvonásával járó azonnali hatályú elbocsátás. Mindez ráadásul egy olyan eseménysort követően, amelyben már hónapok óta ezrek és ezrek tiltakoztak, tüntettek a felperesekhez hasonló módon mindenféle szankció nélkül, sőt, a jelen perben elhangzottak szerint kifejezetten a szakmai/politikai vezetés tudomásul vételével vagy hallgatása mellett.
Egy manapság oly divatos, jogilag talán nem kielégítően pontos, de a hétköznapi igazságérzet szempontjából nagyon is érthető kifejezéssel: az állam kettős mércét alkalmazott, vagyis igazolhatatlan módon tett különbséget polgár és polgár között. Ennek pedig tanári pályák és tanulói sorsok lettek az áldozatai.
Mi a perben követelt jogkövetkezmény lényege?
Felperesek nem kérik a perben a tiltakozás miatt kiesett bérüket, mert a levonást jogszerűnek vélik; sztrájk esetén sem jár bér. Felperesek nem kérik a korábbi jogviszonyuk visszaállítását, mert szakmailag már új életet kezdtek, és nem tudhatják, hogy az ügy jogerős lezárása idején egyáltalán olyan állapotban lesz-e volt gimnáziumuk, amelyben ők szívesen dolgoznának, vagy ahol az új igazgató őket szívesen látná.
Felperesek nem kérnek, mert nem kérhetnek máshonnan meg nem térült munkabért/illetményt, hiszen az új állásaikban mindannyian megkeresnek legalább annyi pénzt, amennyit tanárként kerestek.
És hogy ez itt, a teremben mindannyiunk számára könnyen elképzelhető, ugyancsak közvetett igazolása annak, hogy a felperesek és az őket támogató diákok, szülők és polgárok tiltakozása legalábbis nem volt megalapozatlan: annyi pénzt szinte bárhol lehet keresni, mint gimnáziumi tanárként.
Mit kérnek, követelnek hát a felperesek? Két kategóriába sorolható igénnyel léptek és lépnek fel a perben.
Az egyik a jellemzően több évtizedes pedagógusi munkáért járó, közjogi értelemben – mivel törvény által biztosítani rendelt – szerzett jogként a felmentési időre járó illetmény és végkielégítés.
Ha tetszik, a múltjukhoz ragaszkodnak, ha már a jövőjüket elvették tőlük.
Pénzben kifejezve összesen tízmilliós nagysárendről beszélünk. A jogias megfogalmazású szerzett jog igenis lefordítható erkölcsileg kiérdemelt juttatásra, ha emlékezünk rá és emlékeztetünk rá, mivel is érdemelték ki a felperesek a követelt juttatást.
Molnár Barbara a 13 éves testnevelő tanári pályafutása során körülbelül 700 tanulót oktatott, érettségit 25 gyerek tett közülük az általa tanított tantárgyból. Soha semmilyen munkajogi szankció alkalmazására nem volt szükség vele szemben, mert a munkáját mindvégig kifogástalanul végezte.
Ocskó Emese 15 évig tanított végig, összesen nagyságrendileg 500 diákot tanított és 250-et érettségiztetett. Soha semmilyen munkajogi szankció alkalmazására nem volt szükség vele szemben, mert a munkáját mindvégig kifogástalanul végezte.
Palya Tamás a több évtizedes tanári munkája során közel 300 diák osztályfőnöke volt és nagyságrendileg 2000 diákot tanított, akik közül közel félszázan emelt szintű érettségit tettek, országos tanulmányi verseny döntőjébe 10 diákja jutott. Mivel a kémia nem négyéves tárgy és nem is a legnépszerűbb a gyerekek között, ezért szerepel ilyen töredékszám utóbbi két esetben. Soha semmilyen munkajogi szankció alkalmazására nem volt szükség vele szemben, mert a munkáját mindvégig kifogástalanul végezte.
Sallai Katalin a negyven év alatt többezer diákot tanított és készített fel érettségire, ugyanilyen nagyságrendben érettségiztetett középszinten. Azon középiskolai magyartanárok egyike – meglehet, az egyetlen a díj 1984-es első átadása óta –, aki Déry Tibor-díjat kapott 2022-ben. A korábbi díjazottak között olyan nevek szerepelnek, mint Ottlik Géza, Esterházy Péter, Spiró György, Csoóri Sándor vagy éppen Csukás István. Soha semmilyen munkajogi szankció alkalmazására nem volt szükség vele szemben, mert a munkáját mindvégig kifogástalanul végezte.
Törley Katalin közel ezer diákot tanított, akik közel szinte mindannyian sikeres emelt szintű érettségi vizsgát tettek francia nyelvből, összesen 3 osztálynak – és így kb. 100 gyereknek – az osztályfőnöke is volt. A Tanítanék Mozgalom alapítója és bizonyosan legismertebb arca a nyilvánosság előtt. Soha semmilyen munkajogi szankció alkalmazására nem volt szükség vele szemben, mert a munkáját mindvégig kifogástalanul végezte.
Mi a másik követelt jogkövetkezmény? A hátrányos megkülönböztetés miatti sérelemdíj.
Azt tudjuk, hogy a felperesek magatartása tiltakozás volt egy olyan helyzetben, amikor az ENSZ szakosított szervének álláspontja szerint is jogsértően korlátozták a pedagógusok sztrájkjogát Magyarországon. 2024. szeptember 25. napján az is kiderült, hogy az ugyanezen okból beadott kérelmet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) befogadta, ami alapján okkal feltételezzük, hogy az alperes olyan magatartást szankcionált, amely a nemzetközi jog alapján pedig védett joggyakorlás. Megjegyzendő, az EJEB a legmagasabb szintű európai jogvédő fórum, amelynek döntései alapjául szolgáló sztenderdek az Európai Unió Bíróságát és a magyar Alkotmánybíróságot is kötik, pláne a rendesbíróságokat. Azt is tudjuk, hogy a sztrájk és a polgári engedetlenség között praktikus különbség nem volt. A perben feltett kérdésre, hogy a kettő között mi volt a különbség, az igazgató így válaszolt: „Semmi.”
Miért éppen azt az öt embert bocsátották el?
A hátrányos megkülönböztetés kapcsán az egyik megválaszolandó kulcskérdés, hogy miért éppen a perben felperesként szerepelő öt embert bocsájtották el? Miért nem egyet vagy hatot vagy harmincat? Erre a kérdésre, noha a bíró sokszor feltette az eljárásban, az alperesi törvényes képviselő nem adott érdemi választ, magyarázatot. „Így ítéltem meg” – ennyit mondott csupán.
Így ítélte meg.
Marosi Beatrix azt is nyilatkozta, hogy az intézményvezetővel sem egyeztetett, mert – idézem – nem tartotta szükségesnek.
Mert így ítélte meg.
Azt ugyanakkor elmondta, hogy az alperesi tankerülethez tartozó 45 iskola tanárai közül több százan vettek részt a polgári engedetlenségben, ahogy elismerte azt is: tudta, hogy Törley Katalin volt az, aki 9 órát volt engedetlen, őt még elbocsátotta, de aki Törley Katalinnal kevesebb óra keretében tiltakozott, azt már nem érte munkajogi szankció.
Mert így ítélte meg.
A valódi válasz azonban ott van az alperes által benyújtott táblázatban. Azért kellett összesen öt embert elbocsátani, mert a tiltakozások egyik országosan ismert arcát akarták szankcióval sújtani, ám az adott pillanatban – mint a perben utóbb kiderült, több elemében téves – kimutatás szerint Törley Katalin csupán az ötödik legtöbb órát mulasztó tanár volt.
A hatodik legtöbbet mulasztó óraszámát nem látjuk az alperes által a perben bírói felhívásra csatolt táblázatban, csak azt tudjuk, hogy aki szeptemberben összesen 14,4 órában szüntette be a munkavégzést tiltakozásként (ez volt Törley Katalin), azt azonnali hatállyal elbocsátották, akinél ez a szám 12,8 volt, azzal nem történt semmi.
A célpont ugyanis Törley Katalin volt, a többiek – a négy másik előtte a sorban – „csupán járulékos veszteség”.
Az őszinte beismerő vallomáson kívül ennél erősebb bizonyítékot nemigen tudok elképzelni arra, hogy a közoktatás helyzetével kapcsolatos vélemény, illetve az emiatti diszkrimináció az egyetlen lehetséges magyarázata annak, miért épp a felpereseknek kellett távozniuk a tanári pályáról. De hogy a valószínűsítésnek – amit a törvény diszkrimináció esetén a jogsértést állító féltől elvár – megfelel, az vitathatatlan. Annak pedig nem lehet észszerű oka, hogy a 14,4 órát mulasztóval szemben alkalmazza valaki a legsúlyosabb következményt, a 12,8 órát mulasztókkal szemben pedig annál enyhébbet sem. Ahogy azokkal szemben sem alkalmazott az alperes semmiféle szankciót – még a legenyhébbet sem –, akik szeptembert követően folytatták vagy épp akkor kezdték meg a polgári engedetlenséget.
Félreértés ne essék: nem az ő büntetlenségük ellentétes a joggal, a józan ésszel és a hétköznapi morállal, hanem a Törley Katalin és társainak súlyos büntetése.
Kérdések a rendeltetésellenes joggyakorlásról
Az pedig ma már csupán a történet keserű csattanója, hogy a perben előadott és a felmentésekben quasi utalásként szereplő tények jelentős részben valótlanok is.
Ocskó Emese minden óráját megtartotta, az ő tiltakozása a listák aláírásában merült ki. Sallai Katalin helyett egyes óráit hospitálás keretében egyetemi hallgató tartotta meg, ami nem minősül mulasztásnak. Molnár Barbara intézményen kívüli eseményre kísérte a diákjait egy alkalommal.
A rájuk vonatkozó számok tehát nem stimmelnek: még „járulékos veszteséggé” is csupán az alperes slendriánsága, adminisztratív rendetlensége miatt kellett válniuk.
Legalább ez persze elkerülhető lett volna, de – amint az a perben nem vitatott – az alperes az azonnal hatályú felmentések kapcsán semmiről sem egyeztetett a Kölcsey Gimnázium igazgatójával. Az is bizonyítást nyert, hogy bár egyetértési joga az igazgatónak nincs a kérdésben, a munkaköri leírása szerint véleménynyilvánítási joga nagyon is van az általa vezetett köznevelési intézményt, illetve az intézmény alkalmazottját érintő kérdésekben. Az alperes e véleményezési jogot megsértve hozta meg döntését. Ez pedig az azonnali felmentés rendeltetésével összeegyeztethetetlen. Az ugyanis, hogy az alperes egy intézmény vezetőjével szóba sem áll egy ilyen horderejű döntés meghozatala előtt, nem összeegyeztethető a joggyakorlás céljával, rendeltetésével. A perben ez a napnál világosabban bebizonyosodott, hiszen az alperes olyanokat távolított el munkabeszüntetés miatt, aki közül többen nem vagy nem annyit mulasztottak, mint amennyit velük kapcsolatban állított az alperes – egyébiránt még az érdemi ellenkérelmében is.
Van ugyanakkor egy másik vonulata is a rendeltetésellenes joggyakorlásnak, ez pedig a tanulók jogainak sérelme. A köznevelési törvény szerint a tanuló joga többek között az, hogy az emberi méltóság tiszteletben tartásával szabadon véleményt nyilvánítson minden kérdésről. A tanulók tömeges tiltakozását kiváltó alperesi döntés azonban már csak azért is jogellenes volt, mert az igazgató véleménye mellett a tanulók véleményét is tökéletesen figyelmen kívül hagyta a tankerület.
Mindemellett a felperes által sem vitatottan helyes az a bírói gyakorlat, amely szerint a magánszférában (!) nem lesz rendeltetésellenes egy önkényes, észszerűtlen döntés, vagyis az, ha egy irracionális munkáltatói döntés eredményeként egy nyilvánvalóan észszerűtlen eredmény áll elő. (Pl. egy csoportos leépítés esetén a legjobb alkalmazottakat rúgják ki, ezért az adott munkahelyen csökken a teljesítmény és – attól nem függetlenül – a profit.) Az észszerűség tehát általában nem jogszerűségi mérce. Ennek oka azonban az, hogy a magánszférában hozott ilyen munkáltatói döntések következményei nem érintik mások jogait: a döntéshozónál beállt kárt maga a munkáltató viseli, a bíróság pedig nem köteles védeni a magánszféra szereplőit a saját magukra hátrányos döntésektől.
Ebben a perben azonban lényegileg más esettel állunk szemben.
Az oktatási intézmények azért működnek, mert a gyerekeknek alkotmányos joga a közoktatásban való részvétel, az államnak pedig alkotmányos kötelezettsége e jog lehető legmagasabb színvonalú biztosítása.
Maga a köznevelési törvény ezzel kapcsolatosan szép alapelveket rögzít, idézem:
A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, az egyenlő bánásmód, valamint a fenntartható fejlődésre és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat.
Ez az elv a közoktatás rendeltetésének törvényi megfogalmazása. Ezt indokolt összevetni azzal, hogy a perben tanúként meghallatott igazgató szerint a felmentések több kárt okoztak, mint amennyit megelőzni próbáltak, és amennyi megelőzhető lett volna az intézményvezetővel való előzetes konzultáció által. Ezt mondta erről Fazekas Csaba igazgató a perben, több mint egy évvel a jelen per tárgyát képező döntést követően:
„A francia [nyelvű] matek oktatása még jelenleg sincs megoldva, a matematika amúgy is egy olyan terület, ahol nagyon nehéz tanárt találni, novemberben találtam egy testnevelő tanárt, de úgy tudtuk csak megoldani az öt pedagógus tanév eleji kiesését, hogy mindenféle intézkedéseket tettünk, csoportösszevonások voltak, helyettesítések, aztán 2023. januárjában találtam végül egy magyarul tanító matektanárt. Még olyan pedagógusok voltak, akiknek nem volt kimerítve az óraszáma, tehát nekik adtunk órákat, lényegében kényszermegoldásokat alkalmaztunk. Nem értek egyet azzal a tankerületi véleménnyel, hogy a gyerekek érdeke volt a kollégák jogviszonyának a megszüntetése, hiszen az ő elbocsátásukat követően sokkal több óra maradt el és nagyon nehezen lehetett pótolni.”
Ezért egy közoktatási intézmény pedagógusaival kapcsolatosan meghozott döntés, amely előreláthatóan tényleges és jelentős károkat okoz az oktatásban – a gyerekek tanuláshoz való jogának érvényesülésében –, felperesi álláspont szerint önmagában és szükségképpen jogsértő. Az pedig, hogy a tanúvallomást tevő igazgató ma már nem igazgató, egy másik pernek lehetne tárgya.
Röviden az események utóéletéről
A történteket követően az alperesi intézmény és annak vezetője, valamint a Kölcsey Ferenc Gimnázium vezetése és tanárai között érdemi kommunikáció nem zajlott, az igazgatót nem kérdezték meg azzal kapcsolatban sem, vajon mit gondol arról, hogy kirúgnák öt tanárát azért, amiért másokat nem. Az igazgató eljött a perben tanúskodni, majd – váratlannak aligha nevezhető fordulattal – az illetékes minisztérium nem támogatta a gimnázium vezetésére benyújtott pályázatát, noha ő volt az egyedüli pályázó.
Az elbocsátásuk után a felperesek mindannyian elhagyták a klasszikusnak tekinthető tanári pályát. A tiltakozások folytatódtak, majd elcsendesedtek, de legalább egy célt elértek: a tanári fizetések részleges rendezésére sor került. Igaz, a többi követelés máig nem teljesült.
Egy másik gimnáziumból elbocsátott tanárok perében a Fővárosi Törvényszék Munkaügyi Kollégiumának másik tanácsa eltérő tényállás mellett, de hasonló jogkérdésben jogszerűnek ítélte meg a pedagógusok elbocsátását. Az ügy jogerősen nyilván nincs eldöntve, ahogy ebben a perben is vélhetően a Kúria tesz majd pontot az ügy végére. Csak bízni tudunk abban, hogy nem olyan a magyar jog és annak bírósági értelmezése, hogy a gyerekeinket évtizedeken keresztül oktató és köztiszteletnek örvendő pedagógusok tiltakozása a gyerekek és a tanárok helyzetének javításáért olyan tett, amely évtizedes munkával kiérdemelt juttatástól foszthatja meg őket. Ahogy abban is reménykedhetünk, hogy a magyar bíróság nem fogadja el különbségtétel észszerű okának a 14,4-es számot a 12,8-cal szemben.
Ennél remélhetőleg a szó minden értelmében többre van szükség ahhoz, hogy bárki úgy ítélje meg: korlátozhatja gyermekeink tanuláshoz való jogát és derékba törheti szabadságjogaikkal élő tanárok pályáját.
