Méltatlan dokumentumot írt alá Szabó Péter, az Országos Bírói Tanács (OBT) elnöke a bírák legfőbb önigazgatási testülete képviseletében. Noha a dokumentum a „Megállapodás” címet viseli, a szerződések legalapvetőbb követelményeinek sem felel meg, jogilag értékelhetetlen. Leginkább politikai hűségnyilatkozatként értelmezhető, aláírása a bírói függetlenség sutba dobásával ér fel.
A megállapodást az OBT nevében az elnök írta alá, a bírói szervezetrendszer két politikai alapon kinevezett csúcsvezetőjével – az OBH és a Kúria elnökével – együtt. A testület 14 választott tagjának fele ellenezte az aláírást, a legtöbb magyar bírót tömörítő egyesület pedig azonnal tiltakozott az aláírás ellen.
Négyoldalú, mégsem legitim, mi az?
A megállapodás az Igazságügyi Minisztérium (IM) kezdeményezésére jött létre a Tuzson Bence miniszter által képviselt IM, valamint az igazságügyi szervezetrendszer három igazgatási szereplője: az Országos Bírósági Hivatal (OBH), a Kúria és az OBT között. A négyoldalú megállapodásként is aposztrofált dokumentum aláírásáról a bírák legfőbb önigazgatási testülete a szélesebb bírói nyilvánosság kizárásával, rajtaütésszerűen döntött szerdán. Tartalmáról az OBT nemcsak a bírák feje felett és megkérdezésük nélkül, de aktív távoltartásuk mellett határozott.
Ahogyan arra az 1200 bírót tömörítő Magyar Bírói Egyesület tiltakozó közleménye is felhívja a figyelmet, az OBT vezetősége szemmel láthatólag minden lehetséges eszközt megragadott, hogy elzárja a bírákat még a lehetőségtől is, hogy a készülő megállapodásról tájékozódjanak, azt megvitassák vagy véleményt nyilvánítsanak. Úgy tűnik, nem véletlenül: az aláírást a testület tagjai körében is sokan – a választott tagok fele – ellenezte. A teljes megosztottság miatt a döntésben különös súlyt kapott az OBT elnökének igenlő szavazata (aki szavazategyenlőség esetén eldönti a kérdést). A Kúria elnökének pedig kétszeresen is meghatározó szerep jutott a megállapodás tető alá hozásában, hiszen előbb OBT tagként megszavazta, majd a Kúria elnökeként alá is írta a megállapodást.
A megállapodáson a három legfőbb bírói szervezet elnökének aláírása szerepel, legitimitása mégis ezer sebből vérzik. Nem csak az aláírás körülményei vagy a bírák azonnali tiltakozása miatt, hanem mert valójában egyik aláíró sem rendelkezik felhatalmazással arra, hogy a teljes magyar bírói kar nevében alkut kössön a kormánnyal. Különösen, ha az alku tárgya a bírói függetlenség. Az OBH elnöke igazgatási vezető, egy hivatal képviselője és nem a magyar bíráké. A Kúria elnöke az alig több mint százfős legfelsőbb bírói szintet képviseli. Az OBT pedig a bírák legfőbb önkormányzati szerveként a bírói igazgatási funkciók ellenőrzésére és felügyeletére kapott felhatalmazást a bíráktól, politikai elköteleződésre nem. A törvények valamennyiüket felhatalmazzák arra, hogy a bíróságokkal kapcsolatos jogszabályok tervezetét véleményezzék. Aláírásukkal legfeljebb ezt a jogosultságukat bocsáthatták alkuba, egy olyan megállapodás keretében, ami számtalan sebből vérzik.
Jogellenes fenyegetés
A megállapodás alig egy héttel azután jött létre, hogy a kormány előterjesztette a költségvetési törvényt, és abban immár harmadik éve változatlanul ugyanaz az összeg, 566 660 Ft szerepel a bírói illetményalap összegeként. A kormány úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a bírói szervezetek másfél éve folyamatosan kongatják a vészharangot, hangsúlyozva, hogy az időközben bekövetkezett közel 40%-os infláció miatt a bírósági dolgozók anyagi megbecsültsége olyan mértékben kritikus, hogy az már a bíróságok működését veszélyezteti. Ebben a pattanásig feszült bérhelyzetben, a teljes anyagi kiszolgáltatottság állapotában dugta az IM a bírói szervezetek orra alá a bírói kar teljes átszervezéséről szóló reform elnagyolt javaslatát, jóváhagyásukat kérve.
Ha a megállapodásra a szerződési jog logikáját kellene alkalmazni, a végsőkig kiszolgáltatott bérhelyzetre időzített aláírás kimeríti a jogellenes fenyegetés kategóriáját. Jogellenes fenyegetésről egy szerződés kapcsán akkor van szó, ha az aláíró fél elhatározását, döntési szabadságát olyan személyi vagy vagyoni hátrány kilátásba helyezésével korlátozzák, amely alkalmas arra, hogy akaratát meghajlítsa, így gyakorlatilag kényszer hatására írja alá a megállapodást.
A fennálló kényszerhelyzetre maga a megállapodás is utal, elismerve, hogy a bírói hivatás méltóságának, felelőssége súlyának megfelelő javadalmazásra van szükség. Szerződési jogban a kényszer akarati hiba, amely az ügylet érvénytelenségét eredményezi. Nem véletlen beszéltek a bírák zsarolásról, amikor megjelent a hír, hogy a kormány a bérfejlesztéssel egy csomagban tárgyaltatná a bíróságok átszervezését a fizetésemeléssel.
Nesze semmi
A megállapodásnak ráadásul épp a kritikus bérhelyzettel kapcsolatos része a leggyengébb. Először is, a bírósági dolgozók bérét törvényi úton határozzák meg. Ilyen módon bérfejlesztéssre az IM nem vállalhat kötelezettséget, legfeljebb arra, hogy ilyen tartalmú javaslatot tesz. A döntés végső soron a törvényhozó hatalom – vagyis az országgyűlési képviselők – kezében van, akiket pedig ez a megállapodás semmilyen módon nem köt. Olyan felek írták tehát alá, hogy “megállapodnak abban, hogy [...] 2027. január 1. napjáig három ütemben [...] illetményemelést hajtanak végre”, akik nem hajthatnak végre illetményemelést, legfeljebb (az IM esetében) erre irányuló kérést terjeszthetnek az Országgyűlés elé.
Másodszor, a megállapodás épp a probléma gyökerét nem kezeli: azt, hogy a magyar igazságszolgáltatásban dolgozók esetében nincs olyan mechanizmus, amely lehetővé tenné, hogy a bérek lekövessék a társadalmi-gazdasági folyamatokat és megakadályozná, hogy a politika a jövőben is a működőképesség határára juttassa a bíróságokat. Amennyiben ugyanis nincs ilyen automatizmus a szabályozásban, a bírói fizetések emelése parlamenti, azaz politikai döntés kérdésévé válik, így újra és újra nyomás alá lehet helyezni a bírói kart politikai célok érdekében. Jobb példa erre, mint éppen ez a megállapodás, nem kell.
Harmadszor, az abban szereplő vállalások olyan mértékben elnagyoltak, hogy semmilyen érdemi biztosítékot nem jelentenek a bírák számára: bértömegről és átlagos jövedelemről szólnak (tehát egyáltalán nem biztos, hogy az egész szervezetrendszerben ugyanolyan mértékű lenne a növekedés), és olyan emelésről, amely egy rendkívül tág, három éves időintervallum alatt következne be, konkrétan meg nem határozott ütemezésben. A bírói fizetésekre vonatkozóan tett vállalás mindezek fényében nem több üres ígéretnél.
Cserealap a függetlenség
Mindezért cserébe a bírósági szervezetek elnökei azt vállalták, hogy együttműködnek a kormány által tervezett szerkezeti átalakítás céljainak megvalósításában. Csakhogy az átalakítás számos ponton súlyosan korlátozhatja a bírói függetlenséget, végső soron a jogkereső polgárok kárára.
Az ördög a részletekben rejlik, a részletek pedig még nem eléggé ismertek.
Csorbíthatja például a bírói függetlenséget az a szabály, amely visszaállítaná a bírói nyugdíjkorhatárt 70 évre, de csak egyéni kérelem és egyénileg elbírált alkalmasság alapján. Ez a megoldás nyomás alá helyezheti a bírákat, az igazgatási vezetők számára pedig lehetőséget adhat az objektív szempontokon túli szelekcióra is. A döntéssel szembeni jogorvoslat lehetőségéről egyelőre fél mondat sem szerepel a megállapodásban.
A megállapodás számos más pontja is kockára teheti az igazságügyi szervezetrendszer függetlenségét. Hogy mindez a jogkereső polgárok kárára megy, mi sem mutatja jobban, mint a megállapodásnak az a sora, amely szerint a hatékonyság növelése érdekében “polgári ügyekben csak akkor szükséges az ítélet indokolása, ha a felek a jogorvoslati jogukkal valószínűsíthetően élni akarnak,” vagyis a jogviták – polgári ügyszakban akár komoly vagyoni ügyek is – részletes és érdemi indokolás nélkül is eldönthetőek lesznek, ami nem csak a bírói munka lényegét spórolja ki a döntésből, hanem az ítéletek megalapozottságának egyik legfontosabb garanciájától fosztja meg a feleket, akik sokszor éppen az érdemi indokolás birtokában tudják felmérni, hogy élni kívánnak-e a fellebbezési jogukkal.