“Két és fél éve hagytam el Oroszországot, mert nem kedvelem a diktatúrát, területi követeléseket a szomszédok felé és a korrupciót. Szóval Magyarországra költöztem” – kezdi az orosz standupos, és a közönség azonnal veszi az iróniát. Bár ha Oroszország felől nézzük, Magyarországon valóban viszonylag szabadon megfogalmazhatjuk a véleményünket, politizálhat valaki ellenzékben vagy vállalhatja fel a homoszexualitását. De ez nem szabad, hogy hálával vagy elégedettséggel öntsön el bennünket – épp ellenkezőleg!
Ügynökök, bérgyilkosok és a győztes: pár bátor ellenzéki
Több itt élő orosz állampolgár – köztük a Magyar Helsinki Bizottság számos ügyfele – gabalyodott már olyan összetűzésekbe a titkosszolgálatokkal, sőt akár rájuk küldött bérgyilkosokkal is, hogy történeteikhez képest a Mission: Impossible gyerekmese.
Egyik legismertebb orosz ügyfelünk, Alekszej Torubarov, sikeres üzletemberré vált Oroszországban és a korrupció ellen küzdő ellenzéki pártban is politizált, ezért az FSZB különféle módszerekkel próbálta beszervezni és zsarolni. Ezek sikertelenségét látva koholt vádakkal eljárást indítottak ellene. (Pártja elnökét, Borisz Nyemcovot, később a nyílt utcán lőtték le Moszkvában. Alekszejt is nyakon szúratták egy csecsen bérgyilkossal, de ezt is túlélte.) Miután Putyinék elérték, hogy kiadassák Prágából, kínzókamrában szállították Volgográdba. Innen szökött el, az eljárás eredményében jogosan nem bízva, Magyarországra.
Jevgenyij Beljakov melegjogi aktivista, jogvédő, a CEU-n tanult Budapesten. Több publikációban hívta fel a figyelmet a putyinizálódás veszélyeire itthon is. Egy oroszországi tüntetésen való részvételéért bíróság elé is idézték. Magyarországi tartózkodási engedélye lejártakor rohanta le Oroszország Ukrajnát, és Jevgenyij már kapta is a behívót tartalékos lövésznek – mínusz 8 dioptriás látással.
Nagy Gábornét a titkosszolgálatok amerikai férje miatt próbálták beszervezni még Oroszországban. Ezalatt bebörtönözték, megkínozták, meg is erőszakolták. Sikerült Magyarországra menekülnie, gyerekeivel és unokáival, magyar férjével együtt él itt.
Anatolij Lazarev rakétamérnököt szintén túl sikeres vállalkozása miatt szemelték ki Putyin emberei: zsarolni próbálták, hogy fizessen a kormánypártnak a választási kampányban, majd ellene is koncepciós eljárást indítottak. Ekkor menekült Magyarországra.
Adódhat a kérdés, hogy miért retteg annyira egy tisztességes állampolgár egy büntetőeljárástól, hiszen működik az igazságszolgáltatás Oroszországban is. Papíron. A valóságban azonban már elképzelhetetlen, hogy politikai ügyben igazságos döntés szülessen. A bíróságok olyan szinten vannak bekötve a kormánypártba és hoznak fölülről diktált döntéseket, hogy ahhoz viszonyítva az itthoni kúriai működésben a mátyáskirályi igazságosság Superman becsületességével társul.
Magyar hatóság: Oroszországban minden OK
Ezen a téves feltételezésen pedig sajnos életek múlnak. A magyar menekültügyi hatóság (Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság – OIF) ugyanis rendre hivatkozik arra orosz ügyfeleink menedékkérelmei elbírálásakor (szinte kizárólag elutasításakor), hogy az, hogy büntetőeljárás indult az adott személy ellen Oroszországban, nem ok a menekülésre. Törvényesen védekezhet a bíróság előtt, elbírálják az ügyét, majd születik egy igazságos ítélet. Épp csak a kontextust, a papírforma mögötti valóságot hagyják ki az érvelésből: a döntés már rég megszületett, és még csak nem is a bíróságon, hanem az állampártban.
Egy politikailag kényes ügyben – legyen szó rendszerrel kritikus megnyilvánulásról, független újságírói tevékenységről, a háború nevén nevezéséről, vagy akár egy szivárványos fülbevalóról – a jogorvoslatra való esély Oroszországban egy tökéletesen kerek szám. Magyarországon még ha sérült is a bírói függetlenség, bőven születnek igazságos, a rendszert kritizálóknak igazat adó ítéletek – akár a tavalyi a kölcseys tanárok ügyében, kollégáink és barátaink személyiségi jogi perében a Mediaworks ellen, vagy a négyszínfestők elleni eljárás megszüntetése.
(Ráadásul Ukrajna 2022-es megtámadása után Oroszország kilépett az Európa Tanácsból. Így már nemzetközi jogorvoslatra sincs esélye a strasbourgi bíróságon annak, akivel szemben a hazai bíróságok ítéletet hoztak.)
Az OIF nem puszta naivitásból nézi jogállamnak Oroszországot, amikor határozataiban veszélytelennek tartja ügyfeleink visszaküldését – a kontextust szándékosan manipulatívan hagyja ki az érveléseiből. Ahogyan tekint a sorozás elől menekülőkre is úgy, mintha bármelyik demokrácia sorkötelezettsége elől futamodnának meg. Átsiklik afölött, hogy Oroszország a nemzetközi jog által elítélt, törvénytelen háborút indított, számos feltárt emberiség elleni bűntettet elkövetve. És afölött is, hogy az ismerten ellenzéki, jogvédő, meleg, vagy akár csak tüntetésen korábban részt vett férfiaknak elsőbbségi jegye van a frontra és szempillantás alatt ott találnák magukat a tűzvonalban.
Míg az OIF szemellenzőt, a bíróság szerencsére időnként szemüveget is használ, és korrigálja a politikai irányvonalnak kedveskedő, de emberéleteket veszélyeztető kiutasító döntéseket. A Torubarov-ügy például a magyar igazságszolgáltatás egyik fénypontja: a pécsi bíróság megunta a többéves pingpongjátszmát – amelyben a menekültügyi hatóságról rendre pattantak vissza a bíróság iránymutatásai egy-egy ugyanolyan elutasító határozat formájában –, és az Európai Unió Bíróságához fordult. A luxembourgi ítéletnek köszönhetően azóta már a bíróság is megadhatja a menedékjogot, ha a menekültügyi hatóság figyelmen kívül hagyja a bíróság erre vonatkozó világos iránymutatását.
Vlagyivosztok van közelebb vagy Európa?
Mindez korántsem jelenti azt, hogy megveregethetjük a saját vállunkat, hogy milyen eminensek vagyunk jogállamiságból, igazságszolgáltatásból, szólásszabadságból és toleranciából. Ne is részletezzük, mennyire nem. Viszont az itt élő több ezer, a putyini diktatúrát jelentős részben elutasító orosz állampolgár is tanúsíthatja, hogy az orosz jogállamiságot és demokráciát nem azért sikerült mára totálisan lerombolni, mert ne lettek volna bátor ellenzékiek, munkájukat lelkiismeretesen végző független újságírók és jogvédők, akik felszólaltak ez ellen. Az orosz civil szféra a mai napig aktív, a szereplők betiltása, elüldözése vagy likvidálása után is, még ha száműzetésből vagy inkognitóban is. Más kérdés, hogy mennyivel nehezebb a teljes társadalom érdeklődését felkelteni, a problémákat érzékeltetni egy akkora ország lakosságának, ahol Vlagyivosztokból Moszkvába 9 óra alatt repül az ember, míg a Moszkva – New York táv ugyanennyi lenne? A vlagyivosztoki halász jogosan vonhat vállat pár moszkvai értelmiségi gyanús halálára vagy hogy mi zajlik az ukrán határon, hiszen egy kontinens választja el őt mindezektől.
Tehát nem a civil szféra erejével volt gond. A kormány még erősebbnek bizonyult. Emiatt már rengetegen felismerték, hogy a gyerekeik jövője végleg elúszott. Mert nem szenteltek elég figyelmet az emberi jogoknak. Mert nem ismerték fel időben a demokrácia fontosságát és az azzal járó szabadságot, amit azóta lefojtott a rezsim. Mert még ha fel is ismerték mindezt, nem tudták honfitársaik nagy részével megértetni: azzal, hogy legyintenek az emberi jogokra, teljes kontrollt engednek a kormánynak az életük fölött.
Bár mi még élvezhetjük az európai közösség támogatását és a nemzetközi demokratikus intézmények védelmét, ezek mit sem tudnak segíteni egy olyan társadalmon, amely a saját elnyomását üdvözli. Nekünk kell felismernünk és mindenkivel megértetnünk: emberi jogokra és demokráciára van szükségünk, nem pedig az azokért küzdő civilek, újságírók és aktivisták megbélyegzésére.