Újabb műemlékvédelmi szakembert bocsátottak el megtorlásként, mert szóvá tette kollégái kirúgását. Az Építési és Közlekedési Minisztériumban (ÉKM) Zsanda Zsolt először az eltávolított szakemberek arcképét ragasztotta ki irodáik ajtajára, majd megkérdezte a miniszterhelyettest, hogy miért kellett megválni a kormánytisztviselőktől. Másfél éve volt a nyugdíjig, amikor őt is felmentették, majd megszűntették az egész Műemléki Főosztályt. Most a Magyar Helsinki Bizottság képviseli a szakembert a munkaügyi eljárásban. Interjú Zsanda Zsolttal.
Miért választotta építészmérnökként épp a műemlékvédelmet?
Mindig vonzottak a történeti épületek, különösen a lassú eróziójukban érzékelhető idő jelenléte fogott meg, a szerkezetek bizonyított ellenálló képessége. Más vonatkozásban is többre becsülöm a tartós, a kidobható helyett a javítható tárgyakat, melyeken látszik koruk és alkotójuk kéznyoma. Az egyetemi éveim végén a színház és a népi kultúra érdekelt leginkább. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatalnál meghirdetett 8 órás irodai munkát túl nagy kötöttséggel járó életformának tartottam és csak a három hónapos próbaidőre terveztem elvállalni, de egyre jobban megszerettem és műemlék-felügyelőként a sok utazással járó feladat eloszlatta a bezártságtól való félelmeimet. A népi építészeti emlékek megőrzését fontos és jelentőségteljes a feladatnak érezve, örömmel folytattam a munkát a próbaidő után is.
Hogyan változott a munkakörnyezet 33 év alatt?
Amikor odakerültem, a műemlékvédelmi hivatal a Várban lévő Táncsics Mihály utcai épületében, független hivatalként működött, ahol jellemzően szakmai alapú döntések születtek. Eleinte csak egy-egy politikus vezető megjelenése utalt a politika érdeklődésére. A döntő fordulat 2011-ben történt, amikor a műemlékvédelem elveszítette szakmai függetlenségét. A felügyeleti részt a kormányhivatalokba, a tudományos feladatokat minisztériumokba, illetve azok háttérintézményeibe szervezték át, ezzel politikai döntéshozók közvetlen irányítása alá helyezve a szakmai munkát. A minisztériumoknak kínos kihívást jelenthetett a speciális szaktudást igénylő ágazat irányítása, amire például sűrű vezetőváltás jelentette a megoldást.
Szakmánk státuszát az időközben szinte észrevétlenül változó kifejezések pontosan tükrözik: műemlék felügyelőből örökségvédelmi szakügyintézővé, köztisztviselőből kormánytisztviselővé váltunk.
Mennyire tudott így érdemi munkát végezni?
Bárki is hozza a döntéseket, bármilyen alapon, azt fontosnak tartom, hogy legyen megfelelő szakmai anyag, ami alapján módjában áll jó döntést hozni. Ennek a szakmai anyagnak és döntéselőkészítő javaslatnak az elkészítése volt a mi munkánk és felelőségünk. Szakvéleményeink tartalmát mindig szabadon, szakmailag vállalhatóan készíthettük el, mindenféle ráhatás nélkül. Élveztem ezt a munkát, szerettem bejárni a házakat, felfedezni értékeiket, megérezni bennük az eltelt idő nyomát.
Más kérdés, hogy a döntés az épület sorsáról már az aktuális politikai vezető kezében volt, akinek a társadalmi hatások és érdekviszonyok jellemzően fontosabbak voltak a szakmai szempontoknál.
Előfordult korábban, hogy kinyilvánította a kormányzati szándékkal ellentétes véleményét a munkahelyén?
Nem. A munkahelyünkön kimondatlan szabályként működött, hogy politikai témáról nem beszélgettünk. Ezt én magam is nagyon jó szabálynak tartottam és be is tartottam. Pár régebben ismert kollégám nézeteit, beállítottságát ismertem, de ezzel kapcsolatban nem esett szó köztünk a munkahelyünkön.
Ugyanakkor találkoztam a minisztérium vezetőségének olyan utalásaival, amiben magánemberkénti véleménnyilvánításunkkal kapcsolatos elvárásaikat közölték. Ezeket nem vettem figyelembe. Nem vitatkoztam velük, nem vizsgáltam jogalapjukat, azt gondoltam, ha konkrétan kifogásolják valamilyen megnyilvánulásomat, akkor ráérünk ezt akkor megtárgyalni, addig nem fogadom el a munkaidőmön túli életemre vonatkozó intelmeiket.
A minisztériumi botrányt Bátonyi Péter kollégája robbantotta ki, aki kitálalt a Partizánnak, és feljelentette a feletteseit, köztük a kormány tagjait hivatali visszaélés miatt. Mit tapasztalt a Bátonyi-interjút követő hetekben a Műemléki Főosztályon?
Péter erre a kiugrásra magában készült, senkit nem vont be tervébe. Az ügy nyilvánosságra kerülése után nem voltunk egyöntetű véleménnyel róla. Volt aki pozitívan értékelte, volt aki dühös volt a várhatóan ránk zúduló retorziók miatt, volt akinek az eljárás formájával kapcsolatban voltak fenntartásai. Alapvetően nem beszéltünk túl sokat róla. Valójában ezeket a véleményeket is csak beszélgetés foszlányokból raktam össze, az ügy részletesebb kitárgyalásáról nem tudok.
Azt gondolom, hogy a mi szakmai közösségünk nem forradalmi természetű. Miközben a dózerek és faltörő kosok már munkába lendülnek, mi még mindig a megtartandó homlokzat helyes arányairól vitatkozunk.
Miért érezte szükségét annak, hogy az eltávolított munkatársai fotóit kiragassza egykori irodáik ajtajára?
Ennek sem szakmai, sem pártpolitikai tartalma nincs. Az zavart, hogy valakit egy pillanat alatt eltüntetnek a süllyesztőben úgy, hogy többé be se teheti a lábát a munkahelyére. Azt szerettem volna, hogy maradjon nyomuk, újra szembe lehessen, kelljen nézni velük. Amikor Bátonyi Pétert kirúgták, még nem lehetett tudni, hogy lesz folytatás. Először róla ragasztottam ki egy képet szemmagasságban az irodája ajtajára. Amikor Jékely Bertát is kirúgták, az ő képét is kitettem a szobája ajtajára. A fotókat másnapra leszedték és megkértek, hogy ismételt kiragasztásukkal ne veszélyeztessem munkatársaim állását. Vagyis itt a munkahelyünk megőrzéséhez a jó eljárás a lapítás. A kérésnek eleget tettem, így került át volt osztályvezetőm, Berta képe a saját íróasztalom mögötti falra.
Mennyire érezte egyedül magát a véleményével kollégái kirúgása után?
Karácsony előtt nem sokkal rúgták ki munkatársainkat, és épp ekkor szerveztek nekünk a titkárságon egy évzáró ünnepséget kiállítás-látogatással, svédasztalos fogadással. Kollégáimat elvesztését fájlalva, azt gondoltam, hogy nem alkalmas a helyzet az ünneplésre. Akkor éreztem nagyon egyedül magam, amikor erről többekkel beszéltem, hogy hátha csatlakoznak, és távolmaradásunk így figyelemkeltő jelzésként is szolgálhatna, elgondolkodtatva vezetőinket. „körötte csend, s amerre ment, néma tartomány” A megkérdezettek közül senki nem csatlakozott a kezdeményezésemhez. Szakmai indokokra hivatkoztak, amiért én is beáldoznék sok mindent. Nem akarták megkockáztatni, hogy elesnek lehetőségektől, ami érthető volt, de csalódásként ért. Egy közös véleménynyilvánítás talán elejét vehette volna az egyenkénti leszámolásoknak.
Juhász Tünde közigazgatási államtitkár és Csepreghy Nándor miniszterhelyettes önöknél tett látogatásakor megkérdezte, hogy miért bocsátották el a kollégáit. Hogy kell elképzelni ezt a jelenetet?
Egy délelőtt, váratlanul bejött a szobánkba két felsővezetőnk, akiket addig nem ismertem személyesen. Az őket kísérő főosztályvezetőnk bemutatott négyünket, akik itt dolgoztunk. Pár mondatos beszélgetéssel próbáltuk oldani a feszült légkört. Amikor kimentek, akkor éreztem azt, hogy fontos, hogy szó kerüljön a mindannyiunkat nyomasztó problémáról. Utánuk indultam és a következő szoba előtt megszólítottam őket azzal, hogy talán nem lesz több alkalmam, hogy feltegyem ezt a kérdést – és ebben nem is tévedtem. Megkérdeztem, hogy miért bocsátották el szakmailag kiváló munkatársainkat. Kérdésemmel az elbocsájtásokkal kapcsolatos meghunyászkodó, némán elfogadó csendet kívántam megtörni, hogy ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, minden rendben lenne.
Hogy értesült arról, hogy emiatt végül „listára került”, vagyis távoznia kell a minisztériumból? Hogy zajlott a kilépéséig tartó folyamat?
Egy kollégám bizalmasan értesített arról, hogy a február 7-i vezetői értekezleten a munkák szétosztása kapcsán a helyettes államtitkár közölte, hogy én „listára kerültem” a miniszterhelyettesnek feltett kérdésem miatt, ne számoljanak velem, mennem kell.
Először azt hittem, hogy a listára tevés azt jelenti, hogy átkerülök én is a Műemlékfejlesztési Főosztályhoz másokkal együtt. Örültem is, hogy ott folytathatom a munkám, ahol reményeim szerint nyugodtabb körülmények várnak.
Már Bátonyi Péter kirúgását követően is átszervezésre hivatkoztak, amiből valójában semmi nem látszott. Később eltávolított osztályvezetőm helyettesítéséről sem rendelkeztek. A feladatok szétosztását és elvégzését igyekeztünk még megmaradt dolgozók megoldani. A helyzet nem volt különösebben szokatlan a korábbiakban tapasztalt munkaszervezéshez képest. Hallottam róla, hogy keresnek új embereket az enyémmel azonos pozícióra, de én továbbra is végeztem a munkámat és az elbocsájtott kollegáim munkáját, amíg nem értesítettek felmentésemről.
Ma is létezne a Műemléki Főosztály, ha nem nyilvánítja ki a véleményét?
Nem. Miután Bátonyi Péter interjút adott, úgy reagált a vezetés, hogy ha tűz van, el kell taposni, és aztán szét kell rúgni a hamut is, hogy ne maradjon benne parázs. Ez volt a bosszú, amin megnyilvánulásaim döntően nem változtattak, csak saját sorsom alakulását köszönhetem annak, hogy nem bírtam meghunyászkodóan lapítva túlélni a megtorlásokat és szükségét éreztem, hogy kollégáimat támogató véleményemet kimondjam. Jó volt tapasztalnom, hogy támogatásom erősítette őket magárahagyott helyzetükben.
Azzal számolnom kellett, hogy kérdésem nem csak a problémákat rendező megbeszélés kezdete lehet, hanem újabb megtorlás okául is szolgálhat, annak ellenére, hogy Bátonyi Péter eljárásával kapcsolatban éppen azt kifogásolták, hogy miért a sajtóhoz fordult, amikor a vezetőink ajtaja mindig nyitva áll előttünk, ha problémánk, vagy kérdésünk van. Ezúttal alkalmam nyílt megtapasztalni ezeknek a szavaknak a tényleges értelmét: A kérdezni kívánó munkatársak számára megnyitott ajtó nem a vezetők irodájába, hanem az utcára nyílik.
A döntések okának firtatása tabu, ezért feltétlen elvárás mindenkitől a szemlesütött hallgatás.
Különösen kellemetlen lehet, hogy másfél évvel nyugdíj előtt megszűnik az állása. Hogy hidalja át ezt az időszakot?
A műemlékvédelmi szakmában töltött 33 év nagyon sok örömöt hozott. Mindennel együtt elégedettséggel tölt el az a szabadság, amit a rendszerváltás óta élvezhetek; beszélhetek, írhatok az esetről és az igazságtalan eljárás miatt panasszal élhetek. Méltányolható felmondási időt és végkielégítést kapok, ami időt ad családunk gazdálkodásának újratervezésére. Fiatal koromban egy ilyen megnyilvánulás miatt sem egyetemi felvételre, sem útlevélre nem gondolhattam volna többet. Szóval az igazságtalan eljárás mellett azért a fejlődést is érzékelem. Persze az sem lenne baj, ha büntetlenül kérdezhetnénk vezetőinktől és együttérzésünket is kifejezhetnénk nehéz helyzetbe került munkatársainkkal. Talán ide is eljutunk egyszer.
Azt remélem, hogy alkalmi szakértői munkákat tudok majd vállalni. Négy egyetemista gyerekem van, akiket pár évig még mindenképpen szükséges támogatnom.
Szerintem menni fog!
