Hivatalos adatok szerint az összesen kb. 18 ezer hazai rabból mindössze 632 fogyatékossággal élőt tartottak nyilván. A valóságban létszámuk ennek a többszöröse lehet, és akár több ezer fogyatékossággal élő embert tarthatnak ma fogva – többségében mostoha körülmények között.
Ügyvédek és pszichológusok beszámolói alapján Fliegauf Gergely kriminológus-pszichológus 2017-ben úgy becsülte, hogy a börtönbe kerülők között jóval nagyobb arányban lehetnek értelmi fogyatékosok, mint a társadalom egészében. A szakember azt állította, hogy a börtönlakók 90 százalékának lehetne valamilyen diagnózisa. Ennek oka főként az előéletükben keresendő: a börtönnépesség körében felülreprezentáltak az iskolázatlanok, a diszkrimináció áldozatai, a mélyszegénységből, gettókból, széthullott családokból érkezők.
Hogy miért kerülnek börtönbe, azt nem csak az ő rossz személyes döntéseik magyarázzák. Számos hátrány éri őket a társadalomban, ami a kriminalitás felé sodorja őket. Az Eurostat adatai szerint a munkaképes korú fogyatékossággal élőknek az ötöde munkanélküli (ez kétszerese az egészségesekének), harmaduk szegény (ez közel duplája az átlagnak), ötödük korai iskolaelhagyó és válik erőszak áldozatává, valamint az egészségesekénél négyszer nagyobb a veszélye annak, hogy nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást.
Kategorizálás
Hogy hány embert tekintünk fogyatékossággal élőnek, az persze nagyban függ attól, hol húzzuk meg határt. A nemzetközi sztenderdek szerint értelmi fogyatékossággal élőnek tekintendő mindenki, akinek például akár magatartási vagy kommunikációs probléma miatt van valamilyen pszichiátriai diagnózisuk, de ide tartoznak a figyelemzavaros (ADHD), olvasási, írási, számolási nehézséggel küzdők is.
A fogyatékosság másik jellemző formája a testi fogyatékosság. Ez a biológiai állapot olyan megváltozása, amikor az idegrendszeri vagy egyéb testi működés változásával visszafordíthatatlan sérülés, zavar alakul ki. Ilyen a mozgáskorlátozottság, hallássérülés: nagyothallás, siketség; látássérülés: gyengén látás, alig látás, vakság; siketvakság. Nagyon gyakori a halmozott fogyatékosság, amikor többféle hátrány egyszerre van jelen.
Sokan gondolják azt, hogy „a fogyatékosság önmagában megvéd a bűnelkövetéstől és a börtöntől”. Nemzetközi vizsgálatok bizonyítják: ennek éppen az ellenkezője igaz. Igen, a fogyatékosság sokszor megnehezíti az elkövetést, de a szociális és mentális hátrányok mégis ösztönzik a kriminális viselkedést. Ahogyan az is igaz, hogy az ép testű és ép pszichéjű társaiknál a fogyatékossággal élőknél nagyobb a lebukás kockázata, és a védelemhez való joguk is kevésbé érvényesül, mert nincs pénzük jó ügyvédre, és sokszor nem értik, mi történik velük a büntetőeljárás során. Ezeknek a tényezőknek köszönhető, hogy nemzetközi kutatások szerint a börtönnépességen belül jóval nagyobb arányban vannak jelen, mint a társadalom egészében.
De nem Magyarországon! Ez meg hogyan lehetséges? A Magyar Helsinki Bizottság közadatokat igényel a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságától, ezek némi magyarázattal szolgálhatnak a feltűnő eltérésre.
Fejszámolás
Amerikai adatok szerint ott minden harmadik fogvatartott (750 ezer ember!) küzd testi vagy szellemi fogyatékossággal. Nehezen magyarázható az a nagyságrendi különbség, hogy míg nálunk a börtönben őrzötteknek csak 3,5%-a (2024. december 31-én 632 fő), addig az Egyesült Államokban 35%-a, Ausztráliában pedig 50%-a volt fogyatékossággal élő.
Fontos összehasonlítási lehetőség az is, hogy az USA-ban az összlakosság 19–20%-a számít fogyatékkal élőnek, és a börtönnépességen belül ennek több mint másfélszerese ilyen. Míg Ausztráliában 2015-ben két és félszereres volt a különbség (18 kontra 50%).
Az Eurostat szerint a felnőtt uniós polgárok közül minden negyedik él fogyatékossággal. Magyarországon az arányt 22%-ra becsülik, ami nagyjából az uniós átlag.
Vajon elképzelhető-e az, hogy Magyarországon egyedüliként nemhogy nem kerülnek többen közülük börtönbe, mint más országokban, hanem az összlakossági arányuknak csak a töredéke jut oda? Aligha.
Minden valószínűség szerint itt is arról van szó, hogy a valóságot nem adják vissza a hazai adatok. És itt nem csak a börtönstatisztikákkal van gond.
Magyarországon a fogyatékosággal élőknek a hozzávetőleges számát és arányát a KSH népszámlálási adataival adják meg, ami erősen félrevezető. Eszerint 2011-ben 457 ezer fő volt a fogyatékossággal élők száma, a népesség 4,6 százaléka. 2022-ben már csak 270 ezren voltak ilyenek, ami a népesség 2,8%-a volt. Valószerűtlen és a társadalmi tapasztalatok sem igazolják a kiugró mértékű fogyást. A népszámlálási adatok itt nyilvánvalóan megtévesztők.
Ennek magyarázata egyrészt az, hogy az egészségi állapotra vonatkozó népszámlálási kérdésekre 2022-ben már csak az összlakosság 75%-a válaszolt, és a cenzus eleve önbevallásra alapul, miközben sokan igyekeznek a stigmatizált fogyatékosságukat elrejteni, az értelmi fogyatékosok pedig sokszor nem is értik a kérdést. (Noha a fogyatékkal élők közül éppen ők lehetnek a legtöbben, mégis mindössze 41 ezren nyilatkoztak vagy nyilatkoztak róluk, hogy értelmi fogyatékosok.)
Másrészt, azért maradhat rejtve a fogyatékossággal élők valós tömege, mert az állam nem tárja fel a problémát, és külső megerősítés nélkül az ilyen emberek sokszor maguk sincsenek tudatában hátrányos helyzetüknek. Harmadrészt, a szaknyelv és a köznapi nyelvhasználat igencsak eltérő: az, hogy valaki fogyatékossággal él, tartósan beteg vagy súlyosan korlátozó egészségi állapotú (esetleg ezek kombinációja) egyáltalán nem egyszerű meghatározni.
Fontos, hogy a 2022-es népszámláláson 1,7 millió ember számolt be tartós betegségéről, 639 ezren pedig arról nyilatkoztak, hogy egészségi állapotuk súlyosan korlátozza őket. Vagyis ez is megerősíti az Eurostat becslését, hogy a magyarországi felnőtt lakosság 22%-a élhet fogyatékossággal. De az óvatosabb becslések is szerint az összlakosságból mintegy 1 millió polgártársunk van ilyen helyzetben.
Százak, ezrek ellátatlanul
Itt érünk vissza a fogyatékkal élő fogvatartottakhoz. Akár egy- akár kétmillió ember szenved fogyatékosságtól Magyarországon, a nemzetközi párhuzamok alapján a hazai börtönnépességnek a minimum 10, de inkább a 30 százaléka, 2–6 ezer fő lehet ilyen ember.
Márpedig az Alaptörvény rögzíti, hogy külön intézkedésekkel kell védeni a gyerekek, nők és idősek mellett a fogyatékossággal élőket is. A nálunk is hatályos fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény (CRPD) értelmében az államnak biztosítani kell, hogy ha fogyatékossággal élő személyeket fosztanak meg szabadságuktól, akkor őket olyan garanciák és elbánás illeti meg, hogy jogaikat másokhoz hasonlóan gyakorolhassák.
2024. december 31-én 30 hazai börtönből 16-ban egyáltalán nem volt akadálymentes zárka mozgáskorlátozottaknak. Az összesen 75 zárkában mindössze 122 fogyatékossággal élő embert lehetne elhelyezni szabályosan. (2012-ben még 133 volt ez a szám…)
A Magyar Helsinki Bizottságnak egy idén májusi adatkéréséből pedig az derül ki, hogy 21 intézetből kettőben biztosan nincsen ilyen zárka, hatban ugyan van, de az emeleten, és nincsen lift az intézetben.
Számkivetve ismeretlenül
Ami biztosnak látszik, hogy a 2024. december 31-én fogva tartott 632 fogyatékossággal élőként nyilvántartott ember közül 537-en nem akadálymentesített zárkában voltak elhelyezve. Az is igaz, hogy nem minden fogyatékossággal élő elítélt vak, gyengénlátó vagy mozgássérült. A legtöbben kommunikációs, értelmi és pszichoszociális problémákkal küzdenek. De hogy komoly gondok vannak a fogyatékossággal élők jogainak érvényesülésével, azt igazolják a Magyar Helsinki Bizottság ügyfeleinek kálváriái is. Egyikük megrendítő történetéről itt olvashatsz, másikukéról pedig itt találsz videót:
Ahhoz, hogy vak, kerekesszékes, végtaghiányos, hallássérült, valamint kommunikációs, értelmi és pszichoszociális fogyatékosságokkal élő fogvatartottaknak biztosítani lehessen az őket megillető jogokat, az első lépés, hogy azonosítsák őket. Ez ma fájdalmasan hiányzik a börtönökből. De – mint fentebb láttuk – nem csak ott: hiányzik a teljes állami intézményrendszerből is.
A Magyar Helsinki Bizottság régóta dolgozik azért, hogy javuljon a fogyatékossággal élő fogvatartottak helyzete. Ehhez szükség van arra, hogy a büntetés-végrehajtási intézet pontosan ismerje állapotukat, ellátási igényeiket, hogy a befogadáskor felmérjék azokat, és meghatározzák a fogyatékosság miatt biztosítandó ellátásokat, bánásmódot. Csak így teremthető olyan környezetet, amelyben nem éri őket nagyobb hátrány, mint a nem fogyatékossággal élő fogva tartott társaikat.