1975-ben e napon fogadták el a Helsinki Záróokmányt. Az aláírók közül hárommal golyó végzett. Volt, aki megőrült, többen leépültek, akadt, aki emigrálni kényszerült, többük ellen büntetőeljárást indítottak. Nem sorstragédia vagy krimi ez, ilyen volt a XX. századi Európa.
50 évvel ezelőtt is péntekre esett augusztus elseje. Fontos nap ez Európa történetében, mert a helsinki Finlandia-palotában a sztálinista Albánián kívül 33 európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada első számú vezetői aláírták az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Záróokmányát. Két éven át tartott az előkészítés, a 17:10-kor kezdődő aláírási ceremónia viszont aránylag rövid idő alatt lepörgött.
Minden aláírónak saját tollat adtak, így azt nem kellett átadni egymásnak, csak a papírokat. Az országok francia elnevezése alapján osztották be az ülésrendet ábécésorrendben. Pikáns, hogy az első aláíró Helmut Schmidt, az NSZK kancellárja volt, a második pedig a „Népi Németország”, az NDK első embere, Erich Honecker. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára a tizenötödik aláíró volt, a jugoszláv Tito pedig az utolsó.
Lényegtelen apróság, hogy a 35 aláíró közül csak egy volt balkezes, mégpedig Gerald Ford amerikai elnök. Lényeges körülmény viszont, hogy egyetlen nő sem volt közöttük. Volt viszont vallási vezető (Makariosz érsek Ciprusról és Casaroli érsek a Vatikánból), valamint nyolc kommunista politikus (első titkár, főtitkár, elnök elnevezéssel), igaz, a jugoszláv Tito és a román Ceaușescu mint államelnök szerepel a dokumentumban, és többeknek volt jelentős katonai rangjuk, háborús múltjuk (Titónak már az első világháborúból).
Érthetően mindenki a második világháború előtt született, de többen éltek az első idején is. Az aláírás idején Tito volt a legidősebb (83), a hetvenes korosztályt a finn Urho Kekkonen képviselte (75), a hatvanas éveiket 13-an taposták, ötvenesből 15-en, negyvenesnől 5-en voltak. A legfiatalabb Walter Kieber liechtensteini miniszterelnök volt (44).
De nézzük, mi történt velük az aláírás után.
Helmut Schmidtet (NSZK), avagy a „Nagyszájú Helmutot” 1982-ben saját koalíciós partnere buktatta meg. Utóbb tekintélyes megmondó emberré, feleségével együtt Hannalore Glaserrel (Lokival) együtt afféle intézménnyé vált. Szép kort, majd' 97 évet élt meg (1918–2015), de volt nála tovább élő aláíró is.
Erich Honecker (NDK) egy hónappal a berlini fal leomlása előttig, 1989 októberéig hatalomban maradt. Aztán elbukott. Minden, amiben hitt, és amiért förtelmes bűnöket követett el, a szeme láttára omlott össze. A fal, az állampárt és az NDK. A felelősségre vonás elől Moszkvába, majd Chilébe menekült, ott is halt meg májrákban (1912–1994).
Gerald R. Ford (Egyesült Államok) Nixon lemondása után került az elnöki székbe, de csak két és fél évig élvezhette. Ritkán fordult elő, hogy amerikai elnök ne tudott volna ismételni, ő nem tudott. De még előbb hivatalosan lezárta a vietnámi háborút, és kivonta az amerikai csapatokat Dél-Kelet-Ázsiából. 93 évet élt (1913–2006).
Bruno Kreisky (Ausztria) 1983-ig maradt Ausztria szövetségi kancellárja. Hiába nyert pártja új választást, megrendült egészségi állapota miatt már nem vállalta a kormány vezetését. Azért még megélte az európai rendszerváltásokat (1911–1990).
Leo Tindemans (Belgium) még 3 évig lehetett I. Baldvin király miniszterelnöke. Aztán az európai politika következett, 10 éven át volt a Néppárt frakcióvezetője az Európai Parlamentben. Ellenfelei és barátai is rovására írták, hogy túlképzett, túl sokat ad a tudósok véleményére. Ő is hosszú kort élt meg (1922–2014).
Todor Zsivkov (Bulgária) országa teljehatalmú ura maradt egészen 1989 novemberéig. Őt is a kelet-európai változások sodorták el. Ugyan később letartoztatták, de öt perben sem sikerült jogerősen elítélni. A nepotizmus balkáni változatának jellegzetes figurája volt. Azzal bizonyította kiállását a személyi kultusz ellen, hogy a szülőhelyén a saját szobrát személyesen döntötte le. Halála óta újra áll a Zsivkov-emlékmű (1911–1998).
Pierre Elliott Trudeau-t (Kanada) ma már mint Justin Trudeau édesapját ismeri a világ, pedig meglehet, fiánál fontosabb szerepe volt országa történetében. Pierre Elliott az aláírás után kis megszakítással 1984-ig maradt miniszterelnök. A politikusok között extravagánsnak számított, a zárókonferencián a gomblyukába tűzött vörös szegfű is témát adott a sajtónak. A politika első vonalát odahagyva montreali ügyvédként is szenvedélyesen küzdött a quebeci szeparatizmus ellen (1919–2000).
III. Makariosz (Ciprus) ortodox érsekként töltötte be az államfői posztot. Már 1950 óta ő számított a ciprusi görög közösség vezetőjének, és a török invázió és görög puccs ellenére így is maradt haláláig, szívrohamban halt meg (1913–1977). Országa első elnöke volt kis megszakítással 17 éven át.
Anker Jørgensen (Dánia) 1982-ig maradhatott II. Margit miniszterelnöki székében, számos progresszív társadalmi reformot vezetett be, és 30 éven át vezette a szociáldemokrata pártot. Idősek otthonában érte a halál, miután 49 év után elhagyta egy koppenhágai munkáskerületben lévő otthonát (1922–2016).
Carlos Arias Navarrót (Spanyolország) még Franco bízta meg, de már I. János Károly kényszerített lemondásra. Két és fél évig volt kormányon 1976 nyaráig. Neki is volt ragadványneve: a „Malagai Mészáros”. Méltán, mert a polgárháború után ügyészként ezreket ítéltetett halálra. Miniszterelnöki bukása után sikertelen kísérleteket tett visszatérni a politika első vonalába. A demokrácia nem volt neki való, és ő sem volt a demokráciának való. A rossz szíve vitte el (1908–1989).
Urho Kekkonen (Finnország) 1982-ig maradt államfő. Nyugaton és főleg északon szokatlanul nagy személyi kultusz övezte, és megértése a szovjetek iránt sem volt mindennapos. A Lenin-békedíjat (1979) ennek is köszönhette, meg persze a helsinki konferencia sikerének. A nagy taktikus hosszú életet élt (1900 –1986).
Valéry Giscard d’Estaing (Franciaország) 1981-ig maradt köztársasági elnök, miután nem bírt a szocialista Mitterand-nal. Vezetése alatt hazája elmélyítette a kapcsolatát az ősi rivális Németországgal. Haláláig az európai együttműködés támogatója maradt (1926–2020).
Harold Wilsont (Egyesült Királyság) négyszer bízták meg miniszterelnöknek, az utolsó megbízatása 1976 tavaszán ért véget. Hiába a hozzáértés, Anglia vergődését ő sem tudta megállítani, de legalább enyhítette a kínt. Ő az, aki népszavazással erősíttette meg hazája közös piaci (európai uniós) tagságát. Rák végzett vele (1916–1995).
Konsztantinosz Karamanlisz (Görögország) 1980-ig töltött be a miniszterelnöki posztot, utána pedig köztársasági elnök lett. A görög katonai junta összeomlása után Görögország megmentőjének és a görög köztársaság atyjának számított. Ő vitte be hazáját a Közös Piacba. Halála előtt három évvel, 88 évesen vonult vissza a politikától (1907–1998).
Kádár János (Magyarország) 1988 májusáig maradt hatalomban, akkor puccsolták meg elvtársai. Összeomlása tragikus volt, halála pedig szimbolikus: azon a napon hunyt el, amikor a bíróság hivatalosan is rehabilitálta Nagy Imrét és társait. Utolsó éveiben lelkiismeret-furdalása mellett demencia és tüdőbetegségek kínozták (1912–1989).
Liam Cosgrave (Írország) 1977-ig maradt miniszterelnök, utána parlamenti képviselőként politizált tovább. 97 évesen ágyban, párnák közt halt meg (1920–2017).
Geir Hallgrímsson (Izland) 1978 szeptemberéig szolgálta miniszterelnökként a szigetországot, aztán a ‘80-as években külügyminiszterként tért vissza. A központi bank elnökeként érte a halál (1925–1990).
Aldo Moro (Olaszország) az aláírók közül az egyik legtragikusabb sorsú vezető. Ötször volt miniszterelnök, legutoljára 1976 júliusáig. 1978 márciusában elrabolta a szélsőbalos Vörös Brigádok terrorszervezet, majd két hónap múlva holttestét egy autó csomagtartójában találták meg. A család elutasította az állami temetést, mert felelősnek tekintették az ország vezetését Moro haláláért (1916–1978).
Walter Kieber (Lichtenstein) 1978. áprilisig maradt miniszterelnök, utána pedig kormányfőhelyettes volt. Végül ügyvédként dolgozott. Nyugodt életét Vaduzban fejezte be (1931–2014).
Gaston Thorn (Luxembourg) 1979-ig volt miniszterelnök, 1981 és 1985 között pedig az Európai Bizottság elnöke. Utána üzleti állásokban dolgozott halálig (1928–2007).
Dom Mintoff (Málta) 16 éven át volt miniszterelnök 1984-ig. Az ő ragadványneve „az Építész”, merthogy az volt a végzettsége, és nagy szerepet vállalt függetlenné váló országának megteremtésében. 1998-ban vonult vissza. Hosszú életet élt (1916–2012).
André Saint-Mleux (Monaco) 1981-ig maradt a nagyherceg miniszterelnöke. Kevés kellemesebb politikai állást képzelhető el, mint az övé volt, talán ennek is köszönhető a tekintélyes kor adatott neki (1920–2012).
Trygve Bratteli (Norvégia) veszítette el (Casarolit nem számítva) legkorábban posztját az aláírók közül: már 1976 januárjától nem volt miniszterelnök. Lemondásánál rossz egészségi állapotára hivatkozott, és nem lehet rajta csodálkozni. A nácik koncentrációs táborba zárták, és alig maradt életben. Lemondása után még nyolc évig élt (1910–1984).
Joop den Uyl (Hollandia) 1977 decemberéig maradt miniszterelnök. Nem volt könnyű dolga, a Lockheed-botrány miatt konfliktusba keveredett a kereszténydemokrata koalíciós partnerrel, és ez is hozzájárult, hogy elvesztette a választásokat. 10 év múlva agyrákban halt meg (1919–1987).
Edward Gierek (Lengyelország) 1980-ig vezethette a kommunista pártot. Kénytelen volt legalizálni a Szolidaritás Szakszervezetet, amit elvtársai nem fogadtak el, és „elmozdították”. Egy év múlva kizárták a pártból, majd egy év börtönre ítélték, mert őt is felelőssé tették a politikai káoszért. Haláláig sokat betegeskedett (1913–2001).
Francisco da Costa Gomes (Portugália) rövid elnöksége 1976 júliusában ért véget. Katonai karrierje még Salazar uralma alatt indult, de már 1961-ben fellépett ellene. A szegfűs forradalmat támogató főtisztek közé tartozott, és a junta nevezte ki köztársasági elnöknek mindaddig, amíg választásokat nem tartottak. Sikerült megakadályozni a polgárháborút. A tábornagy légzési elégtelenségben halt meg egy lisszaboni kórházban (1914–2001).
Nicolae Ceaușescu (Románia) őrizte meg posztját a legtovább az aláírók közül. Nem ment sokra vele. 1989. december 21-én maga hívott össze egy nagygyűlést, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy vége. Négy nap múlva feleségével együtt lőtték agyon (1918–1989).
Gian Luigi Berti (San Marino) pályáját nem sikerült részleteiben megismerni. Egy biztos, hogy a törpeállam külügyeinek felelőseként írta alá a dokumentumot, de hogy meddig volt ebben a tisztségben, nem tudjuk. Mindenesetre állítólag 40 éven át politizált (1930–2014).
Agostino Casaroli érsek (Vatikán) a pápa rendkívüli követeként vett részt a helsinki tárgyalásokon, megbízatása mindössze három napra szólt, és az aláírással meg is szűnt. II. János Pál avatta bíborossá, és nevezte ki államtitkárnak 1979-ben, amiről idős korára hivatkozva ő maga mondott le 1990-ben. Szív- és érrendszeri betegségekben hunyt el (1914–1998).
Olof Palme (Svédország) miniszterelnök élete tragikusan ért véget, és még mindig rejtélyek övezik. 1976-ban ugyan elbukta a választásokat, de 1980-ban újra hatalomra kerül. 1986. február 28-án Stockholmban lelőtték az utcán. A gyilkosát nem találták meg. Illetve a rendőrség 2020-ban jelentette be, hogy megvan, de már húsz évvel korábban öngyilkos lett. Így zárták le a nyomozást az egyik legrejtélyesebb politikai gyilkosság ügyében (1927–1986).
Pierre Graber (Svájc) az államszövetség elnöke volt 1978-ig. Visszavonulása után is aktív maradt nemzetközi politikai ügyekben. Tisztes kort élt meg, szélütés vitte el (1908–2003).
Gustáv Husák (Csehszlovákia) 1987 végéig maradt a kommunista párt vezetője, 1989. december 10-ig az ország elnöke. Nem vonták felelősségre az 1968-os prágai tavasz utáni tisztogatásokban betöltött szerepéért. A bársonyos forradalom után pozsonyi otthonában visszahúzódva élt haláláig (1913–1991).
Süleyman Demirel (Törökország) 1993-ig hétszer volt miniszterelnök, hogy aztán hét évig legyen az ország államfője. „Apunak” és „Juhásznak” is nevezték a mérsékelt kemálista politikust, aki európai irányba terelte volna hazáját akár erőszakkal is, de mint oly sok apának, az ő vágyai sem teljesülhettek maradéktalanul. Bár elnök akart maradni, az alkotmánymódosítást a parlament elutasította (1924–2015).
Leonyid Iljics Brezsnyev (Szovjetunió) haláláig megmaradt az ország és a párt első emberének. Imádta a kitüntetéseket. Állítólag a „Hős város” és a „Hős anya” címeken túl mindent megkapott önmagától. Katonáskodni is imádott, 1979-ben a Vörös Hadsereg bevonult Afganisztánba, amivel nem csak a moszkvai olimpiát állította takarékra, de előidézte a Szovjetunió összeomlását is. De ezt ő már nem érhette meg, a szíve vitte el (1906–1982).
Josip Broz Tito (Jugoszlávia) újabb külpolitikai lehetőséget látott a Helsinki-folyamatban. Ezért három év múlva ő látta vendégül az európai értekezletet. De persze ez semmit nem változtatott azon, hogy országát, ha úgy látta jónak, diktatórikusan irányította. Haláláig megőrizte politikai pozícióit. Az aláírók közül ő volt a leghosszabban hatalmon. Az elnyűhetetlennek hitt szervezetét azonban neki is kikezdte az idős kor. Keringési zavarai felerősödtek, kórházba kerül, amputálni kellett a lábát, majd pár hónap múlva meghalt (1892–1980).
Ha „osztálytalálkozót” rendeztek volna az aláíróknak, a tíz éves évfordulóra 1985-ben 31-en el tudtak volna még menni, a 2015-ös negyvenedikre már csak 4-en. A német Schmidt, a dán Jørgensen, a francia Giscard és a korelnök ír Cosgrave.
***
Mindez csak játék a sorsokkal, életutakkal. Tarka a kép, de jellemző. Ilyen volt a XX. század Európában.
Ha érdekel, mi volt a jelentősége a Helsinki Záróokmánynak, és mi a jelentősége ma a Helsinki-folyamatnak, olvasd el ezt az írást.