Kovács Tímeát, a Magyar Helsinki Bizottság szegedi ügyvédjét kérdeztük a határzár bevezetésétől a tranzitzónák bezárásáig (2015-2020) folytatott menekülteket segítő munkájáról. Tapasztalatai arról árulkodnak, hogy a politikai szándék a biztonságot kereső emberek megtörésére irányult. Az interjúban felidézi a mindennapok küzdelmeit, a tranzitzónás fogvatartás embertelen körülményeit, de a reményteli pillanatokat is, amikor a családok számára, a hosszas várakozás után, végre megnyílt az út a szabadság és biztonság felé.
Hogyan emlékszel a déli határ lezárására?
Azok nagyon izgalmas napok voltak, de egyben traumatikusak is. A Röszke 1 és Röszke 2 határátkelők között ingáztam. Élesen emlékszem, ahogy tolták be a vonatot, és a kerítés túloldalán feltorlódott tömegre is.
Közvetlenül ezután nyitották meg a tranzitzónákat, ahol a menedékkérelmüket beadhatták a szerencsésebb családok. Hogy zajlott egy átlagos látogatás ott?
Naponta mentünk a tranzitba Németh Anikó és Balázs Júlia kollégáimmal. Általában az ügyintézőkkel kezdtük az egyeztetést arról, hogy kiket engedtek be aznap, érkezett-e jelzés a jogi képviselő felé. Aztán belevetettük magunkat az amúgy elég kaotikus helyzetbe. Hol a rendőrséggel, hol pedig az idegenrendészeti hatósággal megvitatva próbáltunk megoldást találni a menedékkérők problémáira.
Milyen problémák voltak ezek?
Például, hogy mennyire reális, hogy védelmi státuszt kapjanak, vagy mikor esedékes a meghallgatásuk, értik-e a tolmácsot, kaptak-e orvosi ellátást, mikor tudna csatlakozni egy kint maradt családtag, és hasonlók. Nagyon vegyesek voltak a kérelmezői igények, amikre választ vártak tőlünk.
Hogy boldogultatok?
Ahogy bővült a létszám, egyre több dolgunk lett, ezért megosztottuk a feladatokat. Egyikünk beült a meghallgatásokra, a másikunk pedig az ügyfelek kérdéseit válaszolta meg. A 2-3 órás meghallgatásokból akár hármat is végigültünk egymás után, szóval elég intenzív napokat éltünk. Volt, hogy reggel 8-ra már meghallgatásra mentünk, és volt, hogy este 9-kor jöttünk el. Közben persze voltak olyan feladataink is, amit az irodából kellett intézni, beadványokat szerkeszteni, felülvizsgálatokat írni.
Rajtatok kívül mástól nem számíthattak jogsegélyre?
A kormányhivatal részéről néha megjelent egy kirendelt jogi segítő, de nem mutatkozott hatékonynak. Érzékelhető volt, hogy a kérelmezők inkább tőlünk várták a segítségnyújtást és a problémáik megoldását.
Hogyan zajlott a menedékkérők mindennapi élete odabent?
Minket ugyan nem engedtek be a szektorokba, de mivel ezek a konténerek drótkerítéssel voltak elkerítve, de beláttunk oda, amíg jöttünk-mentünk az irodakonténerek között.
Ez sivár, ingerszegény környezet volt, a menedékkérők napjai meglehetősen egyhangúan teltek. Az egyes szektorokon belül összeültek, beszélgettek az emberek, főztek, ruhát mostak, és várták, hogy “múljon a nap”, és kapjanak valami jó hírt.
Jobb időszakokban előfordult, hogy a gyerekekhez érkeztek pedagógusok, hogy foglalkozást tartsanak nekik, ez megkönnyítette a szülők dolgát.
Azt is láthattuk, hogy milyen nehézkesen tud egy mozgássérült kérelmező eljutni a zuhanyzóig: ahogy kisegítik a lakókonténerből és átviszik a három konténerrel arrébb lévő fürdőkonténerhez.
Gyakran hangsúlyozzuk, amikor tranzitzónás fogvatartásról van szó, hogy embertelenek voltak a körülmények. Hogy kell ezt a gyakorlatban elképzelni?
A kormányzati kommunikációban használt képek az udvaron elhelyezett csúszdával, hintával, nem a valós állapotot tükrözték.
A nyári időszakban a felforrósodott murva ontotta magából a hőt, még árnyékba sem lehetett húzódni. A konténereket sem hűtötték, amik eleve zsúfoltak voltak, és mivel egy oldalon helyezték el az ablakot és az ajtót, még huzatot sem lehetett csinálni. Máskor pedig attól volt élhetetlen a tranzit, hogy a sok csapadék megállt a szektorok között, gumicsizmában közlekedtünk. Ahogy változtak az évszakok, úgy változott, hogy épp mi miatt elviselhetetlen a környezet. Sosem volt komfortos.
Nehézkesen, biztonsági őr kíséretében lehetett csak átjárni a szektorok között. Elég sokat járok büntetés-végrehajtási intézetekben, és azokkal teljesen azonos volt a tranzitzónák szerkezete. Teljesen megfelelt a fogvatartási rezsimek kritériumainak a megjelenése.
Az első időszakban volt különösen embertelen ez a rendszer, amikor az ott dolgozókon érződött a politikai nyomás és az elvárások a hatósággal szemben, amit föntről megfogalmaztak. Az ételekkel is sok gond volt. Borzasztó volt látni, ahogy az ügyfeleink szégyenkezve visszautasítják a disznóhúsból készült ételt, amit a vallásuk miatt nem fogyaszthattak el, holott éhesek voltak. Ez az őrök közül sokaknak úgy jött le, hogy “semmi nem jó nekik”, dehát nem erről volt szó. Később a hatóság belátta, hogy tiszteletben kell tartania ezeket az igényeket, és változtattak.
Általánosan is ilyen volt az ott dolgozók hozzáállása?
Sok pozitív tapasztalatom is volt. Akikkel ott kapcsolatban voltak, azok volt, hogy még otthonról is vittek be ruhákat, játékokat a gyerekeknek.
Volt, hogy szerelem szövődött az egyik biztonsági őr és egy menekült között. Erről akkor az volt a benyomásom, hogy egy szép, valódi szerelmi történet, ami meglehetősen nehéz körülmények között fogant. Nem tudom, hogy aztán lett-e folytatása….
Szerintem a hozzáállás, ami megjelent a tranzitzónában, az pont olyan, ami az egész társadalomban is látszik: vannak, akik befogadóak és toleránsak, próbálnak segíteni, és persze vannak, akik elutasítóan és durván viselkednek. A biztonsági őrök is sokszor úgy kezelték menekülőket, hogy “ne panaszkodj, miért kellett ide jönni?”, “ha nem tetszik, vissza lehet menni”, stb. Ez felelt meg leginkább a rendszer kívánalmainak, amit úgy lehetne összefoglalni, hogy “tartsuk itt őket addig, amíg egyszercsak feladják”.
Tudsz valamit a korábbi ügyfeleidről, mi lett velük a tranzitzónából való szabadulásuk után?
Persze, sokan a mai napig kapcsolatban vannak velünk. Volt, aki örömmel számolt be Németországból a gyermeke születéséről, vagy azzal büszkélkedett, hogy a gyereke kitűnő tanuló az iskolában. Vannak olyan korábbi, iraki és afgán ügyfeleim, akik a tranzitban ismerkedtek meg, majd később Ausztriában össze is házasodtak. Ők a mai napig együtt élnek, elküldték az esküvői fotójukat, és szintén beszámoltak a babájuk születéséről.
Ilyen kapcsolatfelvételek azért egyre ritkábbak, ahogy telik az idő.
Fel tudsz idézni örömteli pillanatokat a tranzitzónák működésének időszakából is?
Minden alkalommal, amikor a tranzitban egy család megkapta a státuszt, és kinyílt számukra a kapu Magyarország felé, abban a pillanatban elfelejtettek minden nehézséget, amin előtte hónapokon keresztül átmentek. Azok a boldog arcok, ahogy kérdezik, hogy “akkor ma már mehetünk?”, megmaradnak az emberben. Meghatározó élmény volt, hogy mennyire fontos mindenkinek a szabadság. Nem tudták, hova kerülnek, csak azt, hogy kiszabadulnak abból az áldatlan helyzetből. Emlékszem, egy apuka felkapta a gyerekét, és szaladt vele körbe, hogy “mehetünk! mehetünk!” - és vele kiabált a kicsi is, aki ott cseperedett egy éven át, ott tanult meg járni a tranzitban.
Hasonló volt, amikor a tranzitzónákat egyik napról a másikra, az éj leple alatt felszámolták, és hívtak telefonon a menedékkérők, hogy mi történik most velük? Hallottam a háttérből azokat az örömujjongásokat, hogy végre mehetnek el.
Arra is szívesen emlékszem, amikor sikerült elintézni, hogy egy apuka bemehessen a szegedi klinikára a feleségéhez, aki akkor szülte meg a gyereküket, aki egyébként hontalan (állampolgárság nélküli) státuszt kapott az anyakönyvi kivonatában.
Találkoztál kifejezetten megrázó helyzetekkel is ezekben az években?
Szörnyű volt például felnőtt férfiakat tehetetlenségükben zokogni látni. Teljesen kétségbeejtőnek érezték a helyzetüket az elhúzódó eljárás miatt. Senki nem tudott mondani nekik semmi biztosat. Ez nekem is borzasztó érzés volt, hiszen tőlem várták a válaszokat, és én sokszor csak annyit tudtam mondani, hogy “nem tudom”. Egyszerűen semmit nem lehetett mondani ezekben a helyzetekben, amivel kicsit megnyugtathattam volna legalább azt az anyát vagy azt a családfőt, aki elvesztette a reményt.
Az sajnos kevés ilyenkor, hogy közben a Magyar Helsinki Bizottságnál erőnkön felül mindent megtettünk, ami lehetséges azért, hogy ők újra szabadok legyenek és biztonságba kerüljenek. Mi végül is csak idegen emberek voltunk számukra, akik odamentünk és feltétlen bizalmat vártunk el tőlük, és azt, hogy tartsanak ki, amíg az általunk indított eljárások lezajlanak. Csak a többiek példájából, az első sikerek után győződhettek meg róla, hogy valóban segíteni igyekszünk és segíteni tudunk nekik. Másrészt nehéz volt megértetni az ügyfelekkel, hogy ügyvédként mi sem tudjuk megváltani a világot.
Sokat nyilatkoztál a sajtóban arccal és névvel menekültügyekben. Hogy hatott rád az intenzív kormányzati gyűlöletpropaganda, ami nem csak az ügyfeleidre, de rád, mint menekülteket segítő ügyvédre is irányult?
Nem volt negatív tapasztalatom. Közvetlenül sosem ért ilyen támadás, és nem is hallottam vissza ilyesmit. Vagy semlegesen viszonyultak ehhez a tevékenységhez vagy kifejezetten pozitívan, támogatóan, érdeklődően. Ez nagyban köszönhető annak, hogy Szegeden eleve befogadóbb a közösség. Az emberek többsége évtizedek óta együtt él azzal, hogy az egyetem miatt sok a külföldi.
Szívesen adtam az arcomat ezekhez az eljárásokhoz, mert hiszem, hogy jó célért dolgoztam. Ugyanúgy, ahogy bármelyik ügyvédi tevékenységi körben: itt is embereknek kell segíteni, akik ráadásul nem követtek el semmit, csak egy békés életet akartak.
Öt éve nincs már tranzitzóna. Változott azóta érdemben a menedékkérők helyzete Magyarországon?
Teljesen leépült a menekültügy. Főszabály szerint már nincs lehetőség menedékkérelmet benyújtani Magyarországon. Egy igazságtalan rendszer épült ki, ami még inkább megnehezíti, ellehetetleníti a menekülők helyzetét, akiknek támogatásra lenne szükségük egy kényszerű országelhagyás után.
Szerintem mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki pusztán a jobb megélhetés reményében költözött külföldre. És közben mégis sokan ítélkeznek, amikor valaki a halálos fenyegetés elől indul el a hazájából. Pedig menekülnek lenni nem választás kérdése.
10 éve kattant a déli határzár. Ennek apropóján most megmutatjuk, hogyan bontotta le a kormány lépésről lépésre a magyar menekültügyet. Rideg paragrafusok és kék plakátok helyett emberi sorsokat ismerhetsz meg: erőszakos visszakényszerítéseket, szögesdrót mögött éhező családokat és azokat a pillanatokat, amikor a jogvédők mégis visszaadtak valamit az igazságból.