Polgárháború 1848–49-ben

Forradalom és szabadságharc mellett polgárháború is zajlott 1848–49-ben. Valószínűleg ez volt az újkori Magyarország történetének legvéresebb polgárháborúja. Először ölték egymást az itt élők nem a vallásuk vagy osztályhelyzetük, hanem nemzetiségük miatt. Az etnicizmus igazán akkor vált milliók kenyerévé, amivel sokszor etetnek minket ma is.

„Ti kutyák! Én elmegyek mint ellenségtek. De visszajövök mint bosszúálló. Ha ti azalatt fel mertek támadni a magyar nemzet ellen, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magja se maradjon a rácnak, utoljára magamat lövöm főbe, mint a legutolsó rácot!”

A korabeli sajtó szerint ezt az üzenetet hagyta volna a szerb nemzetiségű Damjanich János 1849 januárjában az ellene harcoló rác testvéreinek, amikor magyar csapataival északabbra vonult Bánátból. Ma már tudjuk, ez a fenyegetés valószínűleg nem íródott meg, de ha mégis, akkor sem a később Aradon felakasztott tábornok volt a szerzője.

Mi történhetett 10 hónap alatt, hogy ezt a szöveget mind a szerbek, mind a magyarok készpénznek vették? Mi változott ahhoz képest, hogy március 15. pesti forradalmát még melegen üdvözölték a társnemzetek, köztük a szerbek is?

Vagy egy másik példa. A 22 éves Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyike 1848 júniusában még arról győzködte a 24 éves Avram Iancut, a román nemzeti mozgalom egyik vezetőjét, hogy ne ragaszkodjanak Erdély és Magyarország uniójának feltételeként a román sérelmek előzetes orvoslásához. Vasvárinak nem sikerült meggyőzni Iancut. Búcsút intettek egymásnak. Akkor még egyikük sem tudhatta, Iancuból nevezetes „magyarfaló” gerillavezér lesz, aki román szabadcsapataival az Erdélyi-érchegység környéki falvakat és városokat tartja majd rettegésben. Egy ilyen szekercés, lándzsás társaság fog majd Vasvárival is végezni egy évvel később, aki akkor már maga is egy magyar paramilitáris egység vezetője.

Miből táplálkozott ez a népeket egymásnak ugrasztó gyűlölet, és miért éppen a „népek tavaszának” nevezett ‘48-as forradalmak idején támadt fel? Erről szól ez az írás.

A nemzethalál komplexusa

Az 1848. március 15-iki pesti forradalom különlegesnek számított abban, hogy szemben más korabeli revolúciókkal, itt egyetlen csepp vért sem ontottak ki. A forradalom biztatóan békésen indult. A világosi fegyverletételig tartó története során azonban már kevés más napról mondhatjuk el ugyanezt. Pesti utcai csetepatékkal, zsidók elleni városi pogromokkal kezdődött a vérontás. Aztán a jobbágyfelszabadítás tempójával és hatókörével elégedetlen parasztok földfoglaló vagy földvisszafoglaló akcióival folytatódott, ami gyakran torkollott önbíráskodásba és hatósági fegyveres megtorlásokba.

És néhány hét alatt már meg is érkeztünk a polgárháború kapujához.

A forradalmi kormányt azért nem érte meglepetéséként az egykori jobbágyok és föld nélküli zsellérek türelmetlensége. Hiszen 1848 egyik legfontosabb vívmánya, a jobbágyok felszabadítása és földtulajdonhoz juttatása volt, amit éppen azért is szorgalmazott egyre határozottabban a liberális ellenzék a reformkorban, hogy elkerülhetők legyenek a 1830–31-es és 1846-os lengyel tragédiákhoz hasonló tragédiák Magyarországon. Az önálló lengyel államiságot ugyanis 1795-ben felszámolták a nagyhatalmak, és a lengyel nemesség vezette függetlenségi harcokat nagyrészt saját parasztjaikkal verették le a megszállók.

A kortársak azt a hasonlóságot is felismerték a lengyel és magyar helyzetben, hogy amint a lengyeleknél is az uralkodó osztály túlnyomó többsége lengyel volt, és az alávetettek nagyobbik része más nemzetiségű, úgy Magyarországon is hasonló volt a felállás. Különösen így volt ez a magyar koronához tartozó északi, keleti és területeken, az egyszerűség kedvéért Felvidéken, Erdélyben és Délvidéken. Éppen az utóbbi két területen dúlt aztán a legvadabb polgárháború 1848–49-ben.

A magyar forradalom vezetőinek tehát nemcsak az osztályellentéteket kellett volna csitítaniuk, hanem a nemzeti-nemzetiségieket is. Bár a forradalom során sokat tanultak, erre azonban nem voltak képesek. Igazságtalan lenne mindenestül rájuk tolni a felelősséget, mert pokolian nehéz és bonyolult feladatokat kellett volna megoldaniuk villámgyorsan. Márpedig az etnikai konfliktusok kezeléséhez az akkori uralkodó európai minta a kisebbségek elnyomásának fokozása volt. Tárgyalásra, kiegyezésre, jogkiterjesztésre elvétve volt akkor még példa. Egyes nemzetiségeknél pedig nem volt fogadókészség a tisztes alkura.

Elsöprő kisebbség

Mi volt az ország etnikai képlete akkoriban? Fényes Elek a kor statisztikusa 18 féle nemzetiséget különböztetett meg, 7 nagyot és 11 kisebbet. A magyarok és szlovákok szinte mindegyike a magyar korona alattvalója volt, a horvátoknak a nagy többsége, de négy nagyobb etnikumnak „az anyanemzete” a határokon kívül rendelkezett ilyen-olyan államisággal, ők a románok, németek, szerbek és ruszinok voltak.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a közigazgatás feudális és birodalmi volt. Például Erdély a török hódoltság megszűntével sem tért vissza Magyarországhoz, azt az uralkodó külön nagyfejedelemségként igazgatta. Ezért beszéltek a kortársak „két magyar hazáról”, és ezért volt a liberális nemesség és a pesti forradalmárok egyik fő követelése az „unió Erdéllyel”.

A magyarok az ország lakosságához és területéhez képest kevesen voltak, mégis a politikai, közigazgatási és egyéb bürokratikus pozíciókat lényegében egyedül birtokolták. Más etnikai közösségek szempontjából nézve az már nem számított, hogy az előjogok nélküli magyarok 95 százaléka is meg volt fosztva a politikai képviselettől. Ezért az urakkal szembeni ellenszenv könnyen alakulhatott át etnikai gyűlöletté.

Fényes Elek becslése szerint Erdéllyel együtt az etnikai magyarok 4,8 millióan lehettek 1836–1840-ben. Ez az összlakosságnak mindössze 37%-a, és ha Erdélyt nem számoljuk is csak 45%-a. Mindössze 22 megye volt, ahol a magyaroknak többsége volt, az is egy tömbben, az ország közepén helyezkedett el.

A magyarok után a legtöbben a románok voltak (2,2 millió, 17%). Az erdélyieknek már akkor a 60%-a volt román. Őket követték a szlovákok (1,7 millió, 13%), németek (1,3 millió, 9,8%), a szerbek (1,25 millió, 9,7%), horvátok (0,9 millió, 7%) és ruszinok (0,44 millió, 3,5%).

Megrepedt a fazék

A magyar liberális ellenzék modernizálni akart, mert szerinte csak ez menthette meg a fenyegető nemzethaláltól a magyarokat. Ehhez egységes piac kellett a birodalomtól (Bécstől, németektől) minél függetlenebb állammal és egyetlen nemzeti államnyelvvel, ami szerintük csakis a magyar lehetett. Abba azért nem akartak beleszólni, hogy a családi életben, mindennapokban, vallási közösségekben ki milyen nyelven beszél. Viszont abban, hogy a népiskolákban milyen nyelven oktassanak, közöttük sem volt egyetértés. A többség úgy találta, hogy az ország egyetemein és felsőoktatási intézményeiben kizárólagossá kell tenni a magyar nyelvet, ahogyan a törvényalkotás, a bíróságok, az állam- és közigazgatás nyelve is egyedül csak a magyar lehet.

Voltak, akik már a reformkorban óvatosságra intettek. Széchenyi István nevezetes akadémiai beszédében és A Kelet népében a reformellenzéket bírálta etnicista túlzásaik, türelmetlenségük miatt:

„‘s hogy üssük csak lágy velejü, fenyítéket érdemlő gyermekekként gyenge fazekunkat minden fazék sőt a’ szláv és német kőedény ellen is, mí számban annyival csekélyebbek, ‘s a’ németnél értelmi súlyban annyival könnyebbek, és ne kételkedjünk, rövid idő alatt törött cserép lesz a’ magyar”.

Wesselényi Miklós is veszélyt látott a szlávok elfordulásában, de ő nem a magyar mint államnyelv kizárólagosságát biztosító nyelvtörvényekben, hanem a pánszláv agitációban talált rá magyarázatot. Érdekes könyvet írt a viszontagságos szláv, román és magyar együttélésről, amelyben Moszkvát szándékos zavarkeltéssel vádolta meg. I. Miklós cár azonban egyáltalán nem támogatott ilyen felforgató tevékenységet a szövetségeseinek országaiban. Valójában a pánszláv eszme az orosz imperializmustól függetlenül, értelmiségi leleményként született meg, amit akkor még nem használt ki a „muszka állam”. (Később annál inkább.)

A modernizáció ára

Akárhogyan is, a többség, Eötvöséktől Kossuthékon át a márciusi ifjúságig a modernizációt összekötötte a nemzeti önrendelkezés követelésével. Abban bizakodtak, hogy az alkotmányos szabadság majd képes lesz egyesíteni a különböző etnikumokat, és Kossuth szavaival „ez alapon egyek lehetünk az Adriai-tengerig”. Nem ez történt.

Pedig a pesti forradalom és az április törvények valóban közelebb hozták a vágyott alkotmányos szabadságot. Kossuth és Szentkirályi 1848. áprilisi 16-iki optimista követjelentése Pest vármegyének nem kételkedik abban, hogy a lakosság túlnyomó többségét érintő jobbágyfelszabadítás megteremtette az alapot a közös polgári építkezéshez.

Nem számoltak azzal, hogy a forradalmak miatt átmenetileg meggyengült Habsburg-udvar mindent el fog követni, hogy megmentse birodalmát, és a széljárás fordulta után vissza akarja majd vonni a magyaroknak tette kényszerű engedményeit. Ahogyan a nemzetiségi mozgalmaknak és a kor uralkodó eszméjének, a nacionalizmusnak valós erejét sem mérték fel kellőképpen.

Az elmérgesedett horvát viszony

A horvátokról persze a korábbi évekből már tudták, hogy nehéz lesz velük zöld ágra vergődni. Zágrábban egy ideje jobban féltek a magyar nacionalizmustól, mint bármi mástól. De mivel a magyar vezetők egyetlen valóságos társnemzetként ismerték el őket, akik kiterjedt területi autonómiával és országgyűlési képviselettel rendelkeztek, a Batthyány-kormány abban bízott, hogy majd csak megnyugodnak a kedélyek.

Csakhogy a horvátoknak is éppúgy nemzetegyesítő céljaik voltak, mint nekünk. Egyetlen országba (Háromegy Királyságnak nevezték) akarták egyesíteni az összes horvát lakta területet (Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, horvát és szlavón határőrvidéket, Zala muraközi járását, Fiumét stb.), és a horvát nyelvet akarták használni magyar hatóságokkal.

Ehhez jött Josip Jelačić, aki legalább annyira volt az udvar hű embere, mint horvát hazafi. Hiába Batthyány Lajos minden próbálkozása, a horvát bán eleve nem akart tárgyalni a magyar kormánnyal, és úgy lépett fel, mintha rajta múlott volna a horvát jobbágyfelszabadítás. Ha mérlegre tesszük mindezt, vele – akit diktátornak hatalmazott fel a horvát szábor, amit hálája jeléül, haza is küldött – biztosan nem lehetett megegyezni. Amikor 1848 szeptemberében Magyarországra támadt fekete-sárga, azaz császári zászlós csapataival, nem a horvátok, hanem az udvar érdekeit szolgálta.

Szerbek és szerviánusok

Nem írhatunk most minden polgárháborús frontról, ami próbára tette a fiatal magyar polgári államot. Nem szólunk külön például a viszonylag kevés véráldozattal járó konfliktusról a szlovákokkal. Itt a kormány számos elkerülhető hibát vétett, kevés nagyvonalúságot mutatott, a szlovák parasztság nagy részének jóindulatát mégsem veszítette el. Ők nagyságrendekkel többen harcoltak a magyar szabadság mellett, mint ellene.

Beszélnünk kell azonban a két legvéresebb polgárháborús frontról, a szerbekkel és románokkal folytatott háborúskodásról.

A szerbek 1848 áprilisában már egyértelműen területi autonómiát, szerb vajdaságot akartak, amely a magyar államtól függetlenül a császár alá tartozik. A tervezett vajdaság területén egyébként kisebbségben lettek volna maguk a szerbek is. A szerbekhez hasonló számban lettek volna románok, valamint jelentős német és magyar kisebbsége lett volna a Magyarországról leválasztott területnek – ehhez képest a szerbek semmit nem kínáltak a többi etnikai közösségnek.

A szerbek veszélyes ellenfélnek számítottak, mert a határvidékiek fel voltak fegyverezve, tapasztalt, szervezett határőrök voltak, akiket a császárhoz és a birodalomhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó vezetők irányítottak. Ahogyan az udvar is ragaszkodott hozzájuk, mert a birodalom hadseregének gyorsan mozgósítható, nagyszámú, kellő harckészségű részét adták.

Tovább rontotta a kormány helyzetét, hogy délre ott volt hátországnak a török portától mind’ önállóbbá váló Szerbia is. A testvériség jegyében 1849 tavaszáig Karađorđević Sándor, a szerb fejedelem is támogatta a szerb vajdaság önállóságát. Ezért ezrével jöttek át népfelkelők a Dunán magyar területre, akiket szerviánusoknak vagy szerbiánusoknak neveztek. Ők aztán a helyi szerbeknél is kevesebb kíméletet mutattak a magyar, német és román lakosság iránt. Az új kormánynak itt kellett először megvédeni a civil lakosságot, és itt kellett először katonai erőt bevetni. Eleinte kevés sikerrel.

Az 1848–49-es harcok jellegzetessége, hogy keveredtek benne a polgárháborús és a háborús mozzanatok, ahogy keveredtek egymással a militáris és paramilitáris csoportok is.

A polgárháború sohasem egydimenziós fejlemény. De ami 1848. júniusában zajlott a magyar és szerb erők között, azt Deák István történész joggal nevezte a világtörténelem egyik legfurcsább háborújának. Hrabovszky János a magyar kormány parancsára sorkatonasággal megtámadta a szerb lázadók karlócai táborát, de meglepetésre vereséget szenvedett a Ðorđe Stratimirović vezette csapatoktól. Vagyis a Habsburg-hadsereg hadnagya megvert egy Habsburg-tábornokot. Ráadásul mindkét oldalon Habsburg-lobogó alatt harcoltak, csak az egyiknél magyar, a másiknál szerb lobogót is mellétűztek.

„Őfelsége határőrei tüzeltek Őfelsége sorkatonáira, és mindegyik fél lázadással vádolta a másikat.”

Az erdélyi feladvány

Újfalvi Sándor, a kortárs emlékiratíró így idézte fel a ‘48-as forradalom első napjait 1855-ben: „Öröm mindenütt. Remény mindenben. Az egész ország ünnepelt. Nemzetiségi és vallási súrlódásoknak semmi nyoma. Eltűnt minden. A testvériség szent indulatában olvadott fel minden.” De pár hónap, és kiegyenesednek a kaszák, ropognak a puskák, égnek a városok.

Hiába voltak a második legnépesebb etnikum a magyar után, a románoknak nem voltak politikai vagy nemzet(iség)i jogaik. Még Erdélyben sem, ahol az abszolút többséget is ők adták. A feudális-rendi Erdélyben a magyar, a szász és székely mellett nem rendelkeztek képviselettel. Vallási értelemben megosztottak voltak, nagyjából fele-fele arányban a görögkatolikusok (unitusok) és a görögkeletiek (ortodoxok) között.

Ebből is következik, hogy a magyarokhoz és az új polgári államhoz is eltérő volt a viszonyuk. A Királyhágón innen támogatták a magyar kormányt, mert tőle remélték, hogy megvédi őket a szerb martalócokkal szemben és az ortodox egyházon belüli szerb hegemóniától. Ráadásul a magyar területen hamar megtörtént a jobbágyfelszabadítás, ami fokozta a lojalitásukat.

A Királyhágón túl más volt a helyzet. Újfalvi Sándor 1854-es visszaemlékezésében keserűen tárgyalja, hogy a régi nemesi elit totojázását, amivel már Mária Terézia úrbéri rendezést is akadályozták Erdélyben, majd a reformkorban elodázták a jobbágyok örökváltságának a lehetőségét, annak az árát éppen nekik, liberálisoknak kellett utólag kamatostól megfizetniük. Pedig ők tették lehetővé a jobbágyfelszabadítást:

„forradalomnak kelle érvényre emelni a kor intéseit, s e forradalomnak megkelle buknia, mert a magyar nemes nagyobbik részinek szűkkeblű [önző] tételensége föléleszté a polgárháború szenvedélyeit, s midőn eljött a nagy nap, s tettre szánta el magát, nem talált hitelre önfelekezeténél”.

Az áprilisi törvények, így a jobbágyfelszabadítás sem lépett hatályba Erdélyben, egészen az unió július 2-iki kihirdetéséig. Ami már biztosan későn jött, mert június 2-án a feldühödött földfoglaló parasztokra székely katonák sortüzet nyitottak Mihálcfalván. A 12 halott között volt magyar is, a román közvélemény mégis egyértelműen románellenes támadásként értékeli mindezt. Ahogyan az aranyoslónai sortüzet is szeptember 2-án, amikor a magyar sorozás ellen tiltakozó románokat öltek meg.

Véres hisztéria

Nincs min csodálkozni, hogy ezeket a fegyveres incidenseket a románok a magyarok vérengzéseként azonosították. Egyrészről a magyar nemesség évszázadok óta komiszan bánt a románokkal, nemcsak politikai jogoktól zárta el őket, de általában még emberi méltóságukat is elvitatta tőlük. (Például a liberális emberbarát Újfalvi is – pedig fatemplomot, iskolát építtetett román jobbágyainak – „szennyes, szurkos, míveletlen oláhokról” beszélt.)

Emellett az udvarnak is sikerült leverni a bécsi és itáliai felkeléseket, Csehországot pacifikálni, így hozzáláthatott a magyar probléma megoldásához. Ennek egyik eszköze a nemzetiségi ellentétek szítása volt – a legkevesebb, hogy jó időre elengedték a gyeplőt. Az Erdélyben szolgáló császárhű katonai parancsnokok játszottak kulcsszerepet, akik az ott állomásozó két román határőrezredet vezették.

Egyrészt elterjesztették, hogyha a magyarok győznének, elfoglalják majd a románok (oláhok) templomait, megbecstelenítik asszonyaikat, felégetik falvaikat, és aki megmarad, azt „magyar vallásra” térítik. Másrészt a magyar honvédséget le akarták fegyverezni, majd a románságot fel akarták fegyverezni. Októbertől Erdély lángokban állt, és még a világosi fegyverletétel után is gyakori volt az útonállás, fosztogatás, gyilkosság.

Deák István 1979-es nagyszerű könyvében úgy látta, hogy míg a horvát és szerb támadásokkal szemben joggal védekeztek a magyarok, addig a rettenetes és értelmetlen erdélyi pusztítást el lehetett volna kerülni. A magyarországi, a moldvai és havasalföldi románok ellenezték a háborúskodást. Az erdélyi románok sem rajongtak a Habsburg uralomért, így időben adott tisztességes engedményekkel elejét lehetett volna venni az ottani polgárháborúnak.

Számok és keresztek

Zalatna, Nagyenyed elpusztítása, valamint az Abrudbánya és környékén elkövetett lincselések a legismertebb magyar sérelmek. A legtöbb román áldozata a gyulafehérvári, rettegi és nagyszebeni katonai akcióknak lehetett. Az áldozatok számát lehetetlen biztonsággal akárcsak megbecsülni is. Mindenki igyekezett a veszteségeit felnagyítani, az általa meggyilkoltak számát kisebbíteni.

Hermann Róbert hadtörténész öt kiemelkedő román megtorló akció adatát vetette össze a románokat sújtó „visszatorlással”. Ezek szerint a 2014 magyar áldozat mellett 267 megölt román volt. Ezek a magyar adatok. A románok a harcok végeztével 40 ezerre becsülték a veszteségüket. Ezt még ők se vették mind komolyan. Alexandru Sterca-Șuluțiu görögkatolikus püspök szerint ha ez igaz lenne, akkor a magyaroknak százezer polgárháborús halottjuk lett volna.

A valós számok ennél jóval kisebbek lehetnek. De sok ezer emberről lehet beszélni mindkét oldalon. Egyed Ákos történész összesen 14-15 ezer fős veszteséget valószínűsít az erdélyi polgári lakosság köréből. Ez nagyjából annyi, mint ahányan erdélyi csatákban vesztek oda román, magyar és más erdélyi népeknél. Egyed valamivel többre teszi a magyar veszteséget.

A magyarok teljes 1848–49-es országos veszteségét Hermann Róbert 40 ezer főre taksálta 2009-ben megjelent összefoglaló könyvében. Ennek mintegy negyede lehetett polgárháborús áldozat, sok ezren haltak meg kolerában és tífuszban is.

Ugyanaz a jutalom, mint a büntetés

Mint láttuk, véres következményei lettek annak, hogy a horvátok, szerbek és románok megpróbáltak versenyre kelni a magyarokkal, és erős államot akartak kihasítani maguknak.

Mindez öngyilkos logikának bizonyult, de nacionalista szempontból logikus volt. Céljaik eléréséhez Bécs jóindulatát és támogatását akarták megnyerni a magyarokkal szemben. Az udvar és támogatói ezt eredményesen használták ki, de amint nyeregben érezték magukat, ejtették a nemzetiségi mozgalmakat. Ugyan miért is kellett volna nekik egy szeparatista helyett több szeparatista szereplő, akik a birodalom integritását kezdik ki újra?

A magyarországi etnikai közösségek 1851 szilvesztere után valóban egyenrangú társnemzetek lettek a magyarral, mert egy császári pátenssel minden korábbi engedményt visszavettek tőlük. Azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésként.

A nemzetiségi mozgalmak vezetői közül volt, aki belebolondult, mint Iancu és a szlovák Rotarides, voltak, akik felhagytak a politikával akár egész életükre, voltak, akik kiélvezték a jutalmul kapott magas rangjukat, a szerb Josif Rajačićból például pátriárka lett, Jelačić bán meg gróf, de őket is háttérbe szorították. A neoabszolutizmus rendszernek nem volt már rájuk különösebb szüksége.

Vágyvezérelt vezéreink

És a magyar politika tanult ebből valamit? A legjobbak igen. A kezdetben elvakultan nacionalista Szemere Bertalan a szabadságharc utolsó heteiben kiharcolta, hogy Európában először kisebbségi törvényt fogadjon el a szegedi országgyűlés. Kossuth már itthon komoly gesztusokat tett a román liberálisoknak, volt, hogy közel került a megbékélés, de az abrudbányai tragédiák megakadályozták azt. Emigrációban aztán Kossuth konföderációs terveket szövögetett, amellyel elejét kívánta venni a magyarok újabb tragikus elszigetelődésének.

A térség népeinek konföderációját már Teleki László, a forradalmi kormány párizsi követe szorgalmazta. 1849 májusában Kossuthnak arról írt, hogy „jogkiosztásban” minél bőkezűbbnek kell lenni a nemzetiségekkel. Merthogy új helyzet van, és „nemcsak Austria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is”. Meglehet, nem is tűnik mindez nagy felfedezésnek Mohács után 326 évvel. Mégis párját ritkító éleslátásra vall, mert számos későbbi vezetője az országnak körömszakadtig ragaszkodott a Szent István-i Magyarország vágyképéhez. Márpedig ez is az a veszélyes „lágyvelejűség”, ami Széchenyi szerint nem csak megrepeszti, de el is töri magyarok fazekát.

A vértelennek és dicsőségesnek induló forradalom bukása nem volt sorsszerű. Azért következett be, mert az ország vezetői nem rendezték viszonyukat Ausztriával, Horvátországgal és nemzetiségekkel. Ahogy Deák István írja: „Negyvennyolcban minden nép áldozat volt, és minden népben akadt jó egynéhány hóhér.” Ez a 1848–49-es polgárháború mának szóló tanulsága.

A belinkeltek mellett hasznos olvasmány még: