Falakon túl: így lehet megtörni a zárt intézmények hallgatását

Súlyos bántalmazások, évekig elhallgatott visszaélések, rendszerszintű kudarcok – a zárt intézmények világa sokáig kívül esett a nyilvánosság látókörén. A Magyar Helsinki Bizottság által életre hívott új civil munkacsoport ezt a csendet akarja megtörni, és szembesíteni a döntéshozókat azzal, ami a falak mögött zajlik. Olyan szakértői csapatot hívtunk össze, amelynek tagjai jól ismerik a rendszer működését és problémáit, és képesek konkrét, megvalósítható javaslatokat megfogalmazni.

Ebben az interjúban Ivány Borbála, a munkacsoport szervezője arról beszél, mi hívta életre a „Falakon Túl” kezdeményezést, miben hiánypótló az együttműködés, és milyen konkrét lépések vezethetnek egy biztonságosabb, valóban gyermekközpontú rendszer felé.

Mi alapozta meg benned, hogy ezt a munkacsoportot meg kell szervezni?

Mélyen felháborított, amikor először adtak hírt a Juhász Péter Pál által elkövetett visszaélésekről. Mérhetetlenül dühített, hogy a Szőlő utcai javítóintézet egykori igazgatója milyen szörnyűségeket követett el gyerekek sérelmére, és érthetetlen volt számomra, hogy ilyen súlyú bűncselekmények legalább tíz éven keresztül folyhattak. Ezt felerősítette bennem, hogy mi is ezzel a fajta elhallgatással találkoztunk régóta, amikor hasonló, zárt intézetekben elkövetett ügyeket próbálunk feltárni. Jellemzően a fogva tartott embereket azok a felügyelők, néha nevelők bántalmazzák, akiknek a feladata az ő reintegrációjuk. Felismertem, hogy minden zárt intézményben ugyanez zajlik: ez van a fogyatékos embereket gondozó intézményekben, a börtönökben, a javítókban és feltehetően minden más hasonló intézményben is. Úgy éreztem, hogy ezzel kezdeni kell valamit.

Először áttekintettük az elmúlt évtized ombudsmani jelentéseit. Láttuk, hogy ezek sok égbekiáltó igazságtalanságot tártak fel, de a kormányzat mégsem lépett fel kellően a gyerekek érdekében. Ahelyett, hogy a hosszú éveken át fennálló komoly rendszerszintű problémákat feltárták, ezeket felvállalták volna - pl. a bántalmazó környezet kialakulásának kockázatát jelentő komoly munkaerőhiány, alacsony szakmai megbecsültség -, , inkább a szőnyeg alá söpörték a problémákat. Mi viszont azt gondoltuk, hogy szakmailag az lenne a megfelelő első lépés, ha elkezdenénk higgadtan, független szakértőként feltárnáni a legszembetűnőbb rendszerszintű problémákat, és lehetséges irányokat felvázolni arról, hogyan lenne érdemes hozzálátni ezek megoldásához.

Miben különleges ez a kezdeményezés a korábbi civil vagy szakmai együttműködésekhez képest?

A gyermekjogi szakmai csoportok és szervezetek a saját területüket érintő ajánlásokat megtették. A Falakon Túl Munkacsoport viszont azzal járul a kívánt változáshoz, hogy minden résztvevő egy-egy külön szegmensét teszi hozzá egy átfogóan értelmezett probléma megoldásához. Az eddigieknél szélesebb palettáról, változatosabb látószögből javaslunk változtatásokat. Ez egy gyors beavatkozás, egy felkiáltójel lesz arra vonatkozóan, hogy van mit tenni. Ezen kívül a kiállásnak önmagában van ereje, azt szeretnénk üzenni ezzel: itt vagyunk és nem hallgatunk, tesszük, amihez legjobban értünk.

Szó lesz arról, milyen úton kerülnek egyáltalán állami alap- és szakellátásba a gyerekek, és hogy milyen munkát kellene elvégezni annak érdekében, hogy a bántalmazás érdemben visszaszoruljon.

Miért a Helsinki hívta életre a kezdeményezést?

Mi alapvetően a büntető igazságszolgáltatás látókörébe került emberek helyzetével, jogérvényesítésével foglalkozunk. Az itt szerzett tudásunknak a megelőzésben és feltárásban is van szerepe, csak másképp kellene alkalmazni a büntetőjogi és rendészeti eszközöket, mint ahogy a kormány gondolja. Mert, ahogy elővették ezeket, például az intézménybezárást, a még kirekesztőbb, megbélyegzőbb retorikát a szigor és a fegyelem nevében, az , nem segíten, csak gyarapítják és elfedik a problémákat.

Civil szervezetként a Magyar Helsinki Bizottságnak van a leghosszabb távú tapasztalata a zárt intézetek monitorozásában, és úgy tűnik, hogy az állami mechanizmusok nem voltak hatékonyak, és nem lehet bennük kellően bízni. Ellentétben velünk, akikben, úgy tűnik, bíznak a fogvatartottak is, és szívesen csatlakoznak hozzánk tapasztalt és elismert szakértők is a gyermekvédelem területéről.

A Helsinki Bizottság egyébként már részt vett hasonló testület, a Független Rendészeti Panasztestület kitalálásában és felépítésében.

Az ombudsmani jelentések alapján már 10 éve is súlyos problémákat azonosítottak az államra bízott gyerekeknél. Hogyhogy eddig nem jött létre ilyen együttműködés? Miért alkalmasabb ez a pillanat?

Amiatt, hogy volt ombudsmani, ügyészi felügyelet ezen a területen, azt lehetett gondolni, hogy ha nagy gond van, arról tudni fogunk. A Szőlő utcai botrány vagy korábban a bicskei gyermekotthon ügye viszont rávilágított, hogy valójában ezek a mechanizmusok többször csak elleplezték a súlyos visszaéléseket, ahelyett, hogy gyors és hatékony beavatkozásokat tettek volna, így nem voltak arra alkalmasak, hogy a gyerekek érdekét szolgálják.
A másik oka annak, hogy most szerveztük meg a munkacsoportot, hogy végre kellő figyelmet kaptak a zárt intézményekben fennálló rendszerszintű problémák. A Helsinki Bizottságnál évtizedek óta kapunk panaszokat börtönökből, hogy egyes dolgozók bántalmazzák az embereket, mégis ez eddig alig érdekelt valakit. A közvéleményt hidegen hagyta, ha egy bűnelkövetővel szemben bűncselekményt követtek el azok, akiknek a felügyeletére vannak bízva. Mostanra azonban jobban felnyílt az emberek szeme, és érezhető, hogy mégiscsak számítanak a gyerekek, akkor is, ha nem a felső- vagy középosztályból jönnek. A mi munkánk középpontjában pontosan az van, hogy minden ember számít, mindegy, honnan jött, ezért elfogadhatatlan az, ha az állam egyes alkalmazottai bántalmazzák, bűncselekményt követnek el velük szemben, amikor ők az államra vannak bízva akár fogvatartásban, akár a gyermekvédelemben. Ez a rendkívül fontos kérdés most sok ember figyelmét megragadja, és ezt a momentumot nekünk az ügyünk érdekében kötelességünk megragadni.

Milyen falakra utal az általatok választott név?

Pető Attila találta ki ezt a nevet, és azért tetszett meg, mert többféle értelmezési lehetőséget ad. Egyrészt azokkal foglalkozunk, akiket konkrét falak választanak el a szabad élet lehetőségétől. Másrészt a társadalmi elvárások és a döntéshozók között húzódó falakra utalunk vele. Ezen kívül a különböző szakmák (például az emberi jogok, ezen belül is a gyermekjogok, szociális munka, szociálpolitika, gyermekvédelem, pszichológia, kriminológia, büntetőjog.) közötti falakon is átlépünk.

Mi alapján választottátok ki, kit kértek fel, hogy vegyen részt a munkacsoportban?

Olyanokkal szerettünk volna együtt dolgozni, akiknek a szakmai tudása széleskörű, és akik igazán elkötelezettek. Szeretnénk többféle megközelítést és módszertant kínálni a helyzet kezelésére. Ennek megfelelően van olyan tagunk, aki szakellátásban dolgozott, van aki helyreállító igazságszolgáltatással foglalkozik, van olyan, aki érintettje volt szexuális bántalmazásnak, van, aki ügyvédként a büntetőeljárások ismerője elkövetői és sértetti oldalról is.

Nehéz volt meggyőzni őket?

Nem. Akiket megkerestünk, mindannyian igent mondtak.

Hogy zajlott a munkacsoport tényleges megalakulása?

Előzetesen már alaposan felmértük, melyik szakember milyen területen jártas, és ezt egy rendszerbe állítottuk, hogy lássuk, hogy az egyes elemek hogyan illeszthetők egymás mellé. Mindenki csak a saját egyéni szakmai véleményét fogja kinyilvánítani tömör, három oldalas fejezetekben. Persze lesz lehetőségük egymásra is reflektálni.

Vegyes a társaság, sok különböző területét képviselik a gyermekvédelemnek. Az egymástól eltérő nézőpontokat nem nehéz összehangolni egy ilyen kompakt anyagban?

Az egyeztetések során világossá vált, hogy hasonlóan látjuk, mik a szükségletei a fogvatartott embereknek, köztük a gyerekeknek, és hogyan kellene őket kezelni. Egyetértés van köztünk az alapokat illetően, a többit pedig meg tudjuk vitatni, és sikerülni fog alapvetően közös álláspontra jutni.

Mi az a három strukturális probléma, amit ha holnap megoldanánk, máris sokkal biztonságosabb lenne a rendszer a gyerekek számára?

Az első biztosan az lenne, ha holnaptól engednék, hogy ismét olyan civil megfigyelők vizsgálják a zárt intézetek működését, akiknek az a célja, hogy az intézmények jobban betöltsék a funkcióikat, és hogy a jogsértések ne maradjanak kezeletlenül.

Azoknak a gyerekeknek – ma már felnőtteknek –, akik olyan zárt helyeken voltak az elmúlt tíz évben, ahol bántalmazták őket vagy társaikat, biztosan érdemes lenne felajánlani valamilyen pszichés vagy közösségi támogatást. Meg kellene nézni, mi lett a növendékekkel és azokkal a dolgozókkal, akik ott tisztességgel végezték a munkájukat, van-e szükségük a helyzet feldolgozásra, pl. mentálhigiénés segítségnyújtásra, sorstársak összekapaszkodására és ebben lehetne őket segíteni, ez rendkívül fontos, tűzoltás jellegű intézkedés kellene, hogy legyen.

Hasonlóan fontos lenne, hogy az elnyomó büntető igazságszolgáltatás helyett a szociálpolitikára tekintsünk megoldásként, erre megfelelő mennyiségű erőforrást szánjunk ennek keretében a javítóintézeteket ne vonják a büntetés-végrehajtás irányítása alá, inkább a börtönök működését kellene a javítók elvi és intézményes megközelítése felé mozdítani. Ez a rendszer ugyanis azért termeli ki magából az olyan alakokat, mint Juhász Péter Pál, mert a szakmai szempontok nem érvényesülnek megfelelően.

Szemben a mostanival hogy nézne ki az a gyermekvédelem, ami rendesen betölti a funkcióját?

Megint csak a szociálpolitika felől közelítve: azt kellene elősegíteni, hogy lehetőleg minél több gyerek a saját családjában, méltó körülmények között nőhessen fel. Mert ha már bekerül a szakellátásba valaki, akkor gyakran a gyermekotthonból a büntetés-végrehajtás felé vezet az útja. Ez egyrészt elvesztegetett egyéni esély, másrészt össztársadalmilag is nagyon káros, ami nem a jólét irányába mutat.

Miből fogjuk látni, hogy megvalósultak a tényleges gyermekvédelem szükséges feltételei?

Abból már sejthetjük például, ha nem a mostaniakhoz hasonló brutális bűncselekményekről szól a híradás, hanem arról számol be a média, ahogy ezek a gyerekek és fogva tartott emberek ülnek az iskolapadban vagy a szabadidős foglalkozáson.
Vagy ha bombafenyegetéssel betelefonál egy kamasz gyerek az iskolába, akkor nem pusztán terrorcselekmény előkészülete miatt állítja elő a TEK, hanem az az első, hogy feltérképezik, hogy vajon mi az oka annak, hogy idáig jutott. És akkor talán már nem “terrorcselekményről” beszélgetünk, hanem arról, hogy miért nem kapott megfelelő segítséget ez a gyerek.

Számítasz arra, hogy a jogalkotók komolyan megfontolják a javaslataitokat? A szakmai érveket eddig általában nem vették figyelembe.

Egyrészt igen, másrészt nekünk akkor is szakmai és erkölcsi kötelességünk leírni ezt, és megtenni, amit megkövetel a tisztesség, ha nem hallgatnak ránk.

Most is azt láttuk, hogy próbálták a szőnyeg alá söpörni, hogy milyen borzalmak történtek, de egy idő után már nem lehetett titkolni. Amíg a jogalkotó és az intézményrendszer nem lépi meg, amit a szakemberek javasolnak, addig ott lesz ez a probléma, és folyton vissza fog térni mint feladat. El kell indulni ebbe az irányba , mert érezhetően nő az elnyomás, amiben mindenki szörnyen fogja érezni magát, a zárt intézetekben élők, a munkatársak, még a fenntartók dolgozói is, és mindenki, aki ezekkel az emberekkel valaha kapcsolatba kerül, tehát az egész társadalom. Szerintem senki nem szeretne így élni.

Sokan évek óta aggódva követik a fejleményeket az országban, és eszköztelennek érzik magukat a gyerekek szenvedése láttán. Ők, a szélesebb nyilvánosság, hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy a javaslatcsomag célt érjen, és a politikai döntéshozók ne söpörhessék le az asztalukról?

Ez terveink szerint egy közérthető, laikusoknak is jól érthető anyag lesz. Ők azzal segíthetnek, hogy minél többen megismerik a tartalmát, megosztják másokkal, kérdéseket tesznek fel, beszélgetnek a témáról. Szervezzenek eseményeket szakemberekkel és érintettekkel, ahol lehet erről beszélgetni. És tájékozódjanak megbízható, független hírforrásokból. Mi ehhez adunk segítséget.