Klímapánik: ne hallgassunk Rousseau-ra!

Jean-Jacques Rousseau úgy látta, hogy minden a politikában gyökerezik. Csakhogy mai problémáink, láthatjuk mi, nem pusztán politikai természetűek, noha ma is sokan kiáltanak „határozott” állami megoldásért, amibe akár a szabadságjogok feláldozása is beleférne. Ne hagyjuk, hogy a forróság elvegye az alapjogainkat.

A pokoli hőség, kiszáradt folyóink, tavaink siralmas állapota ismét és nem utoljára nem csak pánikreakciókra, vádaskodásra, átkozódásra, hanem remélhetően elmélyültebb gondolkodásra is sarkallnak minket a teendőkről. A konkrét vízügyi, energetikai vagy klímapolitikai feladatok mellett érdemes itt másról is gondolkodni. Hogyan található meg a közérdek és a magánérdekek egyensúlya? Egyáltalán ki hivatott arra, hogy meghatározza és értelmezze a közérdeket, a közjót, általános akaratot? Milyen szerepe legyen az államnak az összehangolási folyamatban?

Ludassy Mária (1944–2026), a nemrég elhunyt filozófiatörténész utolsó, pár hete megjelent könyve (Az állam és a szellem szuverenitása) és az általa megidézett XVIII–XIX. századi filozófusok segíthetnek nekünk. Mégpedig leginkább azt elkerülni, milyen utakra ne tévedjünk, ha nem akarunk még nagyobb katasztrófákat. Sajnos, 200–250 éves felismeréseik és félreértéseik időszerűsége semmit nem kopott.

Tihany és Ermenonville

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) az 1790-es években a Balatonnál bóklászott, és „Tihannak rijjadó leányával”, azaz a visszhanggal értekezett a füredi partról. Ebből az élményből született meg az 1803-ban véglegesített A tihanyi ekhóhoz c. elégiája. Az alaphelyzet némileg hasonlított az enciklopédista filozófustársaitól elszigetelődő, élete végén leginkább csak botanizáló Jean-Jacques Rousseau-nak (1712–1778) a vizekkel övezett ermenonville-i kastélykertben tett sétáihoz, amit A magányos sétáló álmodozásaiban örökített meg. Magában magához beszélt.

Csokonai is jó társaságban volt maga magával, de a magány nem feltétlen használ a tisztánlátásnak. A visszhang aggálytalanul ráerősít a kiötlött szentenciákra, legyenek azok átgondoltak vagy átgondolatlanok. A költő hétszótagos programot adott – ennyit képes visszaharsogni a tihanyi visszhang – nemcsak magának, de a kor emberének is: „Ember és polgár leszek.” És az ekhótól jött is a megerősítés: „Ember és polgár leszek.”

Csokonai azt hitte, hogy ez a rousseau-i program. Nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Valójában „a magányos sétáló” – mint Ludassy figyelmeztet – az 1750-es évektől már döntően mást gondolt, és a francia filozófus szerint nem lehet valaki ember és polgár egyszerre, hanem csak „ember vagy polgár”. A felvilágosodás optimizmusával szemben Rousseau a romantika pesszimista, sötét emberképére váltott. Meglátta a kiépülő fogyasztói társadalom ellentmondásait, de álmodozásai kollektivista világmegváltásról szóltak, „melynek gyümölcsei – írja Ludassy Mária – csak a XX. századra értek be, az állam-, illetve nemzeti szocializmus szörnyállamaiban”.

Ő az európai civilizáció eredményeit nem átmenteni akarta, hanem mint „a képmutatás kultúráját” elfelejteni, elfelejtetni. Ideálja az önellátás, a kulturális, vallási és társadalmi homogenitás (egyszínűség), valamint az erényes honpolgár, aki távol tartja magát a felvilágosodástól, „a módszeres kétely és romboló kritika kultúrájától”. A civilizáció, a történelem és a kultúra a fő bűnös abban, hogy az ember elveszítette „természeti állapotát”, „rabszolgává vált, félénk, csúszómászó lény lett belőle”. Ő egy zéró összegű játszmának tekintette a társadalmat, amiben az egyik ember a saját javát csak a másik kárára tudja érvényesíteni.

Pofonegyszerű megoldás: a totális állam

Rousseau felismerte, hogy míg az állatok viselkedését leginkább az ösztöneik irányítják, addig az ember lényegében bármire ránevelhető. Ez a „kárhozatos képességünk” jelenti Rousseau szemében a vesztünket, de egyben a lehetőséget is. Merthogy az állam képes lesz jóra, „szabadságra kényszeríteni” az embereket. Ez a filozófus számára kívánatos állam egy törzsi, elzárkózó, uniformizáló etnokulturális nemzetállam lenne: „adjátok az embert teljes egészében az államnak, vagy hagyjátok meg egészen önmagának, mert ha megosztjátok a szívét, széttöritek” – írta a Politikai töredékekben. Valójában a második változatot, az egykori természeti állapot elérését már lehetetlennek tartotta.

Rousseau megoldása tehát – csűrhetjük, csavarhatjuk – a totális állam, aminek előképét az antik Spártában és a mózesi zsidó államban találta meg. A magányos sétáló híve, a jakobinus Robespierre 20 év múlva már egyenesen arról ábrándozott, hogy „a törvényhozás csodatette volna, ha létre tudná hozni azt a gyors ösztönt, melynek révén az emberek a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül tennék a jót és kerülnék a rosszat”.

„Az egyenlőtlenség miatt erkölcsi felháborodás mélyen megérthető, az ezen az erkölcsi felháborodáson alapuló etatista gazdaságpolitika katasztrofális”

– összegezte a tanulságokat Ludassy Mária 250 év történelmi tapasztalatának fórjával Rousseau-val szemben.

A közösségi én és az eltúlzott állami szuverenitás

Rousseau álomállam projektje nem diktatúra diktárorral vagy autokrácia autokratával, hanem egy olyan társult hatalomgyakorlás, amely „a köz egész erejével védi és oltalmazza minden tagjának vagyonát és személyét”, és az egyén valójában önmagának engedelmeskedik. „A közösségi én megszűnik független lényként létezni, nem aláveti magát a társadalmi totalitás hatalmának, hanem ő maga e totális hatalom részeként uralja a maga által teremtett politikai közösséget.” A közszabadságból pedig csak az részesülhet, aki lemond a magánérdek érvényesítésének szabadságáról. A filozófus a magánérdek és magánakarat totális megsemmisítését tartja kívánatosnak.

„A főhatalom nem más, mint az általános akarat gyakorlása, s ennélfogva elidegeníthetetlen: mint kollektív lényt nem képviselheti más, csak önmaga, mert az uralmat át lehet ruházni, de az akaratot nem” – hangzik Rousseau hideglelős általános akarat meghatározása. Amit ma inkább népakaratnak, közakaratnak vagy közérdeknek mondunk. Olyan valami nyilvánvaló és megkérdőjelezhetetlen, ami szükségtelenné teszi, azaz kizárja a plurális demokrácia és az alkotmányos jogállam technikáit: a hatalommegosztást, a bírói felülvizsgálat lehetőségét és a társadalmi vitát.

„De ki interpellálja az általános akaratot?” – tette fel a nyilvánvaló kérdést Denis Diderot (1713–1784), az egykori barát a halott Rousseau-nak.

A választ tudjuk: Rousseau államában senki és semmi. Nincs kérdés, nincs apelláta, nincs reklamáció. Nála a feladat nem más, mint megteremteni azt a népet és azt az emberi természetet, szigorú köztársasági erényt, amely képes demokratikus törvények megalkotására és azok zokszó nélküli betartására. Ha van, illiberális, azaz antiparlamentáris és monolit demokrácia, akkor annak Rousseau alkotta meg az ősképét. (Igaz, a jakobinusok terrorállama is hasonló célokat tűzött ki: „a francia forradalomban csak két párt van: a nép és a nép ellenségei”.)

A korlátlan népszuverenitásnak, ami valójában az állam korlátlan belső szuverenitását jelenti a polgáraival szemben Ludassynak Condorcet márki (1743–1794) mellett másik kedvence, Benjamin Constant (1767–1830) volt a legszínvonalasabb kortárs kritikusa. Nagyszerű olvasmány ma is!

Balatoni nyák

Pokolian forróság kínozza az országot, ami sivatagi aszállyal és energiaínséggel jár együtt. Ilyen helyzetekben természetes, hogy sokan keresik a megoldást, és sokan a „nyilvánvaló közérdekre” hivatkoznak, amikor mihamarabb mesterséges víztározókat, természetes mocsarakat akarnak kialakítani, vagy duzzasztó gátakat akarnak a folyókra vagy csatornával kötnék össze a Tiszát a Dunával. Vagy drákói állami tervezést és irányítást akarnak, de rögvest. Nyilván előfordulhat, hogy egyeseknek igazuk van egyes javaslataikban.

De egy elfeledett történelmi példa is óvatosságra int, hogy hirtelen eldönthető lenne, az „interpellálhatatlan” központi akarat hirtelen eldönthetné, mi is, melyik megoldás a mindenek felett álló közérdek, aminek késlekedés nélkül neki kell ugrani. A színvonalas, intenzív vitát nem lehet megúszni, mert ha elmarad, ott lesz a baj.

Amikor Csokonai a Balaton körül sétálgatott, már évtizedek óta tartott a perpatvar a mocsaras Balatonról. A vitázó felek mindegyike a közérdekre hivatkozott. A lecsapolás, kiszárítás, vízszintszabályozás ügyét bár a XVIII. századi uralkodók, tehát az állam szerint közérdeknek számított, egyáltalán nem tekintette mindenki saját ügyének, és hol a jogszabályok szabotálásával, hol lobbizással ott tett keresztbe neki, ahol csak tudott. Száz év kellett ahhoz, hogy a Sió-csatorna zsilipjének 1863. október 25-iki megnyitásával a Balaton vízszintjének szabályozását végre (egy időre) megoldják, és a Balaton melletti hatalmas lápvidék eltűnjön.

Sokáig az volt „az általános akarat”, azt tekintették nyilvánvaló közérdeknek, ha a Balatont a mai területének a felére csökkentik. Merthogy akkor az volt az elfogadott tudományos nézet, hogy az álló vizek, különösen a pangó, mocsaras, miazmás területek veszélyesen egészségtelenek, betegségek terjesztői. Ebben volt igazság, persze, a váltó- vagy mocsárláz, avagy malária egész a XX. századig népbetegségnek számított Magyarországon. De a Balaton tervezett összezsugorítása – ma már egyértelmű – látványos példája lett volna „a gyereket a fürdővízzel” megoldásának.

Mi akadályozta meg szerencsésen, hogy a XVIII. és XIX. századi közérdek maradéktalanul érvényesüljön egy egyébként abszolutistának nevezett politikai rendszerben? Természetesen az oly sokszor kárhoztatott magánérdekek.

Halász Imre történész cikkéből kiderül, az akkori kerékkötők nem az eljövendő nemzedékeket, hanem nyilvánvalóan saját „önös” érdekeiket féltették. Mindenekelőtt a temérdek malomgazda – köztük tán a legfontosabb a veszprémi káptalan, amelynek molnára a Balaton–Sió torkolatnál duzzasztotta fel szüksége szerint a tó vizét – egyáltalán nem akart sem vízszabályozást, sem azt, hogy malmaikat a közérdek oltárán feláldozzák. A megyék és a földtulajdonosok sem, mert semmi kedvük nem volt a kiszárított területek futóhomokjával bíbelődni. És az egyre több fürdőegyesület is ellenállt. De az uralkodók és vasúttársaságok mégiscsak áterőltették a balatoni mocsarak lecsapolását, ha az eredeti tervekhez képest jelentősen enyhített változatban is.

Csoda helyett eszmecsere

A Balatonról szóló történeti példázat éppúgy nem igazolja egyértelműen a magántulajdonért rajongó filozófus John Locke (1632–1704) nézetét, amely szerint az erényes ember felvilágosult önérdeke valójában a köz érdeke, mint ahogy Rousseau-ét sem, aki szerint ha valaki vonakodik engedelmeskedni a mindig helyes közakaratnak, az erőszakkal rákényszeríthető, „kényszeríthető arra, hogy szabad legyen”.

A közérdek nem abszolút, hanem erősen relatív kategória, mert utólag sem képesek a döntést támogatói se mindig és egyértelműen megfogalmazni, hogy a választásuk valóban a közösség érdekeit szolgálta. Bonyolult rendszerekben az olyannyira vágyott „egyensúlyi állapot” bármikor megbillenhet vagy fel is borulhat. Mindig történhet valami váratlan vagy elháríthatatlan.

Rousseau úgy látta, „hogy minden a politikában gyökerezik”, ezért gondolkodott totális politikai megoldásokban. John Stuart Mill (1806–1873) angol filozófus szerint viszont az etikában és a politikában azért nem lehet egyetlen tévedhetetlennek hitt igazság mellé lecövekelni, mert ezeken a területeken nem bizonyítható ténytudományról van szó. Mi már azt is tudjuk, hogy még a bizonyítottnak tűnő ténytudományokban is vannak 180 fokos fordulatok, különösen az olyan bonyolult témákban, mint a klíma vagy az ökológia.

A mai problémáink nagy részére bizonyosan nem elegendő pusztán a politikai válasz, mert az alapkérdések sem tisztán politikai természetűek. Az éghajlattal vagy az energiával kapcsolatos ügyek sem ilyenek. A tudomány vagy a gazdaság elkapkodott félreseprése, lebecsülése vagy megbélyegzése, ezáltal „az általános akarat” politikai (állami) kisajátítása tévút.

Az állam szabadsága nem lehet korlátlan, és nem számolhatja fel az egyének szabadságát. Már csak azért sem, mert a pluralizmus és – bizony – „a módszeres kétely” elkerülhetővé teszik a katasztrofális ballépéseket. Igaz, a szükséges teendőket tekintve még ők sem képesek csodára – derül ki Ludassy Mária filozófiatörténeti, mégis aktuális könyvéből.