Az államnak kutyakötelessége volna minden lehetséges eszközzel segíteni a fogyatékossággal élő embereket. Ehhez képest nálunk – bár törvény tiltja – több fogyatékos embert is jogellenesen tartottak fogva. Három eset a Magyar Helsinki Bizottság és a Szabálysértési Munkacsoport ügyei közül.
Horváth Zoltán valóban stramm férfi. Csakhogy nyolc éve amputálták az egyik lábát. A rendőrök akkor állították elő, amikor egy elzárással is büntethető közlekedési szabálysértést követett el. Horváth tudja, hogy hibázott, ezt már a helyszínen is elismerte, végig együttműködő volt. A rendőrök mégis három napig tartották fogva, noha fogyatékkal élőt egyáltalán nem lehetne elzárni szabálysértésért. Horváth beperelte őket. A rendőrség most arra hivatkozik, hogy a végtaghiányos férfi nem is fogyatékos.
Az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága egy éve adott igazat látássérült panaszosoknak a magyar állammal szemben. Kimondta, hogy Magyarország megsértette a fogyatékos emberek jogát, mert nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a banki szolgáltatásokat a vakok is önállóan használhassák. Előzőleg bár a panaszosok első fokon pert nyertek a legnagyobb kereskedelmi bankkal szemben, a pereskedés végül azzal a jogerős ítélettel zárult, hogy a bíróság nem kötelezte a szolgáltatót vakbarát szolgáltatás (bankautomata és online bankolási felület) bevezetésére. A panaszosok ezek után fordultak az ENSZ-bizottsághoz, mely igazat adott nekik. Mindezek ellenére a kormány az elmúlt évben semmit sem tett az ajánlások megvalósítása érdekében. A panaszosok egyike, Nyusti Szilvia elmondja, passzivitásával az állam mit üzen a fogyatékos embereknek és a társadalomnak.
Majd’ egy éve nem lép érdemben a kormány annak érdekében, hogy a látássérültek segítség nélkül bankolhassanak. Az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága tavaly áprilisban állapította meg a magyar állam egyezménysértését, és ajánlásokat tett a kormánynak. Ehhez képest az Emberi Erőforrások Minisztériuma nem intézkedett, még a panaszos látássérült emberek levelére sem válaszolt.
Az ügy 2005-ben indult, amikor Nyusti Szilvia és Takács Péter a legnagyobb hazai kereskedelmi banknál megpanaszolták, hogy látássérültként az ATM-eket csak segítséggel vehetik igénybe, miközben a szolgáltatásért ugyanannyit fizetnek, mint mások. A cég mindezt azzal magyarázta, hogy a bankautomaták vakbaráttá alakítása aránytalanul sokba kerülne, technikailag egyébként is bonyolult, ráadásul, a vakok és gyengénlátók érdekét sem szolgálná, mert a hangos változat személy- és vagyonbiztonságukat is veszélyeztetné. Valójában azonban más banki szolgáltatóknál már akkor is működött vakbarát automata, és az akadálymentesítés sem került volna ésszerűtlenül sokba. A sérült emberek pedig ma is képesek eldönteni: bankolásnál mekkora kockázatot vállalnak.
A panaszosok személyiségi joguk megsértése miatt bírósághoz fordultak, a perben a De Jure Alapítvány ügyvédje képviselte őket. Az elsőfokú ítélet 2007-ben elmarasztalta a bankot, egyben arra kötelezte őt, hogy 120 napon belül alakítsa át automatáinak jelentős részét, lássa el azokat Braille-billentyűzettel, képernyőolvasó szoftverrel és az ATM-eknél legyen fejhallgató-bemenet. Az ítélet lépcsőzetes áttérést írt elő, emellett 200–200 ezer forint kártérítést is megállapított a felpereseknek.
Másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla, majd harmadfokon a Legfelsőbb Bíróság járt el. Ők már nem látták indokoltnak az óriáscég elmarasztalását, így a két látássérült felperes 2009-ben jogerősen elveszítette a pert.
A károsultak a Magyar Helsinki Bizottsághoz fordultak, amely 2010-ben az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága elé vitte az ügyet.
Magyarország az elsők között csatlakozott 2007-ben az ENSZ Fogyatékossággal élő Személyek Jogairól szóló Egyezményéhez és az Egyezmény Fakultatív Jegyzőkönyvéhez. A Fakultatív Jegyzőkönyv értelmében független szakértőkből álló bizottság vizsgálja az Egyezmény, illetve a fogyatékos emberek jogainak érvényesülését. A világon az első egyedi eljárás ebben az ügyben indult.
Az ENSZ-bizottság tavaly áprilisi döntése kimondta, Magyarország köteles megfelelő elégtételt nyújtani a kérelmezőknek, amely fedezi a hosszú procedúra során felmerülő költségeiket és orvosolja a banki szolgáltatás hozzáférésének hiányát. Ügyfeleink tavaly nyáron felajánlották segítségüket, egyben benyújtották kárigényüket az Emberi Erőforrások Minisztériuma Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárságához. Meglepetésükre a tárca szó nélkül hagyta felajánlásukat és kérdéseiket, viszont a nem vagyoni kárigény jogosságának megállapításához számlákat és szerződéseket kért. A panaszosok válaszukban felhívták Fülöp Attila helyettes államtitkár figyelmét: az emberi méltóság sérelméről számla adása értelemszerűen nem lehetséges. Erre az EMMI már nem reagált, ahogyan ismétlődő telefonos megkereséseikre sem.
A döntés általános része arra kötelezte a magyar államot, hogy határozza meg a látás- és más sérülteknek nyújtott szolgáltatások minimumát. Emellett a verdikt azt is előírta, hogy az újonnan beszerzett automaták és az internetes bankolás teljes mértékben hozzáférhetőek legyenek a fogyatékossággal élőknek. Az ENSZ-bizottság – tekintettel a fogyatékos emberek speciális helyzetét figyelmen kívül hagyó jogerős hazai ítéletre – bírói továbbképzést is javasolt.
Magyarország, jelesül az EMMI fél évet kapott a válaszra, hogy beszámoljon arról, mit is tett a döntés óta. Mint az ENSZ-bizottsághoz írott januári leveléből sajnálatosan láthatjuk: gyakorlatilag semmit. Számos esetben megismétli már a bizottsági eljárás során is felhozott tényeket és érveket, de szót sem ejt arról, milyen konkrét lépései voltak annak érdekében, hogy kötelezővé váljanak a látássérültek önálló bankolását lehetővé tevő minimumkövetelmények, és elkezdődjön a sérült emberek speciális igényeire tekintetbe vevő bíróképzés.
Az ENSZ-bizottságnak nincsen hatásköre kierőszakolni ajánlásai végrehajtását. A csatlakozó államok viszont az egyezmény aláírásával és ratifikálásával magukra vállalták a végrehajtást. A magyar állam most legalább két ponton nem tesz eleget saját vállalásának, amikor nem hajtja végre az ajánlásokat, vagyis nem állít fel akadálymentesítési minimumkövetelményeket a banki szolgáltatók számára, illetve nem kárpótolja a panaszosokat. Egykor szavát adta hangosan, most visszaveszi suttyomban. Százezer látássérült érdekét mindaddig a szíven viselte, amíg általánosságokról volt szó, most azonban, hogy valóban áldozatot kellene hoznia, elillan az eltökéltség, s marad az önfelmentő magyarázkodás meg az árulkodó csönd.
Zádori Zsolt
In April 2013, the UN Committee on the Rights of Persons with Disabilities found Hungary to be in breach of the UN Convention on the Rights of Persons with Disabilities for not ensuring accessibility to banking services. The applicants were represented by the Hungarian Helsinki Committee. According to the decision, Hungary should have submitted to the Committee on the Rights of Persons with Disabilities a written response within six months after the decision was delivered, including information on action taken in the light of the Committee’s recommendations. The reporting deadline expired in October 2013; however, no steps were taken so far to remedy the complainants and to improve the accessibility of financial services.
“The court may not intervene into a legal longstanding relationship existing between private parties.” “The court may not direct the defendant to fulfill an obligation which was not included in the contract itself.” “Retrofitting would not ensure that the Applicants could use the ATMs completely by themselves, the safety risk would increase due to the retrofitting.” “Having to depend on the help of others does not violate human dignity.”
These are some quotes from Hungarian court decisions in a case launched by two visually impaired individuals in 2005. The lawsuit was initiated by two clients of OTP Bank who were not able to use the bank's ATMs without help, because the keyboards were not marked with Braille fonts and voice assistance was not provided for bank card operations. The first-instance court confirmed that their rights had been violated, noting that they pay the same fee as other customers despite their lack of access to the same services. The higher courts however did not find any violations; their reasoning included the shameful sentences cited above.
It was at this point that the Hungarian Helsinki Committee took over the case from De Jure Foundation and their attorney, Zoltán Peszlen. Since Hungary signed the Convention on the Rights of Persons with Disabilities (Convention) and ratified it along with the Optional Protocol, the obvious path was to file a complaint with the Committee on the Rights of Persons with Disabilities (Committee). This is exactly what we did in 2010.
The government, in its communications to the Committee, noted that it fully “agree[d] with the decision of the Supreme Court”. In our reply we pointed out that the government's position constituted a clear violation of the Convention, since it would mean that Hungary had not adopted the necessary legislative measures for the Convention’s implementation. If the government was wrong in its assessment and Hungarian laws could be interpreted in a way that complies with the Convention, then the Convention was violated by the Supreme Court’s failure to uphold these laws.
Finally, in April 2013, after almost three years of back-and-forth communication, the Committee delivered its decision, finding that the Hungarian state had failed to comply with its obligations set out by the Convention. The Committee also made numerous recommendations: among others, that Hungary provide regular training to judges on the scope of the Convention, establish minimum standards for accessibility of banking services, and ensure that all legislation and the manner in which it is applied by the Hungarian courts is consistent with Hungary’ obligations to ensure that no law has the purpose or effect of impairing the enjoyment of the equal rights of persons with disabilities.
All of us who had been involved in the domestic and international process had a wonderful day. We felt was not only a victory for the NGOs who dedicated countless hours to fighting the case, but a resounding triumph for people living with disabilities. Soon Hungary would be a place where the human dignity of people living with disabilities must be respected by all, where not even the courts could declare that “having to depend on the help of others does not violate human dignity”.
The cold shower came slowly. We approached the Ministry responsible for enforcing the judgment, re-iterating the recommendations made by the Committee and requesting that Hungary follow through on the recommendations and its legal obligations accordingly. We also offered our expertise to ensure that the legislative environment was in compliance with the Convention. It took more than a month, but we received an answer. Two short paragraphs - first that the Deputy State Secretary received our letter, but was not in the position to deliver a decision alone, therefore further deliberation within the government would be necessary; second, that in order for the ministry to provide any remedy, invoices must be attached. The letter did not refer to any other points, neither of the recommendation nor our letter. We replied to the letter, but haven’t yet to receive a response. We now find ourselves again in a horrible situation: after 8 years of proceedings, after a UN organization declared that their rights were violated, our plaintiffs must again enter the fray in order to prevail on the enforcement of their rights. We will not give up; however we are slowly losing our belief in justice and law.
As we fight to enforce the Committee's judgment on banking accessibility in Hungary, another decision contrary to the Convention was delivered by the Supreme Court (renamed recently with the historical appellation “Curia”); it accepted claims of major investment in time and money as a reasonable justification for not ensuring accessibility of one of the largest bus station in Budapest. The Supreme Court noted, no law exists in Hungary which would make it legally impossible to justify the failure to make these facilities accessible to all.
Zsófia Moldova
Jobban tudjuk, mi a fogyatékos emberek érdeke, mint ők. Ha nem szándékoson akadályozzuk őket, csak hagyjuk, hogy tévelyegjenek a buszállomáson, azzal nem sértjük a vakok esélyegyenlőségét. A hazai bíróságok két ítélete legalábbis ezt állítja.
A szilvásváradi képviselő-testület egyhangú döntésben mondta ki, hogy a településen nem szívesen lát fogyatékos gyerekeket. Ez ugyan embertelen, ésszerűtlen és törvénytelen, de egyáltalán nem példátlan. A szilvásváradi laikus képviselők döntését nyilvánvalóan politikai, népszerűségi megfontolások vezérlik. A mai állapotokat tekintve az lenne a meglepő, ha máshogyan jártak volna el. A bíróságokkal szemben azonban magasabb (kellene legyen) a mérce, ezért különösen károsak azok az elmúlt időszakban született, kirívóan érzéketlen ítéletek, amelyek nagy mértékben hátráltatják a fogyatékos emberek esélyegyenlőségét.
„Nem volt ugyanis az alperes terhére róható olyan aktív intézkedés, amely arra irányult volna, hogy a felperes kifejezetten fogyatékossága miatt kerüljön hátrányos helyzetbe és erre irányuló intézkedés hiányában a kedvezőtlen állapot fenntartása sem minősíthető közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek” – így foglalta össze a Kúria idei felülvizsgálati döntése a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletének érvelését arról, miért nem minősül közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek, hogy a vakok és látássérültek nem tudják megfelelően használni a Népliget Autóbusz Pályaudvart. Pedig a bíróság számára sem volt kérdéses, hogy „az alperes által üzemeltetett épület nem megfelelő kialakítása a felperest [a pert indító vak embert] – az állapotára tekintettel – hátráltatja a tömegközlekedési eszközök megközelítésében és használatában, valamint az épületben való mozgási lehetősége és a szolgáltatások használata sem zökkenőmentes számára”. A másodfokú bíróság voltaképpen deklarálta: ameddig az épület működtetője, a Volánbusz nem húz árkokat „vakelhárító szándékkal” vagy nem épít bukkanókat ellenük, addig nem alkalmaz velük szemben közvetlen hátrányos megkülönböztetést.
Noha a Kúria ezt az érvelést nem fogadta el (illetve az ügy eldöntése szempontjából nem tartotta relevánsnak, így nem foglalkozott vele érdemben), úgy látta, akceptálható magyarázat (kimentés) az akadálymentesítés elmaradására, hogy az pénzbe kerülne. „Ésszerű gazdasági indoka van” – írta ítéletében –, merthogy mindez „jelentős beruházást és hosszabb időt igényel”. A Kúriát e következtetés levonásában az sem zavarta, hogy az épületkomplexum utasforgalmi létesítménynek minősülő részeit illetően 2010. január 1-jén lejárt a törvényben meghatározott akadálymentesítési idő. „Nincs olyan jogszabályi kötelezettség – írták –, amely mérlegelés nélkül kimenthetetlenné tenné az akadálymentesítés elmulasztásával okozott hátrányos megkülönböztetést.”
Ezzel a mondattal a Kúria tulajdonképpen kukába dobta az akadálymentesítési határidőt rögzítő – a jogvita felmerülésekor és eldöntésekor még hatályos – törvényi rendelkezést. Ha ugyanis a határidő lejárta után is sikerrel lehet arra hivatkozni, hogy az akadálymentesítés drága, akkor az egész határidősdinek nem sok értelme van, hiszen az akadálymentesítés mindig is drága lesz. Éppen azért fogadták el 1998-ban a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt, mert a jogalkotó is felismerte, hogy a valódi változásokhoz, a fogyatékosok érzékelhető emancipációjához kevés a jó szándék veretes mondatokban történő deklarálása, a többletköltségek megfizetését a jognak kell kikényszerítenie, ez esetben mondjuk, a közlekedési szolgáltatóktól.
A népligeti buszterminált 2002-ben adták át, tehát jóval annak az építésügyi rendelkezésnek a hatályba lépése után, amely szerint középületekre építési engedély csak akkor adható, ha megfelelnek az akadálymentesség követelményének. Ráadásul még a későbbi felújítást-átalakítást is úgy rendelték meg, hogy a vakok esélyegyenlőségére nem voltak tekintettel. Tanulságos, hogy a szolgáltatónak tíz év állt rendelkezésére a hiányosságok pótlására, mégsem sikerült mindegyiket megoldania, ám ezt a Kúria nem kéri számon rajta, hanem elfogadja a pénzügyi következményekre való hivatkozást, és figyelmen kívül hagyja azt is, hogy amennyiben az átalakítás-felújítás kezdetétől tekintettel lettek volna az akadálymentességi követelményekre, azok fajlagos költsége is lényegesen kisebb lett volna.
Hogy a Kúria ítélete miként üresíti ki a jogszabályban rögzített akadálymentesítési határidőket, persze inkább csak jogtörténeti érdekesség, hiszen a problémát a kétharmados többség az ítélet óta azzal boronálta el, hogy a törvényből a határidőket mindenestül kivette. Mintha bizony ezzel az állam és társadalom vak és más fogyatékossággal élő személyek iránti kötelezettsége le lenne tudva, és nem csatlakoztuk volna az ENSZ-egyezményhez, amely szerint garantálni kell a fogyatékos személyek esélyegyenlőségét.
Éppen ez az egyezmény hívta életre az ENSZ fogyatékos-ügyi bizottságát, amely – szemben a hazai bíróságok ítéletével – idén kimondta, hogy a magyar állam megsértette a vakok és gyengén látó emberek jogát, amikor nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a bankautomatákat a vakok is önállóan használhassák.
Történt, hogy két vak ügyfelünk 2005 óta próbálta elérni a bankoknál és bíróságoknál, hogy látássérültek is külső segítség nélkül használhassák az ATM-eket. Bár az elsőfokú bíróság igazat adott nekik, a jogerős ítélet már ügyfeleink bankja mellé állt. A Fővárosi Ítélőtábla érvelése igazán nyakatekert volt: „A másodfokú bíróság értékelte azt a körülményt is, hogy álláspontja szerint a felperesek [ügyfeleink] által igényelt az átalakítás sem biztosítaná azt, hogy a látássérült felperesek teljesen önállóan vehessék igénybe a bankjegykiadó automatákat. Elfogadta az alperes [a bank] érvelését, miszerint az automaták átalakításával a biztonsági kockázat [tehát annak rizikója, hogy a bankautomatát használó vak személy visszaélés áldozata lesz] nem zárható ki, sőt az automaták látássérült személyek önálló igénybevételével a kockázat csak fokozódna, amelynek terhét az alperesnek kellene viselnie.” Ezzel a bíróság nem kevesebbet állít, mint hogy a bank éppenséggel a vakok érdekében lépett fel azzal, hogy nem tette lehetővé számukra vakbarát változat használatát, noha annak megléte nyilvánvalóan nem ját volna a „szokásos verzió” megszűnésével, és ha akartak volna, az érintettek utána is bankolhattak volna külső segítséggel.
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága a magyar államnak írott ajánlásában – éppen erre, a fogyatékos emberek speciális helyzetét figyelmen kívül hagyó ítéletre tekintettel – a magyar bíráknak a területtel kapcsolatos továbbképzését, érzékenyítését javasolja. Nehéz lenne elvitatni, hogy helye lenne.
