Alkotmányellenes rendelkezés alapján tartják fogva szeptember óta S. Sándort. Sem ő, sem ügyvédje nem lehetett jelen az előzetes letartóztatás elrendelésén. A fogva tartott férfi a Magyar Helsinki Bizottság segítségével a strasbourgi bírósághoz fordult. A jogvédő szervezet szeretné elérni a büntetőeljárási törvény módosítását is.
Pocsék börtönkörülményei miatt Magyarországot többször marasztalta el a strasbourgi bíróság. Küszöbön áll több döntés is, amely újabb súlyos pénzekbe kerülhet. A HírTv száguldó riportműsora a mélybe szállt, hogy az ország bukszájáért aggódókat tájékoztassa.
Azzal gyanúsítják, hogy társaival együtt szidalmazott, inzultált és leköpött egy politikust. Több tudtunkkal nincsen a rovásán. A bíróság „megalapozott feltételezései” nyomán mégis letartóztatásba helyezték. Sokadszor vagyunk kénytelenek szólni az előzetes letartóztatásról.
„Falra hányt zabot hegyeznek az életidegen és idióta strasbourgi bírák.” Legalábbis a kormányoldal szeretné így láttatni. Azért szerencsére a strasbourgi döntéseknek előbb vagy utóbb mégiscsak van hatásuk.
Nem kell túlságosan komolyan venni a strasbourgi bíróság ítéletét, ha az nem tetszik a kormánytöbbségnek. Ilyesmi olvasható ki Rétvári államtitkár múlt heti nyilatkozatából. Rossz szöveg, és ismerős.
Igaza van Németh Zsolt államtitkárnak, amikor úgy látja, Bolívia megsérti Tóásó Előd alapvető jogait azzal, hogy 3 éven túl előzetes letartóztatásban tartja. Ehhez képest nálunk is így járhat az, akit súlyos bűncselekménnyel gyanúsítanak. A kormány Bolíviában sepergetne, itthon, sajna, kevésbé takaros.
Öröm volt hallani Németh Zsoltnak a március 31-iki sajtótájékoztatóján elhangzott szavait. Szívünkből szólt. Az államtitkár bejelentette: nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva próbálják kikényszeríteni Bolíviától Tóásó Előd szabadon bocsátását. Vitathatatlanok a jogszerűség védelméért síkra szálló államtitkár kijelentései, miszerint Tóásó alapvető emberi jogait nem tartja tiszteletben Bolívia, mert ha úgy tenne, már két éve szabadon kellett volna engednie. A szabadlábon védekezés joga megilleti őt.
Valóban ezt követelik mind a bolíviai törvények (amelyek szerint 36 hónap az előzetes letartóztatás maximális időtartama), mind a nemzetközi jog szabályai – és természetesen – az államtitkár szavaival élve – az ember igazságérzete is. Az ENSZ bolíviai irodáján keresztül igyekeznek majd nyomást gyakorolni a jogsértő államra, az Európai Uniónál pedig arra törekednek, hogy a Bolíviának folyósított támogatást függessze fel, amíg Tóásót megfosztják alapvető jogaitól. (Az Európai Unió egyik tavalyi parlamenti határozatával már tisztességes eljárásra szólította fel Bolíviát, többek között Tóásó ügyében.) Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa előtt pedig már korábban felemelte a szavát a magyar kormány a magyar férfi szabadon bocsátása érdekében.
Örömteli fejlemény, hogy a kormány a személyi szabadsághoz fűződő alapjog és a büntetőeljárási garanciák védelmezőjeként lép fel a nemzetközi színpadon. A jogsértő, elhúzódó előzetes letartóztatással kapcsolatos problémák elleni kormányzati küzdelem következő lépése pedig az lehetne, hogy az igazság és jogszerűség őre tekintetét a távolból közelebbi célpont felé fordítja.
Lehetne ez a célpont történetesen a magyar büntető igazságszolgáltatás rendszere, ahol máig az előzetes letartóztatás tömeges alkalmazása az egyik legsúlyosabb rendszerszintű probléma. Az elmúlt évek statisztikái szerint a túlzsúfolt magyar börtönök lakóinak 30 százaléka előzetes letartóztatásban van. A legszigorúbb kényszerintézkedést célzó ügyészi indítványokat a bíróságok szinte automatikusan, az esetek több mint 90 százalékában hagyják jóvá. Ahogy arra a Magyar Helsinki Bizottság és a Fair Trials International korábban közös közleményben hívta fel a figyelmet, a terhelt személyes körülményei ritkán befolyásolják az előzetes letartóztatásról hozott döntést. A gyanúsított akkor is könnyen kerülhet rács mögé, ha azt a büntető igazságszolgáltatás érdekei nem teszik szükségessé, minthogy például az elkövető szorosan kötődik Magyarországhoz az eltartására szoruló hozzátartozók miatt, vagy önként adta fel magát a rendőrségen, tehát a szökés veszélye nem áll fenn, mert semmi nem mutat arra, hogy kereket oldana. Alternatív kényszerintézkedéseket (lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, távoltartás, óvadék stb.) alig alkalmaznak a töméntelen előzetes letartóztatáshoz képest.
Az elhúzódó és indokolatlanul fenntartott előzetes letartóztatás a magyar belső jog és a Magyarországra vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettségek szerint is alapjogot sértő intézkedés. Az Alaptörvény vonatkozó rendelkezései szerint bármely alapvető jog – jelen esetben a személyi szabadsághoz való jog – csak feltétlenül szükséges mértékben és az elérni kívánt céllal arányosan korlátozható. Előzetes letartóztatás esetében ennek feltétele az ügy és a terhelt speciális körülményeinek érdemi mérlegelése, valamint a hatóságok kellően gondos munkavégzése. A feltételek teljesítéséért a strasbourgi bíróságtól nem kaptunk csillagos ötöst. Sőt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos esetben (mint például az A.B., Baksza, X.Y. kontra Magyarország ügyekben) mondta ki a magyar állam felelősségét az Egyezmény 5. cikkének sérelme miatt az előzetes letartóztatás kapcsán.
Az indokolatlan alapjog-korlátozás, jelesül fogvatartás gátja lehet az előzetes fogva tartás lehetséges időtartamának maximalizálása. A magyar büntetőeljárási törvénybe 2003-ban integrált, időkorlátra vonatkozó szabály éppen ezt a célt szolgálta. Belátható, négy évnek elegendőnek kell lennie bármilyen ügyben arra, hogy megszülessen az elsőfokú ítélet. A rendelkezést azonban eltörölte a tavalyi év novemberében elfogadott módosító törvény, mely lehetővé tette a határozatlan ideig fenntartott előzetes letartóztatást a különösen súlyosan büntetendő bűncselekmények miatt folyó eljárásokban. A jogszabály-módosítás mögött nem húzódtak komoly, a büntető igazságszolgáltatás céljaira vonatkozó megfontolások. Eltúlzott reakció volt ez egy intenzív közfigyelmet élvező egyedi ügyre, az ún. „ároktői bűnbanda” két tagjának szabadulására és szökésére.
A személyi szabadsághoz fűződő alapjogi garancián esett csorba kiküszöbölésének kezdeményezését most az Alapvető Jogok Biztosától remélhetjük, akitől az Eötvös Károly Intézet és a Magyar Helsinki Bizottság közösen kérte, hogy forduljon az Alkotmánybírósághoz és kezdeményezzen alkotmányos normakontrollt. Addig is érdeklődve várjuk, mikor emelik fel szavukat a kormányzat képviselői a más országokban fogva tartottakhoz hasonlóan a határon belül előzetes letartóztatásban lévők alapjogainak védelme érdekében.
Kirs Eszter
A nyugati értékek megkoptak, a tulajdonjog már nem abszolutizálható. A strasbourgi bíróság nem mérce. Az Alkotmánybíróság hatásköreinek elvonása értelemszerűen következett a mostani válságból. Nem egy liloid csudabogár vagy extrémista hőzöngő látja így, hanem egy valódi alkotmánybíró.
A Mathias Corvinus Kollégium és a Stádium Intézet a Mérlegen az Alaptörvény című interjúkötetet mutatta be tegnap az ELTE ÁJK Dísztermében, ahol Sólyom László, Kukorelli István volt alkotmánybírák mellett Dienes-Oehm Egon is felszólalt. Az Alkotmánybíróság (AB) szerepfelfogását és teljesítményét értékelte, valamint általában is szólt az Alaptörvényről. Mivel gyakorló alkotmánybíróról van szó, érdemesnek tartom három állításáról kritikusan megszólalni, mert meghökkentő gondolatokat tárt a nyilvánosság elé.1. A gazdasági világválság miatt a nyugati világrend meggyengülni látszik, a világválságra, a baloldali kormányzás által hátrahagyott politikai és morális krízisre az Alaptörvénynek és az alkotmánybírósági gyakorlatnak is reagálnia kellett. A nyugati világrend meggyengülését pedig Dienes-Oehm Egon szerint mi sem bizonyítja jobban, hogy maga az Európai Unió Alapjogi Chartája is degradálja a tulajdonjogot.
Két probléma van ezzel az állítással. Egyrészt az Alapjogi Chartát már 2000-ben megszövegezték, később a tervezett közös Európai Alkotmány részeként kívánták kötelezővé tenni, de normatív erővel valójában csak a 2007-es lisszaboni szerződés ruházta fel. Így az csak akkor tudna reagálni a 2008-ban induló gazdasági világválságra, ha megfogalmazói között maga Nostradamus is ott lett volna, vagy más jövendőmondó és vátesz. De a szöveg egyébként sem a tulajdonjog degradációjáról árulkodik, ugyanis így szól: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.” A tulajdonjogot lényegileg azonos tartalommal védi az Emberi Jogok Európai Egyezménye is: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák”. Pedig ezt a szöveget 1952-ben fogadták el. Az elmúlt hatvan évben semmit nem változott tehát a védelmi szint.
2. Dienes-Oehm alkotmánybíró felszólalt azzal szemben is, hogy a strasbourgi gyakorlatot kötelező erejűnek kellene tekinteni. Álláspontja szerint ugyanis szemben az Európai Unió jogával, az Európa Tanács keretében létrehozott bíróság egyedi ügyekben ugyan kötelező erejű döntést hoz, de ebből jogalkotási kötelezettség nem következik, Strasbourg így nem alkotmányos mérce.
Érdekes ellenpontként Jakab András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Alkotmányjogi Tanszékének docense, egyben a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének igazgatója úgy fogalmazott, hogy ma a Vatikán Strasbourgban van, utalva ezzel arra, hogy az európai közös normák értelmezésének végső autoritása az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az a helyzet, hogy Jakab András álláspontját maga az Alkotmánybíróság is osztja. Ugyanis az AB a 61/2011. (VII. 13.) AB határozatának – amely (való igaz) akkor született, amikor Dienes-Oehm még nem volt a testület tagja – hangsúlyos megállapítása szerint „egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda elvéből [Alkotmány 7. § (1) bekezdés, Alaptörvény Q. cikk (2)-(3) bekezdés] következően tehát az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző, »precedens-határozataiból« ez kényszerűen nem következne.” Ez a döntést már az Alaptörvény alapján hozták meg, így még azt sem lehet mondani, az elmúlt idők „zavaros évtizedeinek kommunista örökségeként” nyakunkon maradt ’89-es Alkotmány kötötte meg az AB kezét, amikor erre az álláspontra helyezkedett. De nem így szól erről a már tárgyalt Alapjogi Charta sem, amelynek Preambuluma szerint „E Charta, tiszteletben tartva az Unió hatásköreit és feladatait, valamint a szubszidiaritás elvét, újólag megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen […] az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek.”
3. Végül arról is érdemes megemlékezni, hogy Dienes-Oehm Egon szerint 2010-ben gazdasági szükséghelyzet, államcsődveszély volt, ami igenis indokolttá tett rendkívüli intézkedéseket, például az Alkotmánybíróság kitiltását a közpénzügyekből. Szerinte a szabadversenyes gazdasági modellünk megbukott, át kellett adnia a helyét az erős kézzel vezérelt centralizált piacgazdasági modellnek.
Nem tudok erre jobban reagálni, mint Sólyom László tette, aki úgy érvelt: valódi szükséghelyzet és tényleges államcsőd nem 2010-ben, hanem 1990-ben volt, az Alkotmánybíróságnak vagy a kormánynak mégsem jutott eszébe az új alkotmány felfüggesztése. És akkor nem szabadságharcot vívtunk Európa ellen, hanem igyekeztünk bebizonyítani Európának, hogy a megelőző 40 év ellenére képesek vagyunk civilizáltan és alkotmányosan viselkedni.
Úgy tűnik, ma tényleg más idők járnak errefelé. Bealkonyult.
M. Tóth Balázs
Egy strasbourgi döntés nyomán némelyek azt vizionálják, hogy életfogytiglanra ítélt vérnősző gyilkosok szabadulnak el, és nekünk, védteleneknek annyi. Ettől nem kell félni. Szimplán csak megjelenhet az az antropológiai felfogás, hogy az ember képes a változásra – nyilván, nem mindenki.
A strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2013. július 9-én hozott ítéletében megerősítette: sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ha valakit az elítéléskor örökre, véglegesen kizárnak a szabadon bocsátás lehetőségéből. A döntés nagy nyilvánosságot kapott itthon is, de több médium, félreértelmezte és oly módon tálalta, amely indokolatlan aggodalmat és felháborodást keltett az olvasókban. A rémhírekkel szemben valójában mi is történt?
Mit mondott ki pontosan a strasbourgi bíróság?
A strasbourgi bíróság nem azt mondta ki, hogy a három érintett elítéltet, Vintert, Bambert és Moore-t szabadon kellene bocsátani – de még csak azt sem, hogy egyszer majd mindenképpen szabadon kell őket engedni. Az ítélet lényege ezzel szemben az, hogy minden fogvatartott, így az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy időről időre megvizsgálják, indokolt-e még a fogva tartásuk. Ha erre nincs lehetőség, az sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely kimondja: „Senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”
A strasbourgi bíróság nem először foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Korábbi ítéleteiből az következik, hogy önmagában az nem ellentétes az Egyezménnyel, ha valaki örök életére börtönben marad, de a fogvatartási idő csökkentésének a gyakorlatban és jogilag is (de facto és de jure) lehetségesnek kell lennie, vagyis az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknek is elvi lehetőséget kell biztosítani a szabadulásra. Ezt erősített meg most a Vinter-ügyben hozott ítélet is.
Eszerint az egyes államok maguk dönthetik el, mikor kerüljön sor a felülvizsgálatra, de az EJEB szerint a nemzetközi gyakorlat abba az irányba mutat, hogy először legkésőbb 25 év fogvatartás után kell a szabadon bocsátás lehetőségét megvizsgálni, ha pedig a hatóságok a fogavatartás fenntartása mellett döntenek, akkor a későbbiekben a felülvizsgálatra rendszeresen sort kell keríteni. Amennyiben a felülvizsgálat lehetőségét egy állam nem biztosítja, akkor megsérti az Egyezmény (fentebb idézett) 3. cikkét. Az EJEB kimondta továbbá a következőket: „Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartottnak joga van arra, hogy a büntetése kezdetén tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy a szabadságra bocsátásának lehetőségét megvizsgálják, és hogy milyen feltételek mellett – értve ez alatt azt is, hogy mikor – kerül majd sor a felülvizsgálatra vagy kérheti azt.”
Az angol szabályozás nem felelt meg a fenti követelményeknek (nem biztosította automatikusan a felülvizsgálat lehetőségét), amivel az Egyesült Királyság megsértette az Egyezményt. A strasbourgi bíróság ezzel együtt elegendő jóvátételnek tartotta az egyezménysértés megállapítását, és a szokásokkal ellentétben nem ítélt meg kártérítést a kérelmezőknek.
Az EJEB tehát nem a továbbra is veszélyesnek minősülő, kegyetlen bűnözők tömegét akarja a társadalomra szabadítani, csupán azt mondja ki, hogy mindenkit megillet a szabadulás reménye, és az, hogy pontosan tudja, mikor van először mód arra, hogy további fogvatartásának indokoltságát megvizsgálják.
Miért fontos számunkra a Vinter-ügyben hozott döntés? Mert hazánkban is eldönthetik valakiről már az elítélés pillanatában, hogy haláláig börtönben kell maradnia.
Mi az a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mi a baj vele?
Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a magyar szabályok szerint a bíró két dolgot tehet: 1) meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját; vagy 2) kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Utóbbira egyébként csak meghatározott bűncselekmények esetében van mód, viszont például az erőszakos többszörös visszaesőknél kötelező ezt a megoldást választani.
Az 1) esetben az ítéletben meghatározott idő (de legkorábban 25 év) eltelte után egy bíró a büntetés-végrehajtási intézet véleménye, valamint az eredeti ügy iratainak alapján, az elítélt személyes meghallgatását követően dönt arról, hogy az elítélt feltételesen szabadulhat-e, vagy továbbra is fegyházban kell maradnia. Vagyis – ha a bíró úgy dönt – az 1) pont alá tartozó elítélt is maradhat élete végégig büntetés-végrehajtási intézetben!
A 2) eset a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész), amelynek kiszabása esetén a bíró már az elítéléskor végleg megfosztja az elítéltet a szabadulás lehetőségétől, ezzel végérvényesen kirekesztve őt a társadalomból – és örökre eldönti, hogy az elítélt soha nem lesz alkalmas arra, hogy visszatérjen a társadalomba. Ez az eset, vagyis a tész az, ami a Vinter-ügyben hozott döntés alapján egyezménysértő, és amin az európai államoknak (annak a kevésnek, amelyeknél egyáltalán léteznek ilyen szabályok) változtatniuk kell.
A tész intézménye 1999 óta szerepelt a korábbi Büntető Törvénykönyvben (Btk.), és ott van a 2013. július 1. óta hatályos új kódexben is. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának 2012. novemberi tájékoztatása szerint akkor 25 tészes töltötte büntetését a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben (többségük a Szegedi Fegyházi és Börtönben, a „Csillagban”) – valamennyien férfiak, köztük 3 nem jogerősen elítélt.
A tész intézményével kapcsolatban többféle kifogás is megfogalmazható, lássunk ezek közül néhányat.
1. A rehabilitáció lehetőségének kizárása sérti az emberi méltósághoz való jogot; a szabadulásra való bármely remény hiányában az elítélt a büntetés végrehajtásának tárgyává degradálódik, így a tész az embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközik. 2. A társadalom védelmére a tész intézménye nélkül is lehetőség van: a társadalomra való veszélyességet ugyanis a feltételes szabadságra bocsátáskor a bíróság minden esetben vizsgálja, és 30 év múltán is dönthet úgy, hogy a szabadságvesztést fent kell tartani. 3. A tész a büntetés-végrehajtásra is rendkívüli terhet ró: olyan rabok szakszerű őrzése, akiknek már nincs vesztenivalójuk és gyakorlatilag semmivel sem motiválhatók, nehéz, veszélyes és egyben rendkívül költséges feladat.
Ráadásul a tész nemcsak a strasbourgi bíróság esetjogával ellentétes: az Európa Tanácsnak az egyik ajánlása [Rec (2003) 22 számú ajánlás 4.a. pontja] kimondja, hogy a jogszabályoknak minden fogvatartott számára – beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztést töltőket is – elérhetővé kell tenniük a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az Európa Tanács kínzás megelőzésére létrehozott bizottsága (a CPT) pedig a Magyarországról szóló 2007-es jelentésében is leszögezte: „semmilyen ésszerű indok nem támasztja alá azt az állítást, hogy minden életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott élete végéig veszélyt jelent a társadalomra”.
A kérdéssel foglalkozott a német alkotmánybíróság is, amely szintén arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben az elítélt személyiségének változására tekintet nélkül a szabadulásra való minden reményét feladni kényszerül, az emberi méltóság lényege csorbul.
Nem csupán tőlünk nyugatra csodálkoznak rá a tészre: egy tavaly novemberi konferencián grúz és örmény jogvédők hallgatták elhűlve a magyar helyzetet bemutató kollégánkat. Ezekben az országokban ugyanis nincs ilyen kegyetlen büntetés.
De vajon mit gondol erről a magyar alkotmánybíróság?
A Magyar Helsinki Bizottság 2009 márciusában az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult, és kérte a testületet, mondja ki az akkor hatályban levő Btk. tészes szabályainak alkotmányellenességét, és semmisítse meg azokat. Az ügyet – több másik indítvány alapján is – 2010 februárjában napirendre tűzték, és a TASZ-nak megküldött 2011. júliusi tájékoztatás szerint összesen tizenegy alkalommal vitatkoztak róla az alkotmánybírák. Határozat az ügyben azonban rejtélyes módon végül nem született – az eljárást pedig az új alkotmánybírósági törvény alapján 2012-ben megszüntették. A TASZ kíváncsi volt rá, mire jutottak a vita során az alkotmánybírák, így közérdekű adatkérés keretében kérték az Ab-tól az ülésekről készült emlékeztetők nyilvánosságra hozatalát. Az adatigénylést az Ab elutasította, ami ellen hiába élt a TASZ keresettel, a Fővárosi Törvényszék nagyobb részben az Ab-nak adott igazat 2012. márciusi ítéletében – a vita állása tehát titok maradt.
Mit gondol a tészről a kormánytöbbség?
A tész bekerült az Alaptörvény szövegébe is, melynek IV. cikk (2) bekezdése kimondja: „Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.” Így az Ab már ha akarná sem ítélhetné alkotmányellenesnek a tészt, hiszen arra maga az Alaptörvény ad lehetőséget.
Sőt, a tész ügye annyira fontosnak bizonyult a kétharmadnak, hogy megjelent az új alkotmányról folytatott Nemzeti Konzultációban is, amelynek 11. kérdése így szólt: „Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya tegye lehetővé a bíróságok számára a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását a kiemelt súlyosságú bűncselekmények esetében. Ön mit gondol?” Akkor felhívtuk a figyelmet arra, hogy ahogyan a halálbüntetés kérdése, úgy a tész sem vezethető be „többségi rokonszenv” alapján.
Az alkotmányozók is érezhették, hogy e súlyos büntetés beemelése az Alaptörvény szövegébe „nem problémátlan”. Erre utal legalábbis az, hogy amikor 2011 márciusában a magyar alkotmányozásról tartott brüsszeli meghallgatás alkalmából a kormány eljuttatta az EP-képviselőkhöz az Alaptörvény tervezetének angol fordítását, akkor az angol szövegből egyszerűen kimaradt a tész alkalmazásának lehetősége.
Ennek az embertelen büntetésnek az „alkotmányos megtámogatását” a Velencei Bizottság sem díjazta, és véleményében úgy fogalmazott, hogy amennyiben az Alaptörvény IV. cikkét aszerint értelmezik, hogy az lehetővé teszi az életfogytig tartó szabadságvesztés csökkentésének de facto és de jure kizárását, akkor az Alaptörvény sérti az európai emberi jogi sztenderdeket.
Nos, a 2013. július 1-jén hatályba lépett új Btk. azt mutatja, hogy a Velencei Bizottság udvarias figyelmeztetése nem hatotta meg a kormánytöbbséget.
Magyar ügy Strasbourgban
Hamarosan azonban strasbourgi bíróság is értékelni fogja a magyar helyzetet. Az egyik tészre ítélt magyar fogvatartott ugyanis kérelemmel fordult az EJEB-hez, az kívánja elérni, hogy a bíróság mondja ki: a hazai gyakorlat sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az eljárásba a Magyar Helsinki Bizottság is bekapcsolódott a kérelmező oldalán.
A magyar kormány azzal érvel, hogy a köztársasági elnöki kegyelem lehetősége azt jelenti: a tészre ítéltek büntetése mind de jure, mind de facto csökkenthető. Azonban az elnöki kegyelem aligha tekinthető a Vinter-ügyben hozott döntés által megkívánt felülvizsgálati mechanizmusnak, hiszen a kegyelem az államfő egyéni mérlegelésén múlik; a kegyelem megtagadása esetén nincs indokolási kötelezettség, illetve a kegyelemért folyamodóknak semmilyen információ nem áll rendelkezésükre arról, hogy a döntésnél milyen szempontokat vesznek majd figyelembe, mikor „érdemes” először (vagy érdemes-e egyáltalán) kegyelmei kérelemmel élni stb. A köztársasági elnöki kegyelmi gyakorlat ráadásul teljesen átláthatatlan, ugyanis nemcsak maguk a döntések, de a vonatkozó részletes statisztikai adatok sem érhetőek el. (Utóbbiakat hiába kértük ki a Köztársasági Elnöki Hivataltól, az adatok kiadását megtagadták, és a hivatalnak 2013. július 3-i döntésében a Kúria is igazat adott.) A hozzáférhető összesített adatok azonban azt mutatják, hogy a tészeseknek nincs sok okuk a bizakodásra: a sikeres kegyelmi kérelmek aránya az összes döntéshez viszonyítva éves szinten 0,57% és 3,38% között mozog – ebben persze a tészeseknél sokkal kevésbé súlyos bűncselekményeket elkövetők is benne foglaltatnak. Csak egy példa a kiszámíthatatlanságra: egy hatgyermekes, 162 178 Ft értékben elkövetett áramlopás miatt letöltendő szabadságvesztés-büntetésre ítélt sajókazai roma férfi 2009-ben nem kapott kegyelmet Sólyom Lászlótól, míg a több százmilliós váltókkal elkövetett csalás miatt elítélt Jakubinyi Róbert 1999-ben Göncz Árpádtól igen.
Mindezek miatt a kegyelem lehetősége nem jelent valódi reményt a szabadulásra, a köztársasági elnöki kegyelem nem minősül előre meghatározott időpontban bekövetkező, megismerhető szempontok szerint zajló „felülvizsgálatnak” – vagyis a magyar szabályozás láthatóan nem felel meg a strasbourgi bíróság által meghatározott követelményeknek.
A döntést halogató Alkotmánybíróság, titkolózó Köztársasági Elnöki Hivatal, populista kormány, nemzetközi egyezményt sértő jogszabályi környezet. Ezen a vigasztalan hazai összképen változtathat a strasbourgi ítélet. Továbbra sem kell azonban tartani attól, hogy a börtönből kiszabaduló zombik serege támad majd a társadalomra. Ezentúl is börtönben marad, akinek ott a helye, de esélyt kap az, aki valóban megbánta és megbűnhődte saját korábbi bestiális bűneit, aki megváltozott, aki más ember lett.
(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)
Bayer Zsolt rasszista írását követő közéleti megnyilvánulások azt jelzik, messze még a kijózanodás. Jogvédőként mi most azt a jogi fejleményt értékeljük, hogy az ügyészség elutasította a feljelentést. Szerintünk rosszul tette.
[caption id="attachment_1351" align="aligncenter" width="560" caption="Michelangelo Buonarroti: Szent Antal megkísértése (1487–1488)"]
Bayer Zsolt rasszista publicisztikája miatt a Helsinki Bizottság nem tett feljelentést, pedig álláspontunk szerint azzal a szerző bűncselekményt követett el. Indokunk nem jogi, hanem gyakorlati természetű volt: nem akartuk, hogy az egyébként is a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy következmények nélkül írhat ilyeneket. Az ügyben az ügyészségi döntés igazolta óvatosságunkat, a hatóság meg sem indította mások feljelentése alapján a nyomozást. A nyomozóhatóság indokolása azonban messze nem meggyőző.
Zsinórmérték
Az ügyészség a feljelentés elutasításával kapcsolatos sajtóközleményében a következőkkel indokolta a döntését. Az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozatában húzta meg azt a zsinórmértéket, amely a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve a közösség elleni izgatás bűntette elhatárolására alkalmas. Az alkotmánybírósági döntés alapján „töretlen bírói gyakorlat” alakult ki, amely az ilyen bűncselekmények jogi megítélését mára egységessé tette. Eszerint „A közösség elleni izgatás törvényi tényállásában gyűlöletre uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. A bűncselekmény (immateriális) veszélyeztető jellegéből következik, hogy a megvalósuláshoz nem elegendő csupán a veszély feltételezett volta (absztrakt veszély). A veszély a sérelem bekövetkezésének reális lehetőségét jelenti, vagyis olyan helyzet fennállását, amikor a folyamatnak a sérelem bekövetkezése irányába ható továbbfejlődése lehetőségével számolni kell. Nem elegendő az elkövető részéről annak előrelátása, hogy a felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából, és mások számára is érzékelhetővé válik. Nem a véleménynyilvánítás szabadságával él, hanem gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre ilyen magatartás, vagy tevékenység kifejtésére hív fel akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.”
Az ügyészség szerint a hatóság minden esetben eljárást indít, amelyben ezek a feltételek megvalósulnak. Példaként fel is hozza a Tomcat ügyében hozott döntést, amelyben az ügyészség vádat emelt. A hatóság szerint a „szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek meg őket” az a konkrét magatartási forma, amely a kialakult bírósági gyakorlat szerint a közösség elleni izgatás megállapításához szükséges. Az ügyészség – a közlemény szerint – korábban több ügyben megkísérelte tágítani a fenti gyakorlatot, ez azonban nem vezetett eredményre, felmentő ítéletek születtek.
Ebből az álláspontból az következik, hogy a Tomcat és a Bayer Zsolt írása között lényeges különbség mutatható ki. Míg előbbi esetben az uszító blogbejegyzés indokolta a nyomozás megindításán túl a vádemelést, majd az elsőfokú (nem jogerős) elítélést, addig Bayer hírlapi cikke annyira kevés, hogy még nyomozás megindítására sem szolgáltat elég indítékot. És a különbség a két írásban található rasszista erőszakra történő felhívás konkrétságában ragadható meg: Tomcaté konkrét, Bayer Zsolté ellenben nem. Ezzel az állítással vitatkozunk.
Konkrétan
A Tomcat írásából kiragadott idézet egyrészt megtévesztő, a teljes mondat a blogon így hangzott: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” Nem világos, ez miért konkrétabb annál, mint hogy „Nos, akkor tegyük fel a kérdést Erdős Virág után szabadon: na most akkor, nagyokosok, mi legyen? Vagy úgy is kérdezhetjük: ez itt még egy társadalom? Mert ha igen, akkor a rendőrség még ma elviszi a fenyegetőző állatokat. S ha nem, akkor a szigethalmi közösség gondoskodik róla, hogy soha többé ne legyen kedvük fenyegetőzni. Minden más esetben bátran elmondhatjuk magunkról, hogy mi már nem vagyunk emberi társadalom többé. »mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, /ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen«. Ezt kérdezi Erdős Virág. Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!”
A két kiemelt felhívás konkrétsága semmiben nem tér el. Tomcat az írását a nyilvánossággal közli, vagyis bárkivel. Bayer is. Tomcat nem mondja meg, hogy hol és kit kell szétverni, ahogy Bayer sem mondja meg, hogy mit kell tenni az állatokkal, hol vannak ők és kik ők név szerint. Mindketten annyit tesznek, hogy a cigányok elleni erőszakra szólítják fel az olvasóikat, tértől, időtől, olvasótól függetlenül, az a kitétel ugyanis, amely szerint bármilyen – és lehetőség szerint azonnali – megoldás elfogadható, illetve kívánatos annak érdekében, hogy a Bayer Zsolt szerint a cigányság jelentős részét kitevő, „állatoknak” bélyegzett emberek „ne legyenek”, nyilvánvalóan magában foglalja az erőszak lehetőségét. Sőt, a cikk egészét, különösen pedig a szigethalmi közösségnek címzett felhívást figyelembe véve, nem tekinthető másnak, mint az erőszakos megoldás melletti érvelésnek.
Ügyködők
Ebből az következik, hogy vagy Tomcat sem követte el a bűncselekményt, és ebben az ügyészség és az elsőfokú bíróság is tévedett, vagy mindketten elkövették, ebben az esetben az ügyészség hibázott, amikor meg sem indította a nyomozást a Bayer-ügyben.
De álláspontunk szerint téves a bírói gyakorlat olyan ügyészségi értelmezése is, amely szerint az kell a közösség elleni izgatás megvalósulásához, hogy konkrét erőszakos magatartásra hívjon fel vele a gyűlölködő beszéd szerzője. Az ügyészségi közleményből szó szerint idézett indokolásból ez világosan látszik is. A gyűlöletbeszédnek arra kell alkalmasnak lennie, hogy olyan gyűlöletet keltsen, amelytől felhergelve valaki rasszista motivációból erőszakos bűncselekményt reálisan elkövethet. Ehhez nem elkövetési magatartást kell körülírni egy beszédben, hanem „ügyesen” kell gyűlöletet kelteni. A közvetlen veszélyhez egyáltalán nem szükségszerű konkrét bűncselekményre való felhívás (ha azt elkövetik, akkor a beszéd elmondója/szerzője egyébként sem izgatás elkövetőjeként, hanem a felhívás alapján megvalósított bűncselekmény felbujtójaként tartozik büntetőjogi felelősséggel). Ha ez igaz, a gyűlöletbeszédben körülírt magatartás konkrétságának foka irreleváns.
Ez az állítás Legfelsőbb Bíróság döntésével is alátámasztható (EBH 1999.6): a „terhelt az 1956-os forradalom és szabadságharc 40. évfordulója alkalmából ünnepi nagygyűlést szervezett október 23-án 15 órára Budapesten a Szabadság térre, amelyre az ünnepi beszédét már előzetesen megírta. A beszédében a politikai élet közszereplőit olyan cionista gazembereknek jellemezte, akik kifosztják az országot és akiktől feltétlenül meg kell szabadulni, akiket ki kell söpörni a hatalomból. Intézkedéseket sürgetett annak érdekében, hogy a zsidókat távolítsák el a gazdasági, a politikai és a kulturális élet vezető pozícióiból, esetleg az országból.” Az elsőfokú bíróság a terhelt bűnösségét közösség elleni izgatás bűntettében állapította meg, és ezért őt 1 évi – végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság a döntést helybenhagyta, pedig az elítélt szónok még csak nem is amellett érvelt, hogy a zsidók „ne legyenek”.
Európai gyakorlat
Az ügyészség „töretlen bírósági gyakorlatra” hivatkozik, de mint láttuk, olyan nálunk nincs. Létezik viszont ilyen a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságánál. Annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye biztosítja a szólásszabadsághoz való jogot, teljesen egyértelmű a strasbourgi gyakorlat alapján, hogy a gyűlöletbeszéd nem védett magatartás, és ezzel összhangban büntetőjogilag üldözhető.
Az Erbakan v. Turkey ügyben 2006-ban hozott döntésében kimondta, hogy „minden emberi lény egyenlő méltóságú személyként való elismerése és tisztelete a demokratikus, plurális társadalmak alapját képezi. Így elvi alapon, bizonyos demokratikus társadalmakban szükségesnek tekinthető minden olyan kifejezési forma használatának szankcionálása vagy éppen megelőzése, amely az intolerancián alapuló gyűlöletet terjeszti, arra uszít, azt támogatja vagy igazolja”.
A Helsinki Bizottság több strasbourgi jogesetet ismertetett az ügyészségnek abban a panaszában, amelyet egy elutasított rendőrségi feljelentésünk miatt tettünk. Akkor Tyirityán Zsoltnak, a Betyársereg vezetőjének a Magyar Szigeten előadott rasszista uszítása ellen léptünk fel. Akkor csak részsikert értünk el, mert a nyomozás ugyan mégis megindult, de az eljárást bűncselekmény hiányában lezárták.
Bayer esetében egyelőre nyomozás sem indult, mert az ügyészség gyorsan megtagadta a nyomozást. Amennyire üdvözlendő, hogy a nyomozóhatóság a büntetőeljárási törvénynek megfelelően a feljelentést követő három napon belül döntött, annyira sajnálatos maga a döntés.
